bezár
 

film

2024. 06. 17.
A fiúbanda, amelyik valójában sosem létezett
Luke Korem és Simon Verhoeven Milli Vanilli – Az évszázad botránya című filmjeiről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy dokumentumfilm és egy játékfilm is feleleveníti a 35 évvel ezelőtti hatalmas botrányt, amely a Milli Vanilli nevű popbanda körül robbant ki, és ezek a filmek fontos kérdéseket vetnek fel azzal kapcsolatban, hogy kié a felelősség, és egyáltalán mi a művészet.

A közelmúltban, részben a Bohém rapszódia sikerén felbuzdulva sok alkotó lát hozzá zenés életrajzi filmek elkészítéséhez, akár még élő előadók fiktív változataival a középpontban. Volt már Elvis-film, Rocketman Elton Johnról, Whitney Houston-film I Wanna Dance With Somebody címmel, Back to Black Amy Winehouse-ról, és már leforgatták a Michael Jackson-biopicet, a Michaelt a poplegenda unokaöccsével a főszerepben. Ezekben az alkotásokban közös, hogy bár hőseik botrányokba keveredtek (elég csak Jackson pedofilügyére gondolni), de a zenei tudásukat senki sem vitatta el tőlük. Esetükben az az izgalmas, hogy milyen éles a kontraszt a popcsillag, illetve rocksztár és a magánember között. A Simon Verhoeven által rendezett Milli Vanilli – Az évszázad botrányával más a helyzet, mivel ennek központi karakterei Rob Pilatus és Fab Morvan, akiktől éppen az énekesi tehetségüket vitatták el, mivel az a vád érte őket, hogy playbackről játszották le a számaikat. Az eredeti címben hivatkozott slágert, a „Girl You Know It’s True”-t és a „Blame It on The Rain”-t a duó tagjai csak „eltátogták”, miközben ropták a táncot a színpadon. Látszólag Rob és Fab a főbűnösök, őket is érte a legtöbb támadás 35 évvel ezelőtt, ám Verhoeven mozifilmje és a SkyShowtime-on nem sokkal ezt követően bemutatott, magyar változatban azonos című dokumentumfilm Luke Koremtől árnyalja a képet.

prae.hu

A játékfilm és a doku egyaránt a Milli Vanilli rövid, eleinte mesébe, majd rémálomba illő pályafutását követi végig, visszatekintések formájában felelevenítve a történetet: az előbbi inkább Rob és Fab nézőpontját érvényesíti, az utóbbi polifonikus, azaz több érintetettel is elmondatja a történetet.

A filmek magyar címe talán kicsit túlzás, főleg, hogy a mai középkorú, hát még a fiatalabb generáció tagjai valószínűleg nem is hallottak a Milli Vanilliről, mivel az előbbiek gyerekek voltak, az utóbbiak még meg sem születtek, amikor a fiúbanda csúfosan lebukott és feloszlott 1989 és 1990 között. Ám annak tükrében, hogy a duót Michael Jacksonnel emlegették egy lapon, majd Grammy-díjjal is elismerték, persze egy bundázott díjátadó keretei között, valóban hatalmas botránynak tekinthető a felemelkedésük és a bukásuk intenzív és rövid története.

Milli Vanilli

Rob és Fab kezdeti sikersztorija szinte mesébe illő, ezért is bizonyultak izgalmas filmes karaktereknek, különös tekintettel a tragikusan fiatalon elhunyt Robra. Utóbbi az NSZK-ban született egy szolgálatot teljesítő amerikai katona és egy német táncosnő gyermekeként. Vér szerinti szülei még kisgyerekkorában elhagyták, így élete első szakaszát árvaházban töltötte, majd egy müncheni család fogadta be – Carmen, az adoptált testvére meg is szólal a dokumentumfilmben. Mivel Németországban ritkaság volt akkoriban a színes bőrű táncos, így Rob az előadóművészet ezen ágazatában sikerrel érvényesült, felkapottá vált, ennek kapcsán találkozott a francia születésű Fabbel, aki Münchenben próbált szerencsét, mert, mint azt a dokuban elmondja, Párizsban éppen hogy túltelített volt a piac fekete táncosokkal. Mindketten szerettek volna énekelni is, ezért kapóra jött számukra, hogy felfigyelt rájuk az egyik leghíresebb zenei producer, Frank Farian.

Farian, aki a dokumentumfilmben és a játékfilmben egyaránt fontos szereplő, a Boney M-mel vált kirobbanóan sikeressé, de Meat Loaffal is működött együtt. A 2024 elején elhunyt producer ahhoz kétségtelenül nagyon értett, hogyan kell menedzselni és felfuttatni a popbandákat. Saját csapata volt, amelynek segítségével kidolgozták a fülbemászó dalokat (mint például a „Rasputin”) már Bobby Farrell, a Boney M. frontembere számára is. Fariannek eladható zenék és eladható arcok kellettek, és nem volt szívbajos áthidalni a problémát a playbackkel, ha a jó hang nem társult (szerinte) fotogén külsővel. A dalokat Charles Shaw, John Davis, Jodie és Linda Rocco adták elő, ők képezik az igazi Milli Vanillit. Partnere, a banda névadója, Milli, vagyis Ingrid Segieth is fontos szereplő mindkét filmben.

Milli Vanilli

Farian meglátta a lehetőséget a táncosokban, ám a slágergyanús, egyébként nem eredeti, hanem „adaptált” számot, a „Girl You Know It’s True”-t már összehozta, kellett tehát valaki, aki ennek az arca lesz a színpadon. Így született meg a duó, amelynek tagjai egyre kényelmetlenebbül érezték magukat a „tátogó táncosok” szerepében, mivel énekelni szerettek volna, de erről Farian állítólag hallani sem akart. Ők pedig bevallásuk szerint a gyors siker és a sztárok fényűző élete reményében inkább belementek a hazugságba, amelyet a producer és Ingrid megálmodtak.

Egy connecticuti koncerten buktak le először 1989-ben: az adattároló meghibásodása miatt a „Girl You Know It’s True” beragadt, így a refrén egy részletének az ismétlését hallhatta a közönség a hangszórókból folyamatos ének helyett, és élő ember ugye ilyet nem produkál. Bár ezt még megúszhatták volna, sőt ezt követően kapták meg a Grammy-díjat. Farian és a menedzserek lefizették a szervezőket, hogy a díjátadó történelme során példátlan módon playbackről „énekelhessenek” a fiúk.

Ám egyre többen gúnyolódtak a médiában és a sajtóban Robékon, akik összerúgták a port Fariannel, majd a producer hátba támadta pártfogoltjait és kitálalt. Az ostor a Milli Vanilli frontemberein csattant, és ezt követően hiába próbáltak közösen feltápászkodni, ez már nem sikerült nekik. Pontosabban Fab szerény szólókarriert épített magának, valamint szerető családja lett, de Rob nem tudott talpra állni, a drog és a bűn világa elragadta őt.

Milli Vanilli

A hasonló eseteket szokták elintézni úgy az emberek, hogy legyintenek és azt mondják, „ilyen ez a popszakma”. A Milli Vanilli-filmek rávilágítanak, hogy bőven van alapja ennek a közhelynek. A duó egy rendkívül kínos Los Angeles-i sajtótájékoztató keretében próbálta tisztázni magát, ezt a dokumentumfilm és a játékfilm egyaránt megidézi, az előbbi értelemszerűen archív felvétel formájában, hosszabban. Az egyik fontos mondat, amely Rob és Fab szájából is elhangzik, hogy ők egyszerűen ki akarták használni a helyzetet, hogy sztárokká váljanak, hogy befussanak, hogy gazdagok lehessenek. A játékfilmben hangsúlyosabb, sőt Verhoeven erre hegyezte ki a történetet, hogy Robék énekelni akartak, idővel át akarták venni az irányítást a bandájuk felett Frank Fariantől. A dokuban Fab nem fogalmaz ilyen erősen, inkább szerény kívülálló próbál maradni, határozottan mentegeti is magukat azt elismerve, hogy a Grammyt nem érdemelték meg, illetve alapvetően nem volt szép dolog átverni a rajongók millióit. Ám annak önmagában társadalomkritikus éle van, hogy mindezt megtehették, valamint abban igaza van mindkét alkotásnak és főszereplőinek, hogy ők legalább annyira áldozatok, mint bűnösök.

A Milli Vanilli-filmek lerántják a leplet a popszakmáról, a könnyűzenei ipar embertelen gépezetéről. Ingrid a dokuban nyersen meg is fogalmazza, hogy a pénz mozgatja a világot. Bár ezt annak kapcsán mondja, hogy szerinte Rob és Fab jogtalanul akarták kizsigerelni őt és Franket, sőt még zsarolással is vádolja a bandatagokat. Ez utóbbiak pedig a producert és partnerét vádolják zsarolással. Fab fel is idéz egy anekdotát arról, hogy hallotta, amint Rob németül veszekszik Fariannel, és mint utólag kiderült, a playbackről volt szó. Fab elmondása szerint ők vonakodtak, amikor az világossá vált, hogy csak tátogniuk és táncolniuk kell, de már balga módon aláírták a szerződést, amelyet nem is nagyon értettek – Fab már csak azért sem, mert számára idegen, német nyelven íródott. Feltehetően és érthető módon a zenész pozitívabb fényben szeretné feltüntetni magukat, és egyébként a játékfilm is támogatja az áldozatszerepüket, hiszen Rob tragédiájára hegyezi ki a sztorit, amelyben Frank Farian a „főgonosz”.

Milli Vanilli

Verhoeven művében Rob az amerikai apa által egy idegen országban magára hagyott árva, aki mindent egy lapra tesz fel és a sztárrá válással próbál kompenzálni, hogy sikereit látva legalább a táncoskarrierjével szemben szkeptikus nevelőszülei elfogadják és büszkék legyenek rá, majd belerokkan abba, hogy Frank kizsákmányolta és elárulta őket, összetörve így az álmát.

Mégis Ingrid „bölcsessége”, közhelye írja le jobban ezt a szituációt: a pénz beszél, az mozgat mindent, a popzeneipar gépezetét is. Franket és a popsztárokat egyaránt megrészegíti a siker ebben a sztoriban, és ez a bódultság lesz a vesztük, Rob esetében sajnos szó szerint is, hiszen drog- és alkoholfüggősége vitte el, amelynek a legfőbb kiváltó oka a Milli Vanilli bukása.

Bár Rob és Fab a történet főszereplői, mégis kicsit a háttérben, a stúdióban működő igazi zenészek és énekesek tragédiája vagy tragikomédiája is ez a botrány. Az ő sorsuk szintén példázza a szórakoztatóiparnak a villódzó koncertfények és a hangos zene által eltompított kegyetlenségét. Egy ideális világban Charles Shaw és John Davis lettek volna az igazi sztárok, hiszen ők énekelnek, valójában tőlük származnak azok a hangok, amelyek koncerteken, a Grammy-díjátadón és a rádiókból szólva milliókat, de legalábbis tömegeket mozgattak meg. A dokumentumfilmben nyilatkoznak ezek a tehetségek, a játékfilm pedig kissé didaktikusan megfogalmazza a Franket remekül eljátszó Matthias Schweighöfer tolmácsolásában, hogy Farian mint a popszakma reprezentánsa egyszerűen nem tekintette elég fotogénnek Shaw-t és Davist. Schweighöfer karaktere a kamerába, közvetlenül a nézőhöz beszél, mintegy cinkosan kikacsint ránk, és bemutatja „az igazi Milli Vanillit”. (Verhoeven ezt a „negyedik falat” áttörő módszert tudatosan alkalmazza Rob és Fab cselekménybe ékelt szürreális jeleneteiben is, amelyekben a duó tagjai reflektálnak a velük történtekre.) A rendező direkt úgy válogatta össze a szereplőket és úgy fényképezte Jo Heim operatőrrel a jelenetet, hogy a tehetségek, beleértve a hangszeren játszó zenészeket is, amatőr garázsbanda benyomását keltsék. A filmbeli Frank állítása szerint velük kizárt, hogy elért volna bármilyen sikert is, mivel „elég csak rájuk nézni”.

Milli Vanilli

Ennek tükrében is megállapítható, hogy a stúdió homályába kényszerült tehetségek és végsősoron Frank is áldozatok, nem kizárólag bűnösök, akik megtévesztették a közönséget. Bár sem a dokumentumfilm, sem a játékfilm nem mutat a közönségre az ügyben, de mindegyik sugallja, hogy erről az egész balhéról nemcsak az előadói oldal tehet, hanem maga a befogadó is. A dokuból inkább csak kiolvasható mindez, ha összeáll a kép a néző fejében, Verhoeven műve viszont az említett önreflexív technikával nyomatékosítja az állítást. Fab, Rob és Frank szembe fordulnak a kamerával, kitekintenek a film befogadójára, szinte csak azt nem mondják ki, hogy „ezt az egészet bizony értetek csináltuk”. Archív, illetve archív hatású felvételeken megjelennek a csalódott rajongók, még egy könnyeivel küszködő kamaszfiú is, hogy lássuk, milyen hatással volt a befogadói oldalra ez a botrány.

Álmok törtek össze a színpadon, amögött és az előtt, de ezért nem kizárólag az a két ember felelős, akik kiálltak a hatalmas tömeg és az egész világ elé „énekelni”, hanem mindenki, aki a Milli Vanilli-jelenséghez asszisztált. Keserű társadalmi szatíra ez, mivel Frank sem ok nélkül törekedett arra, hogy fotogének legyenek a frontemberek, és ennek eredményeként született meg a playback gondolata. A Milli Vanilli: Az évszázad botránya mindkét esetben a közönség elé tartott tükör is. Tükör, amely megmutatja, hogy mennyire igazságtalan is a „tömegigény”. A tömegigény persze szintén olyan jelenség, amely nem értelmezhető egyoldalúan, nem egyszerűsíthető le arra, hogy a nézőnek vagy hallgatónak ennyi az elvárása, és kész. 

Miként arra már a kultúripar működésmódját több ízben, a dzsessz kapcsán is leíró Theodor W. Adorno és Max Horkheimer rávilágítottak, a „massza” ízlését formálja is a tömegkultúra, nem csak kiszolgálja. A sztár mint imázs megszületése legalább kétirányú, komplex folyamat, amelynek során a szórakoztatóipar reflektál a befogadói elvárásra, de idealizál, ideáljai pedig kizárólagosnak, a követendő példáknak tűnnek fel, akiknek divatját és hellén istenszobrokat idéző testét le kell utánozni. A tökéletes testű, igéző tekintetű, szexi popsztár képe azt sugallja, hogy ilyennek kell lennie egy zenésznek, és ha egy zenész, egy énekes nem üti meg ezt a mércét, akkor egyszerűen nem színpadra való.

Értelemszerűen egy performansznak látványosnak is kell lennie, hiszen egy könnyűzenei előadó nemcsak a stúdió mikrofonjának, hanem koncerteken hatalmas tömegeknek élőben is bemutatja a „portékáját”. Vagyis egy sláger nem tisztán zenei, hanem audiovizuális élmény.

Mégis sok kérdést felvet a Milli Vanilli viszonylatában ez a jelenség, hogy a zenei előadónak nemcsak tehetségesnek kell lennie, hanem jól is kell kinéznie, szépnek és szexuálisan vonzónak kell lennie. De valóban kell? A játékfilm és a dokumentumfilm ezt az ideológiát is leleplezi és kikezdi. Verhoeven és Korem alkotásai rávilágítanak, hogy annyiban mi, a közönség tagjai is bűnösök vagyunk a Milli Vanilli-ügyben, hogy nem tudjuk vagy akarjuk észrevenni az ideológiát. Természetesnek vesszük, hogy egy fülbemászó, zseniális hanghoz dekoratív külső társul, holott a zene lényege eredendően nem a vizualitás, hanem az, amit hallunk. Sőt, valójában a zenét megöli a vizualitás, mivel pusztán a dallamok hatására az ember képzelete szárnyalni kezd, azonban ha lát egy klipet vagy színpadi performanszot, akkor ez a szárnyalás elmarad, a hallgató nézővé válik és a sztárra figyel.

Milli Vanilli

A Milli Vanilli-filmek arra hívják fel a figyelmet, hogy a kultúripar által támogatott tömegízlés és ezzel együtt feltehetően egyfajta intolerancia a kevésbé vonzó külsejű emberekkel szemben régóta deformálja a könnyűzenei kultúrát. Ebből is fakad Rob és Fab tragédiája: egyrészt a siker, illetve annak ígérete részegítette meg őket, másrészt egy szintén sikerre éhes producer olyan pozícióba kényszerítette a táncosokat, amelyet a deformált zenekultúra termelt ki magából. A Milli Vanilli esete ennek a torzult szórakoztatóipari ágazatnak az ellentmondásaira mutat rá: a duó fotogén, de nem elég jó a hangjuk a producer szerint ahhoz, hogy önállóan énekeljenek, ugyanakkor a tehetséges valódi énekeseknek nem elég megnyerő a külsejük a színpadi fellépéshez.

Itt senki sem lehet az, ami szeretne, az önmegvalósítás illúzió, legalábbis azok számára, akik kiszolgáltatottak a kiadónak, producernek, illetve a pénznek. Vagyis ez az egész sem nem igazán a zenéről, sem nem igazán az előadásmódról és az előadóról szól, valójában inkább a tehetségek és a közönség kizsákmányolása folyik.

A dokumentumfilm egyik fontos kérdése, amelyet Fab vázol fel, hogy vajon tényleg nem érdemelték meg a Grammy-díjat, vajon egyszerű szélhámosok-e. A kultúriparral foglalkozó előző bekezdésekkel összefüggésben, a popzenei kultúra hibrid jellegéből fakadóan kijelenthető, ami mellett Fab is érvel, hogy a Milli Vanilli frontembereinek bizonyos értelemben nincs szégyenkeznivalójuk, azaz igen is megérdemelték a díjat és azt, hogy pár éven keresztül világsztárok voltak. Ha megnézzük a klipjeiket, amelyeket megidéz Korem műve is, akkor egyértelmű, hogy a Milli Vanilli duója meggyőző. Lehet, hogy Michael Jackson hatásosabb, energikusabb és eredetibb előadó volt, de Rob és Fab videóit látva megállapíthatjuk, hogy cseppet sem lógtak ki a sorból, Jackson és a többi popsztár közé tökéletesen illettek. A tánckoreográfia impozáns, látszik, hogy ebben profik voltak a fiúk, és jól eljátszották azt is, hogy énekelnek, holott valójában nem ez történt. A tehetség tehát nem vitatható el a duótól. Nem pusztán azért voltak sikeresek, mert Frank megtámogatta őket néhány slágerrel, amelyet a stúdióegyüttesével hozott össze, hanem azért is, mert a popzeneipar standardjének megfelelő, színvonalas performanszokat nyújtottak. Ehhez nem elég a rasta hatású hosszú haj, a szuggesztív kék, illetve barna szempár, valamint a sportos testalkat, ehhez tényleg szükséges a tánctudás és az, hogy a színpadon vagy a díszletben parádésan tudjon mozogni az előadó.

Milli Vanilli

A Milli Vanilli: Az évszázad botránya-filmek tehát gondolatébresztő alkotások, amelyek árnyalják ezt a 35 éves balhét, amely a feledés homályában mára talán egyoldalú megítélésűvé vált.

Verhoeven és Korem művén joggal érezhetjük, hogy mentegetni próbálja Robot és Fabet, Fariant pedig „gonosztevőnek” állítják be, mivel a játékfilmnek és a dokunak egyaránt az a célja, hogy rehabilitálja a duót. Alkotóik igazságot akarnak szolgáltatni a fiúknak azt követően, hogy a média és a sajtó rajtuk verte el a port, mivel rájuk figyeltek a kamerák, az ő képük volt ott az albumokon. Ám mindkét alkotás hangsúlyozza, hogy ez egy közös „projekt”, vagyis csalás volt, amelyhez nemcsak a producer és a sztárok, hanem a lemezkiadók is asszisztáltak.

Az amerikai kiadók például valószínűleg tisztában voltak vele, hogy mi a helyzet, de a siker érdekében szemet hunytak efelett. A dokumentumfilm meg is szólaltat néhány vezetőt és menedzsert, és amikor a rendező konfrontálja őket a kínzó kérdéssel, hogy miért nem szerepel az amerikai kiadásokon Rob és Fab neve az előadók között, akkor csak mindennél többet eláruló mellébeszélés vagy hallgatás a válasz. Vagyis fel lehet fogni a dokut és a játékfilmet is a Milli Vanilli „mosdatásaként”, de ez a „mosdatás” jogos a történet részletei ismeretében, hiszen a fiúk sikeréhsége és a közönség popidolok iránti fogékonysága mellett szükség volt a producerek és kiadók kapzsiságára is ahhoz, hogy létrejöjjön a világméretű csalás.

Ebből pedig következik a játékfilm és a dokumentumfilm végső kérdése, amellyel eleresztik a nézőjüket: milyen élmény 35 év távlatából a „Girl You Know It’s True” vagy a „Blame It on The Rain” videoklipje. Aljas csalókként vagy tehetséges előadókként látjuk a fiúkat? Verhoeven és Korem művei arra szólítanak fel minket, hogy a történet részleteinek, karaktereinek ismeretében gondoljuk át, értékeljük újra a Milli Vanilli-jelenséget.

Milli Vanilli: Az évszázad botránya (Girl You Know It’s True) – színes amerikai-német életrajzi dráma, 124 perc, 2023. Írta és rendezte: Simon Verhoeven. Operatőr: Jo Heim. Zene: Segun Akinola. Szereplők: Elan Ben Ali (Fabrice Morvan), Tijan Nije (Rob Pilatus), Matthias Schweighöfer (Frank Farian), Bella Dayne (Ingrid Segieth), Tijan Marei (Carmen Pilatus), Samuel S. Frankin (John Davis), Todd Headlee (Graham Rogers). Forgalmazó: Vertigo Média Kft.. Bemutató: 2024. május 2.. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott.

 

Milli Vanilli: Az évszázad botránya (Milli Vanilli) – színes amerikai dokumentumfilm, 106 perc, 2023. Rendező: Luke Korem. Operatőr: Gabriel Patay. Zene: Mondo Boys. Szereplők: Robert Pilatus, Fab Morvan, Frank Farian, Ingrid Segieth, Carmen Pilatus, John Davis, Todd Headlee. Forgalmazó: SkyShowtime. Bemutató: 2024. május 16.

A cikkhez felhasznált képek a SkyShowtime-tól és a Vertigo Média Kft-től származnak

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

A Friss Hús Határhelyzetek című nemzetközi szekciójáról
Luca Guadagnino: Challengers
A 14. Frankofón Filmnapokról
A 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

Más művészeti ágakról

Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
irodalom

Hajdu Levente volt a Kötetlenül sorozat vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés