bezár
 

zene

2023. 06. 22.
Laurie Anderson és a Sex Mob Budapesten
A Magyar Zene Házában
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Laurie Anderson több mint fél évszázadot átölelő munkássága valahol a zene, a performansz és a költészet határterületein mozog. Ő az avantgárd populáris zene talán legfontosabb élő alakja, aki előadásaiban és szövegeiben gyakran reflektál társadalmi kérdésekre. Június 13-án a Magyar zene Házában volt az ötödik fellépése Magyarországon. Ezúttal a Sex Mob, amerikai avantgárd jazz-zenekar kísérte, amelyet 1995-ben alapított Steven Bernstein, eredetileg azért, hogy gyakorolhassa a slide-trombita játékát. A kísérlet túl jól sikerült, és a zenekar tagjai (Steven Bernstein trombitás, Briggan Krauss szaxofonos, Tony Scherr nagybőgős és basszusgitáros, valamint Kenny Wollesen dobos) a New York-i Downtown School megkerülhetetlen alakjaivá váltak. Magyarországon kétszer is felléptek, 2010-ben a Gödörben, 2016-ban pedig az A38-on.

Már a beharangozáskor lehetett sejteni, hogy teltházas koncertet fog adni Laurie Anderson és a Sex Mob csapata. Számos szcéna képviselte magát, az M.Z.H. felé vezető véget nem érő sorban, például Presser Gábor és Müller Péter Sziámi olyan együttes erővel vágott elém, mintha a Nem én vagyok és a Fényév távolság képzeletbeli közös refrénje hajtotta volna őket előre. Amit viszont nem nagyon lehetett tudni a koncert előtt, hogy a zenekar repertoárja mennyi részét fogja kitenni a műsornak. Kicsit szaladjunk előre: semennyit. De félreértés ne essék, ez Laurie Anderson, és nem a Sex Mob koncertje volt, Steve Bernsteinék elsősorban kísérő szerepet töltöttek be. Azért én személy szerint nem teljesen erre a dinamikára számítottam, ugyanakkor jó volt látni, hogy milyen alázattal teszi mindezt egy olyan zenekar, amely azért a maga területén az énekesnőéhez hasonló népszerűségnek örvend, noha jóval inkább a periférián helyezkedik el. Szerencsére többször is kiemelkedtek Laurie Anderson performatív közegéből, akkor pedig számomra a koncert legemlékezetesebb pillanatait okozták, főleg, ami Tony Scherr bőgőzését illeti.

4

Laurie Anderson vállaltan a 80-as évek hangzásvilágát közvetíti, de ez nem probléma. Attól még nem lesz valami érdekes, hogy ugyanúgy szólal meg, mint az összes többi “kortárs” zene.  Hangeffektjei és a szintetizátorok szintén ezt a hangzást erősítik. Mindehhez ellenpontot nyújt a vizuál nagyon is mai látványa, illetve a problémák aktualitása, amelyekre szövegeiben reflektál. Felmerült azonban bennem, hogy ehhez az előadáshoz feltétlen szükséges-e a Sex Mob. A zene helyett igazából a szövegek és a performatív elemek dominálnak. Ahogy Deleuze mondaná a némafilm kapcsán, indirekt megnyilvánulások – szemben a hangosfilm direkt hanganyagával –, akkor is, ha az analógia itt fordított. Afféle 80-as évekbeli programzene. A hangsúly a gondolatiságra helyeződik: középpontban a “Make America Great Again!”, az AI és úgy egyébként a kapitalizmus kritikája. Mindezt azonban valamiféle különleges nyugalommal teszi, finom ellenkultúrát ajánl fel jó adag szarkazmussal vegyítve, mégis teljes meggyőződéssel. Megidézte Yoko Onót is, aki Trump megválasztását egy hatalmas online sikollyal köszöntötte (bloody murder dead scream). Ennek a sikolynak a megismétlését kérte Laurie Anderson a hallgatóktól, kiterjesztve azt jelenlegi világunk problémáira is. Ez értelemszerűen csupán annyiról szólt, hogy „eresszük ki a fáradt gőzt”, de felmerült azért bennem, hogy mennyire tud egy ilyen irányított sikoly érzékenyíteni mondjuk a pedagógusok irányába. Mintha az ilyen sikolynak belülről kéne fakadnia, nem pedig parancsra kellene tömegesen kitörnie, persze lehet, tévedek. Beszélt a tanulás és a találkozások fontosságáról is. Régi festőtanárát idézte: “csináld meg a legrosszabb művedet, az lesz a legjobb, mert az szabad lesz”.

1

Az összhangzás nagyon kerek, azonban helyenként némi hiányosságot lehetett érzékelni a zenekari megszólalásban – legalábbis ahonnan én hallgattam –, de mindez elhanyagolható. Ahogy azonban Laurie Andersont hangosították, az egészen elképesztő profizmusról árulkodik. Mind a hangszerei, mind a szavai egytől egyik érthetőek, minden megfelelő tónust kap. Ahogy azt a mellettem álló kolléga kommentálta: “Amerika!” Lefordítva ezt a vadkelet nyelvére, nagyon nehéz ilyen jól hangosítani egy ennyire dinamikus zenét. Hallatszik, hogy ez a megszólalás milyen fontos része az egész előadásnak, és ebben a szellemben szólalt meg Anderson leghíresebb darabja is, az O superman. Teljes áhítat a nézőtéren, Tony Sherr nagybőgős-legenda is csak csendben nézi az eredeti klipet megidéző vizuált.

A különböző zenei betétek végig nagyon jól működnek. Mindez egy nagyon jól kitalált, tulajdonképpen zárt rendszert alkot – szemben a korábban javasolt “legrosszabb mű” szabadágával. A zene végig nagyon tonális, de nem azon a módon, ahogyan mondjuk a mai pop-zene. Ez az a fajta tonalitás, ami mondjuk Philip Glass zenéjét, de a Sex Mobot is jellemzi. Olyan tonalitás, amelynek hangjai bár valóban a klisékben gyökereznek, mégis ahova vezetnek, jóval túlmutat a hagyományos akkordsorokon. Mélysége van, és olykor meglepetése is. Ráadásul nagyon amerikai. Olyan, mintha Jarmusch Pattersonjának a zenei analógiája lenne. (Ron Padgett, akinek versei a film szövegeit adják, egyébként ugyanannak a New York-i iskolának a tagja, mint Laurie Anderson, talán ez megerősíti az analógiát.)

2

Ez egy összművészeti performansz. Önmagában a zene nem működne. Hiába a Sex Mob alázatos játéka, az előadás zeneként külön nem értékelhető, nem is lenne igazán érdekes próbálkozás. Sőt, az eladás egyik elkülönített eleme sem hívna meg minket valamely elmélyült befogadás szituációjába. Persze, mint említettem, olykor a zenekar is előtérbe tudott kerülni, és ekkor valóban „zenei” az élmény. Amit összességében viszont kapunk, az nagyon eredeti köntösbe bújtatott színházi előadás, amely, azt gondolom, hogy erejét leginkább az angolszász kultúrákban tudja kifejteni. Természetesen tud működni máshol is, de ismernünk kell azokat a jeleket, amelyekkel az előadás kommunikál. Laurie Anderson 2013-ban elhunyt férjét, a legendás Lou Reedet természetesen többször is megemlítette. A két előadó pályája szorosan összefonódott egymással. A koncert végén Laurie Anderson a közönséget tai chizásra buzdította, persze Lou Reed emlékére. A közönség sírva tai chizott.

Igazából egy hihetetlenül eredeti előadó nagyszerű koncertjét láthattuk, egy hihetetlenül eredeti zenekarral, amelynek azonban most nem jutott sok szerep. Annyi kérdés maradt bennem csupán – és ez talán nem is Laurie Andersonról szól –, hogy ezek az előadói gesztusok nem erőltetettek-e, nem egy más kor levegőjéből származnak-e? Lehet, hogy a nyitottságot jobb megtapasztalni, mint elvégezni. Laurie Anderson előadása tényleg fantasztikus, de egy zárt rendszeren belül működő utazó show, amely jelenség elfogadásával beláthatjuk, hogy felejthetetlen élményben volt részünk, bár nem teljesedett ki szabadságérzetünk.

Fotó: Magyar Zene Háza

nyomtat

Szerzők

-- Ajtai Péter --


További írások a rovatból

Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023
Schubert NOW bejátszókoncert a BMC-ben

Más művészeti ágakról

gyerek

Kabóca Bábszínház: Dödölle
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés