A francia film kiválósága és immár egy évszázada tartó, töretlen sikere a pontos arányérzékben és a csalhatatlan életszerűségben rejlik – legyen szó akár nagy társaságot mozgató, könnyed vígjátékról, akár generációs közösségi élményre alapozó felnövekedésfilmről vagy súlyos társadalmi problémákról és individuális sorskérdésekről szóló drámáról.

A francia film minden zsánerben meglepő erővel és megbízható hitelességgel képes fogalmazni, ez alól pedig nem kivétel a Mások gyerekei középfajú drámája sem, amely kiválóan beilleszthető a fenti mátrixba, valahová az életközépi dráma és az érzelmes vígjáték két szélső pontja között feszülő spektrumra.

Az ünnepelt rendező, Rebecca Zlotowski a Rózsatövis című első filmjével komoly kritikai elismeréstől övezve érkezett meg a kortárs európai filmművészetbe, ahol Léa Seydoux-val kart karba öltve kapásból a César-nominációig és a Louis Delluc-díjig repültek. Zlotowski azóta is megbízható fesztiválkedvenc: a Grand Central, ismét Seydoux-val a főszerepben, az Un Certain Regard szekcióban versenyzett a Cannes-i Filmfesztiválon, majd az angol nyelven, Natalie Portmannel és Lily-Rose Depp-pel forgatott Planetárium kitérője után visszatért a sikerrecepthez egy Netflixre készült filmmel (An Easy Girl). A Mások gyerekei az ötödik filmje a sorban, melyben ismét a hétköznapok csendes líraisága és a meghitten ábrázolt emberi kapcsolatok felé fordul az író-rendező Zlotowski értő figyelme.

A történet középpontjában Rachel (Virginie Efira), a negyvenéves, bájos és odaadó tanárnő áll, akinek szerelme, Ali (Roschdy Zem) az előző házasságából származó kislányát is hozza magával az új kapcsolatba. Rachel és az óvodás korú kislány lassanként összebarátkoznak, és kötődni kezdenek egymáshoz, egymás iránt érzett őszinte szeretetüket azonban folyamatosan fenyegeti a külső körülmények alakulása.

Miközben a film semmi rendkívülit nem tesz, e minden szempontból hétköznapi szereplők, ha tetszik, egyenesen drámaiatlan élethelyzetében is képes felmutatni a mindannyiunk tapasztalataiból ismerős, hús-vér emberek valódi és meghatározó problémáit, sorskérdéseit.

A Mások gyerekeinek leginkább szembetűnő furcsasága éppen az, hogy – a megszokottal ellentétben – ebben a filmben mindenki felnőttként viselkedik: felnőtt problémákra adnak felnőtt reakciókat, és amikor hibáznak, azt is felnőttek módjára teszik.

Érdekes módon éppen ez a mégoly valószerű és a hétköznapi életből ismert működés drámaiatlanítja el a filmet, simítja el a harsány éleket, síkolja ki a szenvedélyt. Holott itt sem kevesebbről van szó, mint az életben leginkább fontosnak bizonyuló dolgokról, eseményekről, s végső soron arról a kérdésről, hogy ezek elérése mennyiben múlik rajtunk, s mennyiben minden jó szándékunktól és iparkodásunktól függetlenül a külső környezetünkön.

A Mások gyerekei egy felnőtt nő, az ő partnere és annak gyermeke történetén keresztül akörül a problémahalmaz körül forog, hogy a kontrollunk a saját életünk fölött időnként egészen illuzórikusnak bizonyul.

A sorsunk alakulására megdöbbentően nagy mértékben hatnak azok az emberek, akikkel összeverődünk az út során – vagy éppen azok, akik elkerülnek bennünket ama pillanatokban, amelyeket egy másik, jóval drámaibb és pátoszosabb, ám annál valótlanabb film a „jókor jó helyen” lenni elve mentén sorsszerű találkozások és események formájában mutatna be.

Amit kapunk, az ennél jóval visszafogottabb, pasztellesebb színekkel megrajzolt, de ezzel együtt meglepően ismerős valóság.

Képek forrása: Mozinet