Az első élőszereplős Barbie-film akár cukormázasabbra is sikeredhetett volna, a végeredményt látni azonban megnyugtató, mert a pasztellbevonat csak a felszín, alatta évezredek óta megold(hat)atlan társadalmi és egzisztenciális problémák fortyognak, s öltenek műanyag testeket a megelevenedett és szürreálisan megsokszorozódott Barbie- és Ken-babákban. Nem százszázalékosan felhőtlen nyári szórakozás tehát Greta Gerwig Barbie-ja, amint azt a plakát sugallná, hanem rózsaszín humorba csomagolt, blockbusterbe oltott szerzői moziélmény. Tobzódnak benne a film- és társadalomtörténeti hivatkozások, belelátható egy feminista tanmese, egy konzumizmus-kritika, egy nosztalgikus coming-of-age történet, de mindezeket legalább akkora idézőjelbe teszi, amekkora az első jelenetben felbukkanó csíkos dresszes gigababa. Ugyanakkor a Barbie egy egészestés Mattel-reklámfilm is, melyet mégsem zár a gyártó Barbie-dobozba, csak elegánsan felügyel a háttérből, megengedve a Greta Gerwig–Noah Baumbach szerzőpárosnak, hogy óvatosan játsszanak vele.

Bár első érzésre sem Greta Gerwig (és férje, valamint szerzőtársa, Noah Baumbach), sem Margot Robbie és Ryan Gosling nem illene a Barbie-projektbe, a kész filmből és a filmet övező hatalmas marketingkampányból mégis meggyőző cáfolatot kaphattunk erre. Gerwig egyébként eddig is ügyesen (néha észrevétlenül) mosta össze a szerzői filmet a közönségfilmmel, csak korábbi munkáiban inkább képviselte a szerzői oldalt, különösen a Lady Birdben, amely hangsúlyosan szubjektív, saját élményeken alapuló coming-of-age dramedy volt. A Barbie-val azonban egyértelműen a mainstream oldalra került, és ott kapott lehetőséget arra, hogy belülről tágítsa a határokat, illetve árnyalja a Barbie-jelenséget övező markáns stílust, amit becsülettel, talpig rózsaszínben meg is ugrott. Főszereplői, Robbie és Gosling bámulatosan kiforrott mimikával komédiáznak, parodizálnak Barbie és Ken szerepében, pedig nem elsősorban komikus színészekként tartjuk őket számon, így tulajdonképpen kellemes meglepetést okoznak, még akkor is, ha sokoldalú tehetségük nyilvánvaló. Nehéz közöttük választani (nem is igazán kell), de a nagyobb átalakuláson talán Goslingnak kellett átmennie, mert a változékony hangulatú Ken számtalan árnyalatot hordoz magában, ami Gosling eszelős alakításán mind zseniálisan vágtat végig. Mi sem bizonyítaná ezt jobban, mint a film bemutatója előtt szándékosan kiszivárogtatott Just Ken című videoklip, amelyben Gosling/Ken egy klasszikus rocksztár és egy fiúbanda frontembere kevercseként panaszkodik mellőzöttségéről és villant kidolgozott izmokat, különleges énekhangot.

Gerwig már a film elejét sem aprózza el, grandiózus nyitánnyal indít, Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című kultikus sci-fijének leghíresebb jelenete fordul át benne ironikus Barbie-kultúrtörténeti pillanatba, amelyben csíkos dresszes Barbie-kolosszus szemlélteti a Ruth Handler által 1959-ben megalkotott ős-Barbie jelentőségét. Ezzel a felütéssel Gerwig megadja az alaphangot, és finoman, de látványosan jelzi, hogy ő nem igazán kislányoknak, és nem kizárólag blockbuster-rajongóknak készített filmet, azonban a film felszíni rétege mégis érthető háttérismeretek nélkül is. A rózsaszín látszat ellenére az első élőszereplős Barbie-mozi nem mese, ahogyan a Barbie baba sem kisbaba, hanem felnőtt nő, akivel a modern korok gyermekei már szívesebben játszanak, s aki megérdemel egy olyan értelmezést, amely felnőtt kontextusba helyezi őt. A felnőtt, öntudatos saját jogán boldoguló nő, és kifejezetten a Barbie baba évtizedek óta népszerű karaktere felveti a második és harmadik, de a film és az új Barbie-őrület megjelenésével most már a negyedik hullámos feminista értelmezés lehetőségét, de ennek élén mindenképpen tompít a film játékossága. A feminizmus, a nemek egyenjogúságáért folytatott harc, s emellett a tárgyiasítás, melynek tökéletes leképezése a birtokolható Barbie és Ken, valóban ott feszül a történetben, de Gerwig ezt is idézőjelezi, viszont megadja a főhősöknek az esélyt az öntudatra ébredésre, önállóvá válásra.

Mivel a film a sztereotípiák leépítésével foglalkozik, teljesen logikus, hogy a központi karakter társadalmilag sztereotipikusan tökéletesnek ítélt nő legyen, amire Margot Robbie – aki társproducere is a produkciónak – a legmegfelelőbb választás volt. A főhősnő ennek megfelelően egy „Sztereotipikus” Barbie, aki Barbielandben éli mindig csodálatos műanyagéletét, ám egy nap elkezd meghibásodni: lesüllyed a sarka a földre, narancsbőrös lesz, leesik az emeletről, és bekúszik szőke haja alá a halál gondolata. A helyi bölcs, a kirekesztett „Furcsa” Barbie (Kate McKinnon) szerint problémáira csak a valódi világban találhat megoldást, meg kell keresnie azt, aki ott játszik vele. Így Barbie a rózsaszín corvette-jén és sok más Barbie-járművön elutazik Los Angelesbe, s legnagyobb sajnálatára jön vele Ken is, hiszen Ken nincs Barbie nélkül, erre a célra gyártották. Barbie megtalálja tulajdonosát, a kamaszlányával küszködő, és a melankolikus gondolatait a babára vetítő Gloriát (America Ferrera), Kent pedig túlzottan megcsapja a mi világunk patriarchális berendezkedésének szele, és felébred benne a toxikus Ken-ergy. Barbie kap egy rövid, de annál érzékletesebb leckét a valódi világ problémáiból, és rádöbben, hogy itt bizony nem minden rózsaszín. A sztori egyik érdekes mozzanata, hogy Barbie eljut a Mattelhez, melynek vezérigazgatói székében Will Ferrell foglal helyet, aki a főszereplőkkel ellentétben inkább komikus alakításairól ismert. A konzumizmust képviselő Mattelt és a vele kapcsolatban megfogalmazott puha kritikát Gerwig modern burleszk-jelenetekbe fojtja, hiszen mégiscsak a gyártóról van szó. Viszont valóban jó szakemberek dolgozhatnak a cégnél, ha felismerték, hogy Gerwig Barbie-ja tényleg szuper Mattel-termék lehet, s így létrejöhetett a jelenlegi formában.

Persze elgondolkodtató, hogy a filmben szereplő töméntelen, leegyszerűsített hivatkozás mennyiben tesz jót, és vajon milyen lett volna egy szimpla, profin elkészített Barbie-mozi, vagy a Warner Bros. előtt, még a Sony Pictures-nél indult eredeti ötlet, melyben először Amy Schumer, később Anne Hathaway lett volna formabontó Barbie-karakter. De szemtelen tény, hogy Greta Gerwig és Noah Baumbach remek sztorit írtak a Mattel-babákról, és az önreflexiózgatás is működik, mégpedig az aprólékos kidolgozottság, az okos humor, a zseniálisan választott színészek és a személyességet sem rejtegető rendezés miatt. Gerwig a Kubrick-parafrázisjelenet mellett számos személyes kedvencét dolgozta bele a Barbie látványvilágába, dramaturgiájába, és hol egy látványelemmel, hol egy egész jelenettel utal az amerikai és francia klasszikus filmtörténet nagyjaira, főleg a musicalekre, amint arról beszélt is a vele készült interjúkban. Barbie külsejében sok van Catherine Deneuve-ből, öntudatossága azonban Katherine Hepburnt idézi, Barbieland és táncjelenetei pedig emlékeztethetnek olyan klasszikus musicalekre és táncfilmekre, mint az Óz, a csodák csodája, a Cherbourgi esernyők, az Ének az esőben, a Mindhalálig zene vagy a Grease, és persze sok más, de a maszkulin oldal is megkapja a maga filmes referenciáit. Minden idézetet azonban vétek lenne felsorolni, hiszen ennek a gesztusnak a lényege a felismerő összekacsintás.

A Golden Globe- és Oscar-jelölésekig eljutott Kisasszonyok és Lady Bird után egyértelművé vált, hogy Greta Gerwig szívesen foglalkozik női történetekkel, és jól ért a női sorsok egyszerre szórakoztató, de kellő mélységű filmre viteléhez. Ha úgy vesszük, a Barbie-sztori is a nő felnövéséről, fejlődéséről és öntudatra ébredéséről szól, csak pasztell és neon színekben elmesélve, őrült kalandokba bonyolítva, babából emberré változásnak álcázva. Gerwig azonban nem engedi ki annak lehetőségét sem a kezéből, hogy igazságot szolgáltasson az eddig elnyomott és ez ellen fellázadó maszkulinitásnak, avagy felzárkóztassa Kent Barbie mellé, ami rengeteg humoros pillanattal, frappáns (szó)fordulattal ajándékozza meg a filmet. S ha már a férfiaknak igazságot szolgáltat, akár megteheti ezt mindenki mással, akiket valamiért marginalizál a társadalom, erre is szép példákat találhatunk ám a Barbie-moziban. Az év közönségsikerében, amely csempészett egy kis rózsaszínt a valódi világba.

Képek: InterCom