Az Oppenheimer tömény és nehéz. A háromórás játékidő alatt rengeteg információt kell befogadni, feldolgozni, és megannyi karaktert beazonosítani. Ahogy azt már korábban Nolan műveiben megszokhattuk, a történet ismét szerteágazó, a cselekményvezetés pedig non-lineáris. Vagyis a rendező nem kronológiai sorrendben mutatja be a folyamatot, amely odáig vezetett, hogy a fiatalon félszeg, de briliáns elméjű fizikust, J. Robert Oppenheimert kinevezik a Manhattan-projekt élére, minek keretei között az új-mexikói bázison az ország legkiválóbb szakembereivel együtt létrehozzák az atombombát. A szerkezetet, amely 1945. augusztusában kapitulációra kényszeríti Japánt.

A hagyományos életrajzi formula helyett a történet három szálon fut, miközben ugrál az idősíkok és a perspektívák között. Nolan a forgatókönyvet egyes szám első személyben adaptálta az Amerikai Prométheus: J. Robert Oppenheimer diadala és tragédiája című 2005-ös Pulitzer-díjas könyvből, melynek szerzői Kai Bird és Martin J. Sherwin voltak. Ez a domináns szubjektív nézőpont lényegesen meghatározza a film szövetét: követjük Oppenheimer életútját az egyetemi évektől a Manhattan-projekten keresztül egészen az 1954-es bizottsági meghallgatásig, ahol egykori kommunista kapcsolatai miatt megfosztják atomenergetikai biztonsági jogosultságaitól, és ezzel elveszíti politikai befolyását.

A film a képi világgal fejezi ki a nézőpontok elkülönülését, így színesben látjuk az Oppenheimert közvetlenül érintő történéseket – legyen az szakmai vagy magánéleti –, valamint fekete-fehérben azt az 1959-es bizottsági eljárást, melynek során Lewis Strauss, a USA Atomenergia Bizottság tagja kerül a figyelem középpontjába. Straussnak fontos szerepe volt a nukleáris fegyverkezésben, és kezdetben jó viszonyt ápolt Oppenheimerrel, ám, amikor a fizikus aggályait fejezte ki a nukleáris fegyverkezés jövőjét illetően, Strauss ellene fordult és alattomos módon hozzájárult ahhoz, hogy Oppenheimer hírnevét lerombolják.

Az olykor kusza és zavaros elbeszélés Nolan védjegye, aki ennek fényében nem magyaráz túl semmit, az Oppenheimer nem azért készült el, hogy a stáblista után minden nevet és dátumot, akár egy bemagolt történelemleckét, képesek legyünk felmondani. Az Oppenheimer a nézőre hatni akar, hogy zsigereiben érezze azt, amit átélt a címszereplő, amit átélt a közvetlen környezete, amit átéltek azok, akik elszenvedői voltak az atombombának; utóbbit nem mutatja, nem akar a borzalom képeivel sokkolni, viszont a bombázás halottjai szellemekként kísértenek, illetve statisztikai számokká redukálódnak.

A szubjektivitás beemelésével a rendező Oppenheimer elméjét kutatja, a benne tomboló energiákat, a hajthatatlan vágyat arra, hogy teremtsen, még ha ez a teremtés egyben pusztítás is.

A Trinity fedőnevű kísérleti robbantás után kedvenc szanszkrit sorát idézi fel: „Én vagyok a halál, világok pusztítója”.

Akkor még maga sem mérte fel igazán, hogy a tömegpusztító fegyver nem minden háború végét fogja jelenteni, hanem a lehetséges új háború kezdetét és a hidegháború paranoiáját. Oppenheimert az atombomba ledobása után bűntudat gyötörte. „Vér tapad a kezemhez” – mondta Truman elnöknek. A morális meggyőződése és a nukleáris fegyverkezés szigorú korlátozásáért tett erőfeszítései vezettek odáig, hogy később tudós kollégái – többek között Teller Ede – megkérdőjelezték szakmai rátermettségét.

Az Oppenheimer az atombomba analógiájaként is működik. Az 1940-es években matematikusok, fizikusok, mérnökök és katonai tábornokok gyűltek össze azért, hogy létrehozzanak valami olyat, amit még nem látott az emberiség, ami majd lezárja a 6 éven át elhúzódó és milliók életét követelő háborút. Az idő szorított, hiszen a náci Németországban ugyanezen dolgoztak, de az Oppenheimer vezette csapat hatékonyabb volt, és 1945 augusztusában az amerikai légierő ledobta a bombát, először Hirosimára, majd Nagaszakira.

Christopher Nolan szintén olyat alkotott, melyre már rég láttunk példát, hiszen a képregényfilmek dömpingjében IMAX kamerákkal, filmszalagra forgatott, részben fekete-fehér látványfilmjének jelentős része belső terekben játszódik, ahol a szereplők nagyon sokat beszélnek fizikáról, atomenergiáról, kommunizmusról, hadviselésről és politikáról. Ennek ellenére a film végig leköti a néző figyelmét, megdolgoztatja az elméjét, oda kell figyelni, és még így is előfordulhat, hogy elveszünk a neves tudósok armadájában, akiket olyan színészek elevenítek meg, mint például Josh Hartnett, Kenneth Branagh, James D'Arcy, Matthew Modine, Jack Quaid, Benny Safdie, és még Haumann Máté is, aki Szilárd Leót alakítja.

Természetesen a középpontban az Oppenheimert megformáló Cillian Murphy áll, akinek markáns arcvonásai és kék szemei már régóta a nagyvászonra kívánkoztak. Az ír színész és Nolan A sötét lovag-trilógia, az Eredet és a Dunkirk után talált újra egymásra, ám azokban csupán mellékszerepben csodálhattuk meg színészi kvalitásait, az Oppenheirmerben már főszereplői státuszba lép elő, és a démonjaival küzdő fizikus alakjában átlényegült alakítást nyújt.

Murphy kalappal a fején és pipával a kezében a tudósok John Wayne-je, ezt a képet támogatja meg a westernfilmek lecsupaszított miliője és Lewis Strauss személyében a vele szembe álló antagonista is.

Strausst Robert Downey Jr. kelti életre, akit a Marvel Univerzumból kikerülve örvendetes más közegben látni. Hosszasan lehetne sorolni azokat, akik feltűnnek a vásznon. Közöttük akadnak olyanok, akiknek fontos szerepük van, ilyen például Matt Damon Leslie Groves altábornagya, aki a Manhattan-projekt vezetője volt, ő nevezte ki Oppenheimert a kutatás vezetőjének. És akadnak olyanok is, akik mindössze egy-két jelenet erejéig tűnnek fel, mint Gary Oldman, Casey Affleck, Alden Ehrenreich vagy Rami Malek.

A női karakterek kidolgozásában Nolan a tragikus vonalon indult el, így hiába jelenik meg a főhős életének két fontos női alakja, a felesége, Kitty és a szeretője, Jean Tatloc, egyikőjük sem tud igazán kibontakozni. Emily Blunt Kittyként a szenvedő figura, aki tűri férje kicsapongását és támogatja őt, miközben saját karrierjéről lemondva a háziasszony szerepébe kényszerül. Florence Pugh alakítja a kommunista elveket valló, labilis természetű Jeant, aki radikális nézeteit megosztja Oppenheimerrel. A férfi szenvedélyesen szereti a fiatal lányt, akinek rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála mélyen megviseli, és magát hibáztatja, hogy nem volt mellette, mikor Jeannek szüksége lett volna rá. 

Az A-listás színészek mellett Nolan állandó operatőre, Hoyte Van Hoytema (Csillagok között, Dunkirk, Tenet), a vágó, Jennifer Lame (Örökség, Házassági történet) és a zeneszerző, Ludwig Göransson (Fekete Párduc) meghatározó komponensei a film egyedi világának. Hoytema olykor Terrence Malick filmjeire emlékeztető, szuggesztív képeivel találkozik Lame dinamikus, intuitív vágása, továbbá az egészet egyben tartják, már-már elnyomják Göransson túláradó és robusztus dallamai. A zene az expozícióban mankóként támogatja meg a diákéveket bemutató montázst, máskor pedig szinte nehezíti, hogy bármit is felfogjunk az elhangzott párbeszédből.

Az Oppenheimer a 2023-as nyári moziszezon egyik legjobban várt filmjeként Nolan és az Universal Pictures megállapodásának köszönhetően 100 napig a mozik műsorán fog maradni és csak utána kerül fel a streamingfelületre. Amikor a filmek vetítése és digitális elérése közötti rés egyre szűkül, ez a hozzáállás jelentős mértékben elősegítheti, hogy a nagyvászonra szánt filmeket a közönség a moziban láthassa.

Christopher Nolan legújabb filmjével szerzői ars poeticáját folytatja, és az életrajzi filmek műfajába oltja bele azt a narratív komplexitást, melyet karrierje kezdete óta tökéletesít. A töredezettség, az egységes tér-idő eltörlése, a párhuzamosan futó cselekményszálak megnehezítik a nézői befogadást, ráadásul Nolan a műfajokat is keveri, így az életrajzi filmen túl a pszichológiai thriller és a tárgyalótermi dráma jelenetei váltják egymást. Olykor azt érezhetjük, hogy egyszerre akar mindent elmesélni, és nem elég a három óra, ezért tuszkol bele mindent, ami csak a rendelkezésére áll. Ez a kiegyensúlyozatlanság tapasztalható a magánéleti háttér halovány kidolgozásában vagy a számtalan karakter felvonultatásában. Mintha Nolannek lett volna egy határozott küldetése, hogy rávilágítson a történelmi jelentőségű pillanatra, mely örökre megváltoztatta a világot, és e köré szervezi a cselekmény további részeit. A nagy robbanás nem a Trinity-teszt feszült felvezetése és szemkápráztató kivitelezése, sem Oppenheimer vallatása a kicsi és eldugott hivatali szobában – bár kétségkívül mindkettő roppant hatásos. Nolan a zárlatban Oppenheimer rehabilitációjával vészjósló prófétaként lép elő és int óvatosságra, a moziból kilépve pedig ez okozza a valódi borzongást.

Képek: Universal Pictures