bezár
 

film

2023. 09. 02.
A diktátor a népe vérét szívja
Pablo Larraín vámpírtörténettel érkezett Velencébe
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
A chilei származású Pablo Larraín a velencei filmfesztiválon debütáló A gróf című fekete-fehér szatírájában ismét hazája történelmének meghatározó szeletét dolgozza fel, és a legtovább hatalmon lévő diktátort, Augusto Pinochetet mutatja be, egy igencsak bizarr megközelítésben. Larraín lidérces meséjében a rettegett generális vámpírként jelenik meg, aki több száz évnyi vérszívás és szívturmix után az örök halálra vágyik, ám az életről végleg lemondani nem annyira könnyű, mint azt ő gondolja. 

A gróf (El Conde) egy kedves hangú idős hölgy narrációjával kezdődik, amelyből megismerjük a filmbéli Pinochet múltját és eredettörténetét, vagyis vámpírrá válásának körülményeit. Az erőszakos előzmények egészen a XVIII. századi Franciaországba repítenek vissza, ahol a fiatal férfi szemtanúja a francia forradalom eszkalálódásának és Marie Antoinette lefejezésének, akinek fejét elrabolja és az évszázadok során külön becsben tartja. Pinochet a vámpírlét előnyeit kihasználva részt vesz a történelem fontosabb eseményeiben, majd a király nélküli Chilében telepedik le és válik kegyetlen vezetővé, akinek kezéhez számtalan ártatlan élete tapad, mind a valóságban, mind a fiktív történetben. 

A korosodó Pinochet halálát többször eljátszotta, és immáron a világtól távol eső bunker szerű helyen lebeg élet és halál között. A vadászattal rég felhagyott és mirelit véren él, szürke hétköznapjait egyedül feleségével és hűséges szolgálójával, az időközben szintén vámpírrá változtatott Fyodorral osztja meg. Amikor a környéken rejtélyes halálesetek történnek, öt felnőtt gyereke ellátogat hozzá, részben azért is, hogy rávegyék apjukat arra, hogy fedje fel a titkos örökségük forrását, legyen az állampapír vagy külföldi bankszámla. A könyvelésben segítségükre lesz egy fiatal apácalány, aki nemcsak tudásával szeretne segíteni a családnak, hanem le akar számolni a Pinochetben megbújó ördöggel, ehhez női báját felhasználva az ujjai köré csavarja az öreget, és a bizalmába férkőzik. A filmben mindenkit valamilyen hátsó érdek vezérel: Pinochetet a friss vér és a fiatalság, a gyerekeit és a feleségét apjuk halála és a pénz, a szolgát az úrnője, az apácát az isteni küldetés végrehajtása. Mindeközben eljátsszák a boldog családot, akiket a bűn valamely formája köt össze. 

Pablo Larraín ezúttal a Netflix támogatásával engedi szabadjára élénk fantáziáját és sötét humorát, a Post Mortem (melyben Augusto Pinochet hatalomra kerülése kerül a középpontba) vagy a Neruda után ismét a hozzá legközelebb álló területről, vagyis hazája történelméből merít ihletet, hogy a fekete komédia műfaji keretén belül dolgozza fel országa kollektív emlékezetének traumáit. A rendező szerzői kézjegyéhez tartozik az életrajzi filmek és a valós eseményeken alapuló drámák megvalósítása markáns képi világgal és a klasszikus narratíva elhagyásával, továbbá Larraín elsősorban az emberekre fókuszál, így a fennálló viszonyrendszerekre és az egyénben tomboló démonokra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a cselekményre. Ez A gróf esetében is igaz, ugyanis a történet mindössze annyiból áll, hogy Pinochet meghal vagy sem, előkerül-e a rejtett vagyon vagy sem, az apáca sikerrel jár, vagy sem.

Pablo Larraín

Photo: Luis Poirot

Ahogy azt legutóbb a Spencerben láttuk, a rendező bátran nyúl a folklórhoz és a népmesei motívumokhoz, míg a kísérteties Sandringham kastélyban Boleyn Anna szelleme vetítette elő Diana hercegné végzetét, addig A gróf szintén a természetfelettit hívja elő azzal, hogy a könyörtelen Pinochetet vámpírként ábrázolja. A vámpírtörténetek hagyományát követve a kereszténység hasonlóan fontos szerepet kap azzal, ahogy a szűzies apáca, Carmencita Istenhez imádkozik és Buffyt megszégyenítő karókollekcióval érkezik Pinochet poros és omladozó rezidenciájára. 

A gróf különböző műfaji- és filmnyelvi elemeket kever össze: a vámpírfilm, a fekete komédia és a politikai szatíra találkozik a lazán szerveződő narratívában. Az operatőr, Ed Lachman káprázatos, már-már Tarr Bélát idéző képekkel meséli el a chilei diktátor szánalmas kálváriáját, az elmúlás és a örök ifjúság közötti állapotot és a családon belüli játszmákat. Nehezen megfejthető alkotásról van szó, hiszen megannyi jelentésréteget kínál fel, legfőképp elszámol a Pinochet rezsim bűneivel, mindezt teszi úgy, hogy alakját groteszk módon festi meg és morbid tréfát űz belőle. A filmet lehet értelmezni a szörnyfilm szintjén – az önmegtartóztatást gyakorló vámpírokra volt példa idén a Renfield című horrorvígjáték is Nicolas Cage főszereplésével, illetve politikai megvilágításban is, hogy miként lépett hatalomra Pinochet és milyen kegyetlen eszközökkel félemlítette meg a chilei állampolgárokat. „A chileiek vérét szívta” megállapítás szó szerinti megfilmesítése harsány és morbid, mégis Larraín egyedi víziója meggyőzőbb, mint a didaktikus és direkt allegória. Taika Waititi 2019-es Jojo Nyuszi című politikai szatírája ugyancsak a humor eszközével próbál meg rávilágítani a náci Németország sötét foltjaira.

A disszonancia érzését enyhíti a színészek átlényegült alakítása, akik éppen kellő manírral bújnak bele különc karaktereik bőrébe. Pinochetet a rendező visszatérő színésze, a 87 éves Jaime Vadell alakítja, aki egyszerre jelenik meg a véreskezű generális és a Drakula grófot idéző vámpír képében. A feleséget Gloria Münchmeyer játssza el, aki szőrmebundás madamként dirigál férjének és gyerekeinek. 

Az El Conde stábja Velencében

Giorgio Zucchiatti La Biennale di Venezia – Foto ASAC

Azzal, hogy Pablo Larraín a Netflix színeiben forgatta le legújabb szerzői látomását, csatlakozik azokhoz a rendezőkhöz, akik szintén a streamingplatform által nyújtott szabadságot és anyagi erőforrást használták ki, elrugaszkodtak a klasszikus elbeszéléstől és merész, elidegenítő alkotást hoztak létre. A gróf a Szöszi (Blonde) és a Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo, False Chronicle of a Handful of Truths) sorába illik. Andrew Dominik Marilyn Monroe életéről készített provokatív filmet, Alejandro G. Iñárritu pedig saját életét dolgozta fel absztrakt életrajzi filmjében. Larraín a chilei kitérő után Maria Callas utolsó napjairól forgat majd filmet, ezzel pedig elegáns trilógiába szerveződnek a tragikus sorsú nők életéről szóló művek (Jackie, Spencer, Maria). 

A gróf kísérleti műfajkavalkád, melynek legfőbb tartalmi mondanivalója abban rejlik, hogy a diktatúrában felnevelkedett nemzedékek hogyan képesek hozzányúlni országuk történelméhez és vezetőihez, illetve, hogy az éppen aktuális kormány cenzúrája meddig érhet el. Ahogy karrierje korai filmjeit, úgy Larraín ezt sem forgathatta volna le addig, amíg Pinochet élt.

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Dalma --

Az ELTE BTK-n tanult filmelmélet és filmtörténet szakirányon, szakdolgozatában a kortárs ír filmművészettel foglalkozott. Elsősorban az európai és amerikai független (indie) filmeket kedveli. 2020 óta jelennek meg kritikái.


További írások a rovatból

A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról
Martin Scorsese: Megfojtott virágok

Más művészeti ágakról

Závorszky-Simon Márton képei a Vízivárosi Galériában
Papageorgiu Andrea alkotásai a Barabás Villában
Abdallah Abdel-Ati Al-Naggar Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díjához
gyerek

Már lehet nevezni a Pagony Kiadó gyerekirodalmi és illusztrációs pályázatára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés