Vannak, akik már a Ben Stiller név hallatán is kiütést kapnak, és ha megfeszülnek, sem tudnák a komikust megkülönböztetni Adam Sandlertől. Én nem tartozom közéjük. Nemcsak azt tartom elképzelhetetlennek, hogy egy kalap alá vegyem a két amerikai humoristát, hanem azt is, hogy ha valaki valóban megnéz egy Adam Sandler-, illetve egy Ben Stiller-filmet, az tényleg nem lát semmilyen különbséget. Nem árulok zsákbamacskát, én Stillert sokkal változatosabb, merészebb, intelligensebb művésznek tartom kollégájánál. Elképesztő energiákat képes egy-egy szerepének megformálásához mozgósítani, olykor ijesztő, ahogy süt róla, hogy a humorban nem ismer tréfát. No, nem nevezném a komédia Robert de Niro-jának, de abban mindenesetre biztos vagyok, hogy Adam Sandlernél még másnaposan is fényévekkel szellemesebb.

A csapat

Stiller

Black

Downey

Akcióban

Stiller valamikor az 1996-os Kábelbarát táján lopta be magát a szívembe. Ő volt az, aki rendezőként először fedezte fel Jim Carrey-ben azt a mélységet, amit aztán a gumiarcú színész pár igen kiváló filmben (Truman Show, Ember a Holdon, Egy makulátlan elme örök ragyogása) később is megmutatott a publikumnak. Vagyis ő volt az első, aki komolyan vette Jim Carrey-t. Hála érte!
Aztán ugyan pár felejthető tucatvígjátékkal (nevük említésre sem méltó, de azért leírok egyet, mutatóba: Agyő, nagy Ő!) sikerült elbizonytalanítania a rajongásom, ugyanakkor folyamatosan ébren is tartja azt, mégpedig olyan, mára igazi klasszikussá érett művekkel, mint amilyen a Keresd a nőt! volt, vagy az újragondolt Starsky és Hutch, nem kifelejtve a divatvilágot kifigurázó Zoolander, avagy a trendkívülit. És valahol ezek között helyezkedik el az a fajta Ben Stiller-film, ami még szórakoztató, de azért már körbenézek a társaságban, ahol előhuzakodom vele. (Ilyen a Vejedre ütök, az Irigy kutya, illetve a Kidobós.) A Trópusi vihar ambícióit tekintve a Zoolanderrel rokon, azonban amenyiben hatását nézem, inkább az utóbbi, köztes tartományba sorolandónak érzem: ha leadja valamelyik tv-csatorna, jót nevetek rajta, de lehet, hogy az első reklámblokk után már nem kapcsolok vissza rá .
Ahogy a Zoolander a modell-miliőt állítja pellengérre, úgy próbál gúnyt űzni a Trópusi vihar is Hollywoodból, azon is belül a háborús filmekből, és ahogy a Zoolanderben, itt is rengeteg a sztár, felsorolni is hosszú: Ben Stiller, Robert Downey Jr., Jack Black, Nick Nolte, Tom Cruise, Matthew McConaughey, Tobey Maguire. Viszont azzal ellentétben sokkal több a káromkodás, illetve a testnedvekkel és kellemetlen hangokkal való viccelődés. És ez akkor is zavar, ha azon kellene nevetnem, hogy vannak rendezők (lásd például Eddie Murphy újabb filmjeit), akik nem átallnak ilyenekkel viccelődni. Engem ez így is nyomaszt, sajnálom.

A forgatókönyvet Etan Cohennel karöltve az a Justin Theroux jegyzi, aki többek közt a két legutóbbi Davd Lynch-ben alakított nagyot, mint a rendező alteregója. És meglepő módon Theroux-ék forgatókönyve egyáltalán nem nélkülözi a szellemet, csak sajnos a hibákat sem. Röviden arról van szó, hogy egy amerikai forgatócsoport az eddigi legdrágább, leglátványosabb háborús filmjét akarja Vietnamban elkészíteni egy veterán (Nick Nolte) emlékiratai alapján. A szakasz tagjait alakító színészek igazi sztárok a film világában is: Speedman (Ben Stiller) egy jobbnapokat látott akcióhős, akinek talán ez az utolsó lehetősége, hogy még megkapaszkodjon a lejtő tetején, Kirk Lazarus (Robert Downey Jr.) egy igazi díjvadász színész, aki többek közt öt Oscarral büszkélkedhet, és minden szerepére maximálisan felkészül, Jeff Portnoy (Jack Black) alpári vígjátékok sztárja, aki nem mellesleg nagyon komoly drogos. A rendező (mellékes, ki játssza) nem is bír velük, ezért - miután a film producere (Tom Cruise) ráijeszt, hogy csináljon valamit - hallgat a veteránra és elrepíti a filmsztárokat a dzsungel mélyébe, ahol a tervük szerint valóban rájuk ijesztenek némi pirotechnika segítségével. A terv balul sül el, mivel a színészek heroinkereskedőkbe botlanak. Vagyis igazi, éles helyzetbe.

A film egyik humorforrását az adja, hogy a színészcsapatnak, illetve legfőképp Speedmannek, meg sem fordul a fejében, hogy amikor lőnek rájuk, az valóban veszélyt jelent számukra. A másik humorforrást a háborús filmekből jól ismert beállítások (Gondoljunk A szakasz plakátjára, a dzsungelben térdeplő Willem Dafoe széttárt karjára), illetve ma már klasszikus történetelemek (a megmentendendő katona megőrül, nem akar visszatérni, ahogy a Szarvasvadászban Christopher Walken karaktere tette) megidézése jelenti, lehetne őket sorolni sokáig, bár ezeket is tisztességesen abszolválja Sitller, ezeknél sokkal érdekesebb két színész karaktere.

Elsősorban Kirk Lazarusé, aki szerepe szerint egy néger katonát alakít, a filmszínész pedig odáig megy a hitelesség elérése érdekében, hogy átoperáltatja magát négerré, ebbe kicsit bele is őrül, például nem hajlandó a film DVD-jének megjelenéséig kiesni a szerepéből. A Chaplin főszerepéért Oscar-ra jelölt Robert Downey Jr. az egész film alatt hozza a tökéletes gettónégert, már megjelenése is döbbenetes, de mikor kinyitja a száját, erre képes rátenni egy lapáttal. A másik karakter, akiért érdemes megnézni ezt az újabb Ben Stiller-agymenést, az a kopasz, dagadt, szőrös, könyörtelen producer, akit nem más, mint a legbuzgóbb szcientológiusok egyike, Tom Cruise alakít fergetegesen. (NB. Hölderlinnek is volt egy-egy kísérteties fellángolása az elmebaj vaksötétjében.)
De ezek ellenére csak egyszer-egyszer tudtam önfeledten nevetni ezen a bolondozáson, aminek több oka lehet. Az első, hogy a hidrogénszőke, szerencsétlen Jack Blacknek ezúttal nem sok, és egyáltalán nem tartalmas szerepe van. Kár. A kiéhezett drogos figura még hagyján, de sokszor olyan gusztustalan a karakter, akit alakít, hogy az már túl szánalmas. A másik talán a magyar szinkron. A szinkronszínészeknek, ahogy én képzelem, újra el kell játszaniuk a karaktert, ugyanolyan elánnal. Ez itt nem jön össze (és még de sok filmnél). Ráadásul az angol akcentust mindig valamilyen magyar tájszólással helyettesítik. Egész máshogy jön le egy néger duma eredetiben, akár egy "motherfucker" káromkodás is. Dörner Györgynek érzésem szerint ezúttal nem sikerült reprodukálni azt varázslatot, amit Downey Jr. olyan zseniálisan létrehoz az eredetiben. Nyilván az amerikai színésznek némiképp könnyebb dolga van, hiszen ugyanazon a nyelven kell egy, a sajátjától eltérő népcsoport hanghordozását hozni. De ezt tudva is nagyon zavaró magyarul nézni a Trópusi vihart.

A forgatókönyv a plasztikus, eltalált karaktereken kívül tartalmaz még néhány figyelemre méltó ötletet, mint például a színházas metafora (ennél posztmodernebb nem is lehetne kabuki-szerű színházverzió a filmbeli valóság egyik filmjéből), a néhol egész zseniális dialógusok (K: Milyen típusú pisztolyod van? V: Nem tudom a nevét, de azt tudom, milyen hangot ad, mikor megöl valakit.), vagy a kamu-mozielőzetesek mind a Zoolander zsenialitását idézik. Viszont mintha a rendezőszéket is elfoglaló Ben Stiller elveszett volna az ötletek dzsungelében, illetve mintha megzavarodott volna a sok kiabálástól és robbantástól, és azon ügyeskedett volna, hogy legalább egy közepesen jó vietnamos filmet sikerüljön forgatni. Hogy valahogy túlélje.

Azért még mindig jobb, mint bármi, amit az a másik le szokott tenni az asztalra.