A Verzió Filmfesztivál immár 21. alkalommal mutat be társadalmilag releváns, aktuális problémákkal foglalkozó dokumentumfilmeket. Évről évre centrumba kerülnek a mindenkori háborúk, amelyek életeket tesznek tönkre és embertömegeket kényszerítenek menekülésre, így idén külön szekciót kapott az ukrajnai krízis. A pusztításnak és a pusztulásnak a háború persze a szélsőséges formája, azonban mint arra a Verzió más szekcióinak dokumentumfilmjei rávilágítanak, a rombolás „kifinomult” változatai szintén megmételyezik az emberéleteket. A német Matthäus Wörle műve, az Ahol régen aludtunk és Miklós Ádámtól a Mélypont érzés más-más kontextusban mutatják be az egyén pusztulását és (ön)pusztítását, legyen szó az ipar embertelen gépezetéről vagy a kábítószerről mint a problémákra adható legtévesebb válaszról.

A Mélypont érzés a Megálló Csoport Alapítvány programjának két tagját, két (egykori) szerfüggőt követ: az érettségi előtt álló Borókát és a homoszexualitásának elfogadásával, illetve elfogadtatásával küzdő huszonéves Szilvesztert. A Megálló érdekessége, hogy olyan emberek alkotják és üzemeltetik, akik korábban maguk is az addikciótól szenvedtek.

Azaz a tulajdonképpeni terapeuták nem vagy nemcsak szakkönyvekből tanulták, amit megosztanak pácienseikkel, hanem testközelből tapasztalták meg a drog romboló hatását.

Programjukban – erre utal a film címe – fontos szerepet kap a fizikai tevékenység, ez esetben a falmászás és élesben, a természetben a valódi sziklamászás, amelynek során a szerfüggőknek szembe kell nézniük alapvető félelmeikkel és azzal, hogy „rosszabbik énjük” a feladásra és a kudarcra biztatja őket. Vagyis ezt kell leküzdeniük a mászás során.

Matthäus Wörle: Ahol régen aludtunk

Látszólag teljesen más alkotás az Ahol régen aludtunk, amelyben Wörle történelmi távlatokat is megnyit, hiszen a Geamăna, magyar változatban Szászavinc nevű kis falu tragédiája elválaszthatatlan Nicolae Ceaușescu „létező szocializmusától”, a román falurombolástól és a rézbányászat múltjától. A probléma eredője a Gyulafehérvártól 90 kilométerre található Roșia Poieni vagy veresvölgyi rézbánya, ahonnan a hetvenes évek óta több ezer tonnányi rezet termelnek ki egy-egy esztendőben. A bányászati eljárás során keletkezett hordalék lassan, de biztosan elárasztotta Szászavincet, mivel az ennek feltartóztatására épített gát elégtelen volt.

A bevörösödött és mérgező tóból kiemelkedő templomtorony a zagytározóvá pusztított település szomorú emblémájává vált.

Mivel a politikai hatalom tisztában volt vele, hogy milyen károkat okoz a bánya, Ceaușescu az 1980-as években több száz családot költöztetett ki a településről, elkobzott otthonukért cserébe pedig elkeserítően kevés, az újrakezdéshez semmiképp sem elég pénzt kaptak kárpótlásul. Néhányan a kitelepítés ellenére is maradtak a területen, az utolsó közülük Valeria Praţa, az Ahol régen aludtunk főszereplője. Ám a cselekmény arról szól, hogy ő sem kerülheti el a sorsát, mivel az egyre növekvő területű zagytározó veszélyezteti az életét.

A két filmet nem pusztán a destrukció és az önpusztító ember miatt lehet összehasonlítani, hanem a természet komplex motívuma okán is.

Mindkét alkotásban kitüntetett fontosságú a táj, amelyben gyakorlatilag elveszik és feloldódik az ember, illetve amelynek kiszolgáltatottjai a főszereplők.

Az Ahol régen aludtunk ellentmondásosnak ábrázolja a természetet. Egyrészt festői szépségű a táj, még abban az értelemben is, hogy a nehézfémek és a kénsav szennyezése miatt a mesterséges tó a vörös árnyalataiban „pompázik”, amely elnyelte Szászavincet. Másrészt az ember által megmérgezett természet többé nem segíti, nem látja el és védi meg az egyént (megvédi, amennyiben elfogadjuk, hogy a völgyek biztonságot nyújtanak például az időjárás viszontagságaival szemben).

A bányászattal az emberiség árt a természetnek, azonban a Föld flórája és faunája nem kizárólag áldozat. Annyiban áldozat, amennyiben az élővilága, állatai és növényzete elpusztul az emberi beavatkozás hatására. Ám hosszú távon éppen, hogy az ember pusztító tevékenysége és a környezetrombolás által saját magát változtatja áldozattá. Felszámolja az életterét és a tápláló anyaföldet, ezzel pedig magára haragítja a másik, egyszerű embert, akitől a mérgező iszap elrabolja birtokát, azzal együtt a múltját, amire fáradságos munkával felépített és fenntartott otthona emlékezeti őt.

Valeria szabályosan átkozza az iparosokat, akik láthatóan cseppet sem törődnek azzal, hogy emberi életeket tesz tönkre a tevékenységük.

Miklós Ádám: Mélypont érzés

Az Ahol régen aludtunkban tehát az ember önmaga és embertársa ellen fordítja a természetet. A Mélypont érzésben is nekifeszülnek a főszereplők a természetnek, ez esetben a hatalmas és kezeket felsértő szikláknak.

A különbség az, hogy míg Valeriának nincs esélye legyőzni az évtizedes múltra visszatekintő bányászatot, valamint a mérgező anyagok által végzett pusztítást, addig Borókának és Szilveszternek megvan az ereje ahhoz, hogy megmásszák a sziklákat.

Ha úgy tetszik, őket is egy ipari termék, a drog tartja vissza attól, hogy meghódítsák a természetet, habár a Mélypont érzésben a kábítószer inkább szimptóma, a főszereplők valódi betegsége múltjukból és családi konfliktusaikból ered. Az Ahol régen aludtunk címe beszédes, arra utal, hogy valami, az otthon végérvényesen eltűnik, amellyel együtt elillan a múlt is, az legfeljebb már csak a fejekben létezik mindaddig, amíg az egyénben pislákol az élet. A Mélypont érzés címe is tulajdonképpen a múltra utal, a traumák húzzák vissza Borókát és Szilvesztert újra és újra a szakadékba, a drogfüggőséghez mint mélyponthoz.

A sziklamászás ugyan eredendően didaktikus jelkép egy addikcióval foglalkozó drámában, Miklós Ádám művében mégis tökéletesen működik és belesimul a filmbe, mivel a természettel folytatott küzdelemben az „énnel”, az ember önmagával folytatott küzdelmét képezi le. Ez a terápia célja, hogy a páciens megtanuljon önállóan cselekedni, elsajátítása azt az ellenálló képességet, hogy a könnyebb út helyett igenis a nehezebbet válassza, hogy a kudarc elfogadás helyett a sikerre törekedjen.

Látszólag persze egyszerűbb megmászni a sziklát, mint letenni a kábítószert, ám az analógia éppen azért működik tökéletesen ebben a kontextusban, mert sziklamászás közben is lehet komoly sérüléseket szerezni.

Boróka ujjairól leválik a bőr a sok próbálkozást követően, kudarcai miatt sírva fakad és leértékeli magát. Ám a segítője a másik végéről ragadja meg a dolgot: azért sebesedett ki a lány ujjbegye, mert rengeteget próbálkozott, mert nem adta fel a sokadik visszazuhanást követően sem. Ez és az, hogy Szilveszter szenved a szirteken, de nem mászik vissza vagy bénul le félúton, azt bizonyítja, hogy mindkét drogfüggő fejlődött.

A Mélypont érzés főszereplői a természettel folytatott küzdelem során megértették, hogy biztosító kötél ide vagy oda, súlyosan megsebesülhetnek, ha nem figyelnek minden lépésükre, ha nem megfontoltan haladnak a céljuk felé. Egyáltalán, megértették azt, hogy ha már elindultak egy úton, akkor célba kell érniük, nem blokkolhatnak le félúton. A hagyományos terápiának és rehabilitációnak hasonlóan ez a lényege, nem szabad engedni a drog csábításának, ami csak rövid időre veszi le a felelősséget az ember válláról és hiteti el vele, hogy elhárult a probléma. Ha a hatása elmúlik, a probléma – legyen az az eljutás a szikla tetejére vagy egy családon belül kibeszéletlen trauma – attól még ugyanúgy megoldásra vár, csak éppen a kábítószer pusztító mivolta miatt egy kicsivel mindig kevésbé kompetens ember áll a kihívás előtt.

Az Ahol régen aludtunk történelmi és lélektani, a Mélypont érzés pedig társadalmi és lélektani kontextusban bontja ki a fő témáját. Matthäus Wörle dokumentumfilmjében természetesen hangsúlyos a ceaușescui örökség, amelytől Románia jelene ugyanúgy nem szabadulhat, mint a Kádár-korszak „kísértetétől” a 21. század Magyarországa. A mérgező tóba fojtott falu képe a kontinuitást hangsúlyozza. Ez a méreg a „létező szocializmus” hagyatéka, ami betüremkedik még a 2020-as évekbe is, megfojtva az idősebb és a fiatalabb generációt egyaránt. Valeria monológjában, ami a pakolás és a lomtalanítás képsorait kíséri, azon aggódik, hogy vajon látja-e még valaha otthonát és szülőföldjét a költözés után. A néző sejtheti, hogy erre kevés az esély, és nem feltétlenül azért, mert rövid időn belül a toxikus iszap ellepi az attól nem messze elterülő kis házat.

Az otthon nemcsak a múlt része, hanem az identitás alapja is, enélkül az egyén hontalanul bolyong a világban, nem találja helyét.

Ugyan fia és családja befogadják Valeriát, de az új ház idegen számára, mivel azért nem ő küzdött és dolgozott meg. Falai és tárgyai nem idézik fel benne az élettörténete meghatározó eseményeit, amelyek formálták az önazonosságát (az emlékeket a dokumentumfilm végén egyébként látjuk is a felsorakoztatott fotókon). Az önazonosságát, amelyhez már nem tud kapcsolódni sem a fia, sem az unokája – számukra éppen a festői szépségű táj és a vidéki otthon idegen, legfeljebb Valeria miatt jelent nekik valamit. Nem tudják, nem is akarják tovább ápolni ezt az örökséget. A kérdés persze az, hogy akkor is így állnának-e hozzá, ha a bánya nem szennyezi be a környéket. Valószínűleg motiváltabbak lennének. Így viszont elveszik a vidéki házzal együtt egy tradicionális paraszti kultúra, amely bizonyos szintű szabadságot és emberibb közeget jelentett a személytelenebb és embertelenebb városi, kisvárosi életmóddal szemben.

Matthäus Wörle: Ahol régen aludtunk

Az Ahol régen aludtunk ezt a problémát archív felvételekkel még inkább hangsúlyozza. Ezek a képsorok mintegy flashbackekként funkcionálnak és felfedik, hogy az úttörő egyenruhába öltöztetett kisiskolásokon keresztül miként éltette a diktatórikus rezsim a faluromboló bányászatot. A gyerekek természetesen semmit nem fognak fel a betanult szövegekből, amelyekkel ünneplik az érckitermelést, viszont a jelen pusztításával kontrasztban világossá válik, hogy a diákok valójában a saját generációjuk gyászbeszédét szavalják. Valószínűleg sokukat közvetlenül is érintett az ökológiai katasztrófa, így Ceaușescu nemcsak az idősebb, hanem a fiatal nemzedék sorsát is megpecsételte – a múltat és a jövőt egyaránt, szó szerinti és átvitt értelemben besározta.

A Mélypont érzésben is tulajdonképpen a „múlt sara” mérgezi meg a főszereplők, Boróka és Szilveszter életét. Mint azt Szilveszter az édesapjával és az édesanyjával folytatott, sokat halogatott őszinte beszélgetés során kiböki; megértette, hogy nem a kábítószertől lett függő. Erre az apa hitetlenkedve kérdez vissza, hogy „Hát akkor mitől?”. Ezt akár Boróka édesanyja is kérdezhetné, de ő talán jobban érti, mivel szintén drogfüggő, tehát tisztában van vele, hogy a tudatmódosító szer pusztán egy eszköz, nem maga a kiváltó ok. Kulcsfontosságú állítás ez Miklós Ádám művében, sok drogfilm tévesen azt a képzetet erősíti a nézőben, hogy az anyag kipróbálása indítja el a függőséget, ez taszítja az egyént mélypontra.

Valójában – mint azt Boróka és Szilveszter történetében is látjuk – a „mélypont érzés” már kialakult, amikor a főszereplők az „anyaghoz” nyúltak. A Megálló célja éppen az, hogy ezt felfejtse a páciensekkel közösen, miként és miért jutottak el erre a mélypontra, ahonnan nem láttak más kiutat, csak a drogot.

Miklós Ádám: Mélypont érzés

A múlt kibeszéletlen traumái mellett, ezekkel összefüggésben a Mélypont érzés az egészséges énkép hiányát jelöli meg a drogfüggőség legfőbb kiváltó okaként. Boróka esetében ezt még lehetne azzal magyarázni, hogy tinédzser, a felnőtté válás küszöbén áll, mintegy van még ideje a fejlődéshez. Ám nála szintén fontos motívum a harmonikus gyerek-szülő viszony hiánya. A játékidőben előre haladva kiderülnek súlyos konfliktusok Boróka és édesanyja múltjából, köztük a fizikai bántalmazásig és sérülésig fajult veszekedéssel (a lány egy bútordarabbal sebesítette meg édesanyját). A gyermek fejlődése, identitása formálódása során lényeges, hogy a szeretet mellett megkapja a követhető példát, az egészséges elvárásokat és szankciókat, amelyek visszatartják attól, hogy másoknak vagy önmagának ártson. Egy drogfüggő szülő nem képes a gyerekével törődni, illetve nem tudja az egészséges fejlődéshez szükséges mintákat és szeretetet nyújtani. A saját megmérgezett jelene rányomja a bélyegét az utódja jövőjére. Ez vezethet bizonytalan, önmarcangoló és a múlt kibeszéletlen traumái miatt önhibáztató személyiséghez, mint amilyen Borókáé. Számára és Szilveszter történetében is felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „Ki vagyok én?”. Szinte félelmetes, hogy egyikőjük sem tud önmagának választ adni erre a látszólag egyszerű kérdésre. Ismét hangsúlyos, hogy ennek oka nem a drog.

A drog ideiglenes menekülési lehetőség az „én”, az önmeghatározás és a múlt, illetve a jövő elől.

Károssága abban rejlik, hogy eleinte instant és látszólagos megoldást kínál a problémákra, később viszont normalizálódik, ahogy a szervezet hozzászokik, így már nem az eufórikus, gondtalan lelkiállapothoz, hanem a függőség okozta testi és lelki fájdalmak csillapításához szükséges. Viszont semmiképp sem ok, hanem tünet.

Szilveszter esetében a drogfüggőség az elfojtás tünete. Az elfojtásé, ami már gyerekkorától sújtja, hiszen homoszexualitását nem vállalhatta fel egy homofób közegben. A homofób közeg azt sugallja, hogy ha valaki nem olyan, mint „mi”, akkor kirekesztett, megbélyegzett és magárautalt, tehát védtelen. Szilveszter bevallottan úgy vette fel ezt a csoportidentitást, hogy maga is gyakorolta a homofób és trágár beszédet, magyarán „buzizott”. Ezzel persze megtagadta és elítélte önmagát, az önmegtagadást pedig csak elmélyítette az a tény, hogy otthon sem kapott lelki támogatást, legalábbis édesapjától nem. A fiatal férfi 28 éves korában, a dokumentumfilm apropóján először ült le beszélni szemtől szemben az apával a homoszexualitásáról, addig inkább ennek tagadása vagy elhallgatása volt jellemző a kapcsolatukra.

Hogyan lehet eltávolodni az „én”-től hatékonyan és gyorsan? A kábítószerrel, amelyben feloldódik az ember egyénisége. Az addikció tehát szimptóma, a szexuális identitás repressziójának a tünete.

Leküzdéséhez nem elsősorban a drogot kell elhagyni (azt is), hanem az önelfogadás útján kell elindulni. Szilveszter mentora kemény, őszinte szavakba önti, hogy az egészséges énkép hiánya okozza a férfi minden szenvedését és defektusát: a drogfüggőség mellett azt, hogy nem tud a saját lábára állni, szüleitől függ, akik közül az apával a Mélypont érzés jelenéig nem volt harmonikus a kapcsolata.

Az Ahol régen aludtunk és a Mélypont érzés tehát egyaránt rétegzett, komplex, gondolatébresztő dokumentumfilmek, amelyeket nagyon érdemes megtekinteni, mert úgy is gyarapodunk általuk, hogy nem vagyunk (közvetlenül) érintettek a témáikban. Az otthon elvesztésének réme, a szülői örökség és az önbecsapás destruktív gyakorlata mindannyiunk számára releváns problémák, amelyekkel az ilyen filmek, illetve a bennük megjelenő emberi sorsok és példák segítenek szembenézni.

Vetítések a Verzión:

Mélypont érzés

• Budapest, Művész Mozi, november 9. 21:00
• Budapest, Toldi mozi november 12. 16:30

Ahol régen aludtunk:

• Budapest, Művész Mozi november 9. 20:45

Mélypont érzés – színes, magyar dokumentumfilm, 85 perc, 2024. Írta, rendezte és fényképezte: Miklós Ádám. Zene: Sperling Andor. Producer: Száki Adrián. Bemutató: 2024. december 5. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott.

Ahol régen aludtunk (Where We Used to Sleep) – színes, német-román dokumentumfilm, 82 perc, 2024. Rendező: Matthäus Wörle. Operatőr: Moritz Dehler. Zene: Giuliano Loli. Producer: Fidelis Mager, Oliver Gernstl. Forgalmazó: Oliver Gernstl megaherz GmbH.

A cikkhez felhasznált képek a Vertigo Media Kft-től és a Verzió hivatalos weboldaláról származnak.