Bár a családregény a fin de siècle prózájának terméke volt – kialakulásában pedig döntő szerepet játszott a pszichológia mint tudományág népszerűvé válása, illetve a generációk közötti értékrendbeli különbségek felgyorsulása –, a műfaj mai napig sem vesztett népszerűségéből. Ezt valószínűleg annak is köszönheti, hogy még a rendkívül egyedi történetek és sorsok mögött is mindig felvillan valamiféle kollektív, egyetemes tapasztalat – egy korszak lenyomata, egy ismerős „rokontípus”, egy jellemző kapcsolatrendszer. Különösen igaz ez a 20. század második felében keletkezett családregényekre, amelyekben többnyire felborul a hagyományos családmodell, gyakrabban válik témává a családon belüli erőszak kérdése, az alkoholizmus hatása és az egymást váltó „féldecis rezsimek” kiszámíthatatlansága. Közös bennük, hogy szerzőjüket és/vagy narrátorukat szétfeszíti a közlésvágy: mesélni akarnak, hogy feldolgozzák, ami velük vagy családjukkal történt, hogy megőrizzék az utókornak, és hogy önmagukhoz is közelebb kerüljenek.

Kertész Edina második felnőtteknek szóló regénye, a Magda menekülése a címszereplő nagymama történetét igyekszik rekonstruálni, hogy a jelenkori elbeszélő felismerje és megfejtse saját élete vakfoltjait. A regény központi kérdésévé így az válik, hogy hol ér véget a család története, és hol kezdődik a sajátunk.

Minden egy csoportos családállítás mentén indul el, a kutatást az itt felmerülő kérdések előzik meg: „Mikor tűnt el a biztonság az életemből, mióta érzem úgy, hogy egyedül vagyok, kivetve a világba, és még magamra sem számíthatok?” (7.) A válás sebeit hordozó narrátor felismeri, hogy a valósággal való szembenézés helyett újra és újra a menekülést választja. A foglalkozás keretében a szülőkkel kapcsolatos traumáját dolgozza fel, bár ez a regény során háttérbe szorul, valójában homályban maradnak a konkrétumok. A múltfeltárás fókuszában a nagymama (Magda), a nagypapa (Lajos) és a dédnagymama (Marianne) állnak, a „középső” generációról, a narrátor édesapjáról (András) keveset tudunk meg. Felmerül a kérdés: miért? Az elbeszélő mindenkivel sorsközösséget tud teremteni, még Magda és Lajos barátainak története se marad teljesen elvarratlan, viszont az apa története, és az, hogy rá miként hatott az a családi és politikai környezet, amelyben felnevelkedett, és miként örökítette ezt tovább a saját szülői magatartásába, már kevésbé egyértelmű. Pár mondat árulkodik róla csupán. Éppen András lehetne a hiányzó láncszem, aki Magdát teljesen új fényben világítaná meg, és a narrátor helyzetét is egyértelműsítené ebben a láncolatban.

A narráció több szálon fut: az elsődleges elbeszélő próbálja felfejteni a családi mintákat, kutatást végez. Az ő kutatásának és képzeletének eredménye Magda története. A narrátor Marianne kézirata, a családi emlékezet, egy titokzatos „Pierre” nevű férfi képeslapjai és a családjára vonatkozó dokumentumok alapján igyekszik rekonstruálni nagymamája történetét. Magda története mellett párhuzamosan fut a nagyapa, Lajos életútja is, aki barátaival, Lustiggal és Károllyal együtt próbál kiigazodni élete nagy kérdéseiben. Ezek a párhuzamos narratívák segítik a szereplők személyiségének elmélyítését, miközben a regény változatos elbeszélői formákat és hangokat vonultat fel. Ugyanakkor a regény első fejezeteiben túl gyors a nézőpontok és idősíkok váltakozása fejezeteken belül, és ez időnként megnehezíti az olvasó tájékozódását. Különösen azért, mert a családi relációk még nem teljesen egyértelműek a regény elején. (A szereplők nagy száma és a nevek ismétlődése miatt hasznos lehetett volna egy családfa is, ahogyan Grecsó Krisztián családregényeinek belső borítóin is találhatunk ilyeneket.) Később Magda és Lajos története veszi át a vezető szerepet, ebbe épülnek bele a jelenkori elbeszélések, például, amikor a narrátor ellátogat nagymamája egykori házához, illetve a Sziklakórházba.

A regény legnagyobb erénye a pontos, ugyanakkor nem feleslegesen részletekbe merülő kor- és jellemábrázolás. Az 1930-as és az 1940-es évek fiataljai is ugyanúgy remélnek, szeretnek, szakítanak, gyászolnak, mint a mostaniak, nyakukban azonban ott liheg a második világháború, a behívók, a zsidóüldözések, a mindennapos fenyegetettség és kiszolgáltatottság.

A főszereplők mellett a mellékszereplők sem csak statisztaként vonulnak fel, történeteik szervesen beépülnek a szövegbe. Bár a korszak és az adott miliő tipikus alakjai, mégis gesztusaikban emlékezetes figurákká válnak. A szerelmek, karrierek és barátságok romjain Magda és Lajos egymásra találnak, összeházasodnak és gyermekük is születik. Az öröm pillanatnyi, nem boldog a befejezés: a háború és a diktatúra által megnyomorított Lajosnál idegrendszeri problémák jelennek meg, amelyek tönkreteszik, végül pedig a válás felé sodorják a házasságot.

A Magda menekülése többször felveti az emlékezés problematikáját, a családtörténetek megbízhatóságának kérdéskörét. Egyik ilyen pont, amikor a családi legendáriumban élénken élő párizsi koncertre az elbeszélő írásos bizonyítékot nem talál a Zeneakadémia iratai között. Ugyanez a bizonytalanság övezi Lajos idegrendszeri baját is, amelyről szintén megoszlanak az emlékezések. A regény nem kíván igazságot hirdetni, elfogadja ezeket az egymás mellett futó történetvariánsokat, még ha egymásnak ellent is mondanak. Noha kiválasztja a Magda történetéhez legjobban illő változatot, a jelenkori narráció egyértelművé teszi: nem lehet teljes mértékben tényszerűen rekonstruálni a múltat. „Elmosódott a családi emlékezetben ez az epizód.” (109.) – gondolja a narrátor egy ponton.

A regény központi motívuma a szőttes, amely a családtörténetek összefonódását jelképezi. Ebben a szőttesben minden szál egy-egy családtagot jelképez, az ebből keletkezett mintázatnak akkor is részei vagyunk, ha bizonyos szálakat nem vagy csak részben ismerünk. A regény ugyanakkor azt a kérdést is körüljárja, hogy vajon meddig szolgálja a halottak történeteinek felszínre hozása az emlékezést, és mikortól válik saját önismereti utunk részévé.

A címben megjelenő menekülés egyszerre válik a túléléshez szükséges lépés szimbólumává (például egy diszfunkcionális házasságból való kilépés okán), és a szembenézés elkerülésének visszatérő mechanizmusává (például Magda és Marianne kapcsolatában, ahol a konfliktus kimondatlan marad). „Persze jobban hangozna, ha azt mondanám, mindketten forradalmárok voltunk, Magda is, én is, fellázadtunk a zsarnok ellen, de sajnos nem így lett. Az történt a végén, hogy megúsztuk valahogy, kisiklottunk a kezükből, mint egy angolna.” (294.) – vonja le a regény végén a következtetést a narrátor. Magda egyetlen sikeres menekülési kíséretének a halálát tartja. Ez a beismerés megmenti a regényt attól, hogy Magdát csupán a körülmények áldozataként ábrázolja, és egy érinthetetlen, idealizált mítoszként kezelje.

Kertész Edina prózai nyelve letisztult, visszafogott, kerüli a felesleges pátoszt. Párbeszédei természetesek, mentesek a túlírt és élőbeszédtől idegen mondatoktól. A regény több ponton saját elbeszélői módszerére is reflektál, ráadásul Marianne kézirata kapcsán beismeri, hogy az önéletírás és a napló nem őszinte műfajok, ugyanis írójuk valahol mindig megjátssza magát.

A Magda menekülése beleilleszkedik a családregények azon sorába, amelyek a kutatást a narratív szerkezet részévé, keretté teszik, és az utód történetének részeként kezelik. Hasonló módon Szabó Magda Régimódi történetéhez és Gárdos Péter Hajnali láz című regényéhez, Kertész Edina narrátorának tényfeltáró kutatómunkája sem áll meg a puszta tényeknél és dokumentumoknál, hanem kitölti a szőttes hiányzó részeit fiktív mozzanatokkal. És végül a kudarcot is vállalja: beismeri, hogy az emlékek teljes rekonstruálása lehetetlen. A fennmaradt történetek legfeljebb megközelíthetik a múltat, és megőrizhetnek belőle egy-egy változatot, de soha nem válhatnak vele azonossá. Az eredmény: egy rendkívül olvasmányos, érzékenyen felépített regény, amely a családi mítoszból valódi embereket alkot, és a hiányokat a történetmesélés kiindulópontjaként látja.

Fotó: Kertész Edina Facebook-oldala