Észreveszek egy bookline-os vászontáskát a metrón. Mindig próbálom megtippelni, ki az, aki arra a programra tart, ahova én. Igazam lesz, később észreveszem tulajdonosát a Janne Teller-bemutatón.

A Kálvinon szállok le. Ellátni a körút végéig, a Szabadság híd pilonja vakítófehér a napsütésben. Gondolkozom, míg a Lónyay utcán haladok, vajon mindig ilyen élő-e ez a városrész, mindig ennyien járkálnak-e itt, a szecessziós épületek tövében, vagy ez is a Könyvfesztivál varázsa.

Látszik, hogy ez az első Könyvfesztiválom; aggódom, hogy túl korán fogok érkezni, lassítom a lépteimet – bepillantok nyitott kapukon, elkapom a Wolt-futár tekintetét, csak a szeme látszik ki a sapka és a szájáig felhúzott sál között; hideg van ebben a korán érkezett hidegben a biciklizéshez. Belépek a Music Center-be és rájövök, aggodalomra semmi ok: izgatottan zsizsegő, hosszú sor várakozik már fél órával a kezdés előtt.  

Egyszer csak kinyitják az ajtókat, a beözönlő embereket tágas tér fogadja. A rusztikus, meszeletlen falakra piros fénysávok vetülnek. A második sorban találok helyet; ez elég jó. Négylábú kamerák a terem sarkaiban, egy középen is – megadják a módját a dán díszvendég, Janne Teller érkezésének.

Beszéd vagy tett?

A pódiumbeszélgetést Bombera Krisztina vezeti, aki röviden bemutatja Teller munkásságát, kitér az író korábbi, ENSZ-nél folytatott diplomáciai munkásságára, majd hangsúlyozza, hogy súlyos témákról; háborúról, békéről, igazságról szeretne beszélgetni a szerzővel a elkövetkezendő egy órában.

Az igazsággal kapcsolatban Teller megjegyzi, hogy abban a ködben, amely ma a politikai és közéleti kommunikációt jellemzi, nem nagyon tudunk közös igazságról, valóságról beszélni.

Íróként az egyéni emberi igazságot próbálja megmutatni, amely független származástól, nemtől, vallástól.

Bombera a 21. századi információkról, tartalmakról kérdezi a szerzőt. Teller szerint az internet nagy változást hozott. A demokratikus véleménynyilvánítás önmagában jó dolog, az viszont „nagy probléma, hogy gyakorta a leghangosabb, legcsúnyább vélemény éri el az embereket”. A nyomtatott sajtó korában tudni lehetett egy-egy orgánumról, hogy az milyen irányban elfogult, ehhez mérten lehetett elhelyezni, azonosítani az igazságmértékét. A szerző arra biztat, hogy kritikai hozzáállást alakítsunk ki.

Szóba jön a mesterséges intelligencia térnyerése. Már a saját szemünknek sem hihetünk, utal ezzel Bombera az AI generálta vizuális tartalmakra. Teller egy hagyományosabb, saját fizikai tapasztalásokra hagyatkozó hozzáállásban látja a jövőt, a megoldást. Bombera ellenpontoz; a digitalizáció nem csak veszélyt rejteget, ereje is van, például elérhetővé tesz kulturális tartalmakat, szépirodalmi műveket, többek között Tellerét is.

Fontos témaköre a beszélgetésnek az empátia. Teller szerint az irodalom akkor válik élő irodalommá, ha az olvasó átéli egy karakter helyzetét, annak élményeit, érzéseit, megérti egy másik ember döntését. Az irodalom, a jó irodalom – emeli ki – képes ezt elérni.

A szerző bevallja, az egyetlen téma, amelyről nem írna, az a saját élete. Ezt ugyanis teljes mértékben ismeri, nem érdekes a számára; zárt téma. Ezzel szemben szeret férfi narrátorokat működtetni, férfi karakterben írni felszabadító élmény.

Ezután Bombera a Büszke vagy rám, Joanna? című regényről kérdezi Tellert, amely idén jelent meg magyarul a Scolar Kiadónál. A regény – a szerző összefoglalásával – azt fejtegeti, hogy mi történik akkor, ha olyan igazságtalanság ér valakit, amit nem lehet jóvá tenni.

A regényben szembekerül a beszéd és a tett; Joanna a diplomata apa szemére veti: míg a politikusok (és diplomaták) beszélnek, addig az utcákon emberek halnak meg a háborúban.

Bombera utolsó kérdésével érzékeny területre vezeti a beszélgetést; megkérdezi, milyennek látta / látja a szerző a magyarokat és Magyarországot. Teller kissé vonakodva („nehéz kívülről ezt megítélni”), óvatosan válaszol; intenzitást érzékel Magyarországon, amelynek forrását ő nem ismeri, de a politikai színtéren túl, az embereket élénknek, szenvedélyesnek látja.

A beszélgetést vastaps zárja. Dedikálás következik, a több száz olvasót, akik mind egy aláírásra várnak, mikrofonba beszélve próbálják sorba terelni.  

Az ember, a sebezhető

Rohanok át a Könyvfesztivál fő helyszínére, oda kellene érnem Bereczkei Tamás Elhangolódás című kötetének bemutatójára.

Életemben először lépek be a Bálnába, nem egyszerű a tájékozódás, óriási az emberáradat – mint egy hullámzó planktonraj – az épület gyomrában. Kijelenthetem, a Könyvfesztivál sikere töretlen, az érdeklődés szó szerint tömeges. Hasak és hátak között nyomakodva, könyöknyi kibúvókat keresve próbálok előrébb jutni.

A Báthory teremben csak legelöl árválkodik egy üres szék. Veszem a bátorságot, előre megyek.

A szerző az evolúciós pszichológia témájával foglalkozik Elhangolódás című kötetében, amely a Typotex Kiadónál jelent meg. A pszichológus korábban kutató-biológusként dolgozott, illetve filozófiával is foglalkozott.

Izgalmas kérdésekről esik szó, a beszélgetést a 444 újságírója, Horváth Bence moderálja.  

Bereczkei szerint a kultúra és a társadalom változása sokkal gyorsabb annál, mintsem hogy genetikánk ahhoz alkalmazkodni tudjon. Az evolúció lassú.

És az evolúció még be sem fejeződött! De már nem is fog, teszi hozzá lemondóan a pszichológus.

Bereczki hangsúlyozza, hogy nincsen rendellenesség – például elhízás, szerfüggőség, evészavar – genetikai sebezhetőség nélkül. Az adott egyének hordozzák a kiszolgáltatottságot.

Horváth Bence a zárlatban rákérdez, mekkora mozgástere van az embernek az elhangolódásokkal teli életben. Bereczki a kábítószer-függőséget hozza fel – teszem hozzá, negatív példaként: a pszichoaktív drogok agyunk azon jutalmazó központját aktiválják, ami a természetes örömök (pl. evés, szex, közösségi élmények) révén is működésbe lép. Ebből fakad az, hogy „az ember megkerülhetetlenül sebezhető”.

A beszélgetést a végén kinyitják, a közönség is kérdezhet, egy hallgató a városi, zsúfolt élettér és az agresszió kapcsolatára kérdez rá. Bereczkei hevesen bólogat. A kisközösségi életre huzalozott agynak nem ideális a nagyvárosi közeg; idegenek vesznek körül mindenhol, míg az archaikus társadalmakban ismerősök éltek együtt. Az, hogy az európai embernek szüksége van a magányra, „újkeletű” dolog, a folyamatos, idegenekkel való érintkezés hozománya.

Az embersűrűségben folyamatosan akadályoztatva vagyunk – az utcán, ha nem tudunk kényelmesen sétálni, ha sorokban kell várakoznunk – és ez frusztrációt vált ki, amely melegágya az agressziónak. Ezzel a felismeréssel zárul a beszélgetés. És ezzel a felismeréssel lépek ki a folyosóra, ahol sok-sok ember  fogad; de ezek után kicsit jobban viselem a nagy nyüzsgést.

Öröm és bánat egy mondatban

A norvég Christensen bemutatója előtt kifújom magam. Bepillantok a Pálffy terembe, megnyugszom, még tele a terem, az előző program szerzője dedikál. Aztán visszakapom a tekintetem, felismerem az írót a képekről; az északi, norvég karaktert, a hidegkék szemet, amelyet élesen keretez a fekete szemüveg; Lars Saabye Christensen. Már az ő bemutatójára várnak. Nincs kecmec, nincs mosdó, megyek helyet keresni.

Csodálatos kis zugot találok magamnak; bal oldalamon széles ablakok. Mintha némafilmre látnék. Esteledik, a Dunán párhuzamosan halad az apró sétahajó és a lomha uszály, túloldalt a Gellért Szálló lassan árnyékba húzódik.

A beszélgetésnek különleges dinamikája van. Mondhatni, minden a fordítón, Patat Bencén áll. A nyelvi korridor áthidalható lenne a fejhallgatós megoldással, de  nem ez történik. A moderátor, Száraz Eszter magyarul fogalmazza meg gondolatait, kérdéseit; ezt Patat – a közönség számára alig hallhatóan – Larshoz hajolva fordítja, tekintete végig a moderátoron. A szerző válaszol norvégül, Patat a szerző száját figyeli, csak azért fordul el néha, hogy feljegyezzen egy-két szót, majd rögtön tolmácsolja az elhangzottakat. Tudtam, persze, hogy így zajlik a tolmácsolás, de van valami bensőséges ebben a figyelemben, lenyűgöz a két nyelv pattogása, ide-oda adogatása.

Száraz bemutatja a szerzőt, A féltestvér című regény karrierjét: 35 nyelvre lefordították, az első magyar kiadás 2015-ben jelent meg, minden példánya elkelt, sokáig csak antikvár, aranyáron hirdetett példányokhoz lehetett hozzájutni. Most azonban megjelent a második kiadás a Cser Kiadónál.

Christensen sok műfajban jártas, a próza mellett lírával is foglalkozik, és a dalszöveg írás sem ismeretlen számára. Kiderül, hogy Christensenre nagy hatással volt a 60-as években a Beatles. Állítja, a Penny Lane tette regényíróvá, a Strawberry Fields Forever pedig költővé.

A féltestvér négy generációról mesél, ráadásul Christensen a 80-as években kezdte írni a történetet, tehát több mint 40 évet megélt szövegről van szó. Száraz arról kérdezi a szerzőt, képezhet-e ez a regény hidat a generációk között, hogy miképpen szól a mai olvasóknak. Christensen szerint az a regény csodája, hogy különleges egyidejűséget teremt; képessé tesz arra, hogy átéljünk akár 150 évvel ezelőtti helyzeteket.

A beszélgetés fókuszába a csend motívuma kerül, mely a regény egyik központi dramaturgiai eleme. Az elhallgatások viszik előre a cselekményt – mondja Száraz.  Christensen egyetért és kiegészít: az elhallgatás, a távollét, az álmok, a hazugságok szintén fontos elemek.

Christensen fontos szereplői a normálistól eltérő, testi fogyatékossággal élő vagy kirekesztett emberek. Száraz megfejtése szerint a regényben megjelenő cirkusz metaforikusan otthon nyújt ezeknek az embereknek. 

Christensen bevallja, lenyűgözi őt, ahogy a cirkuszban a nevetés és a melankólia egyesül. Íróként pontosan erre törekszik; egy pillanatban ábrázolni a komédiát és a tragédiát, egy mondatban egyesíteni az örömöt és a bánatot.

Száraz felteszi bónuszkérdését, amelyre évek óta várják a választ az olvasók: kire utal a féltestvér kifejezés? Christensen titokzatosan válaszol; regényének ez a nagy rejtélye. Az író legnehezebb feladata a rejtélyt elhallgatni, megtalálni az egyensúlyt a túl sok és túl kevés információ adagolása között. Nem tudja, neki ez sikerült-e.  

Száraz boldogan, nagy mosollyal mondja ki a végszót: „Sikerült!”

Fordítók labdáznak  

A legjobbkor jön a fordítói munka iránti csodálatom és elismerésem, az est utolsó programjára tartok, amelynek címe; „Főszerepben a fordító”.

Oldott hangulat fogad, igen nagy az érdeklődés Nádasdy Ádám és Dragomán György beszélgetésére, amelyet Orosz Anna Nina moderál. Az előadók rendezkednek, elpakolják a színpadról az odakészített székeket; ekkor még nem sejtettem, stand-up hangulatú est lesz.

A beszélgetés záróeseménye a „Főszerepben a fordító” projektnek. A Magyar Műfordítók Egyesülete és a Typotex Kiadó közösen valósította meg Nádori Lídia ötletét; videósorozatot készítettek, amelynek konkrét és

metaforikus célja volt, hogy kibukkanjon a fordító arca a könyvek mögül.

A fordítók brillíroznak az est folyamán. Okos közbevágások, humoros megjegyzések, egymás ugratása, magas labdák örömteli lecsapása zajlik Nádasdy és Dragomán között.

Például: Dragomán bevallja, fordítói karrierjének a gyereknevelés vetett véget. Egy családi fotóról mesél; a számítógép előtt ül, fordításon dolgozik, illetve dolgozna, de a fia a nyakába csimpaszkodik, ütlegeli a fejét. Nádasdy mosolyogva mutat kollégájára: „a szakma mártírja”.

Szóba kerül az egyetemi időszak, amikor Nádasdy tanította Dragománt: „én halálra kínoztam ezt az embert, mert úgy éreztem, érdemes” – mondta ironikusan.

A beszélgetés végén Orosz kérdése arra irányul, vajon volt-e korszak, amikor különösen jó volt fordítónak lenni. Nádasdy kiemeli a Nyugat nemzedékét, szerinte valamiféle „lebegés” jellemezte az időszakot. Tóth Árpád, Kosztolányi, Babits folyamatosan versengtek egymással („mit mond a holló; soha még, vagy soha már?”), ez pedig termékennyé tette a fordítói közeget. Hozzáteszi, Kosztolányi „szakmányban nyomta a híg lektűröket”. Anekdotája: a nyugatos költő állította; „negyven fölött az ember már tud spanyolul”.

Dragomán kap az alkalmon, ő is előad egy anekdotát, amely ma közszájon forog a fordítók között: állítólag Nádasdy, amikor repülőn tartott Varsóba, kijelentette: „nem tudok lengyelül, de mire odaérek, tudni fogok.”

Nádasdy frappánsan, egy olasz mondással reagál: „Se non e vero, e ben trovato”.  Azaz; ha nem is igaz, legalább jól el van találva.

A fotók forrása: Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Facebook-oldala / Déry Ágoston