Már az épület közelébe érve is érzékeltem, hogy a helyszín teljesen megtelt emberek lelkes csoportjaival. Mindenféle társaságok indultak útnak, hogy felfedezzék az idei programokat, szerzőkkel találkozzanak, és új könyves tapasztalatokra tegyenek szert. Belépve hosszú, kanyargó sorok alakították a teret. A különféle kiállítók és kiadók standjai, illetve az előadótermek szinte csak a térképen látszottak ki, mindenütt kíváncsi fejek sorakoztak.

Hiátusokból építkezni

Nelio Biedermann dedikálásánál azonban már egészen különös alakzatokat rajzolt ki az emberek sokasága. A mindössze huszonhárom éves szerző mérhetetlen kedvességgel fogadott mindenkit. Többször is megemlítette, hogy számára még mindig meglepetés, mennyien szeretik azt, amit írt, és milyen sokan szeretnék az olvasásélményt egy személyes találkozással is kiegészíteni.

A dedikálás végén rögtön kezdetét vette a vele való beszélgetés Nemes Z. Márió költő-esztétával. A terembe való bejutás sem volt egyszerű feladat. A székek olyan hamar megteltek, hogy a később érkezők már annak is örülhettek, ha valamelyik sarokban találtak maguknak helyet.

A beszélgetés kötetlen volt, a szó legjobb értelmében. Cseppet sem hasonlított egy szoros menetrend szerint haladó interjúhoz, így helyet kaphattak benne az éppen felmerülő benyomások és gondolatok is. Nevetés és hétköznapiság kísérte a kérdések és válaszok váltakozását.

Ha valaki azt kérdezné, eltűnt-e a világból a varázslat, én azt mondanám, hogy dehogy. Csak a saját napjainkba nehezebb beleírni a mítikusságot vagy egy varázslatos kastélyt. Legalábbis úgy, ahogy Nelio Biedermann teszi, semmiképpen sem egyszerű.

Nemes Z. Márió a Lázár mitikus világáról kérdezte a szerzőt, és szóba került a mágikus realizmus is. Biedermann azonban nem helyezett különösebb hangsúlyt arra, hogyan osztályozzuk az irodalmi árnyalatokat. Számára az írás sokkal inkább az álmodáshoz hasonlít, nem tudatosan épít fel minden egyes elemet:

„Az álmok mindig nagyon érdekeltek, fel lehet fogni az írás metaforájaként. Nem lehet tudni, mire adjuk a fejünket.”

Az álmok a regényben is fontos szerepet kapnak, általuk ugyanis a szereplők álomvilágába is beleláthatunk. A „régimódi író” jellemzésre Biedermann azt válaszolta, hogy bár érti, miért tarthatják ilyennek, mégis úgy gondolja, sok mindent elveszítünk azzal, ha elkezdünk címkéket ragasztani egymásra.

Ezután a könyv nyelvi világa került elő.

„A te prózádban nincs sok meta-tér, nem metaszinten elemzel. Történetet mesélsz” – fogalmazott Nemes Z. Márió.

Biedermann válaszából kiderült, számára nem annyira létrehozni kellett a megfelelő nyelvet, mint inkább megtalálni. Nehéz a múltról mai perspektívából írni, miközben a nyelvezet sem lehet túlságosan jelenkori. Elmondása szerint különösen nehéz volt megtalálnia azt a hangot, amelyen a szexualitást és az erőszakot ábrázolhatja:

„Ezek kivonják magukat a nyelvből. De nem a kihívását akartam ábrázolni.”

Azt is elmondta, meg kellett tanulnia egyensúlyozni a szövegben: egyszerűen és empatikusan fogalmazni, anélkül, hogy túlzott részletezésbe bocsátkozna. Prózájában sok hiánnyal és rövid, elliptikus történettöredékkel dolgozik: „Sok hiátussal dolgoztam, ezek feltöltik az üres helyeket.”

Maga a családtörténet is tele volt ilyen üres helyekkel, amelyeket neki kellett valamiképpen kitöltenie. Hiszen nem mesél el mindent az egyik generáció a következőnek. Nem minden marad meg az emlékezetben. Van, amit szándékosan őrzünk meg, és van, amit éppen ellenkezőleg: megpróbálunk kitörölni. Azok a történetek pedig, amelyekben nem a túlélés vagy a jó zárlat dominál, könnyebben elvesznek a generációk visszhangjai között.

A fiatal író válaszaiból kiderült, hogy a saját kutatásokat is végzett a családja történetének feltárására, azonban ezeket nem feltétlenül illesztette bele a regénybe. Arra a kérdésre, hogy volt-e olyan, amit esetleg szándékosan hagyott ki, azt felelte, hogy igen, nem mindent ítélt meg úgy, hogy igényli a szöveg. Ugyanakkor számára az írás ösztönösebb folyamat: annak a nyelvnek a megtalálása, amelyen el tudja mesélni azt a történetet, amelynek megírása régóta ott motoszkált benne. Az, hogy mi került bele és mi az, amit kihagyott a megírás során nem mindig egy tudatos döntés következménye. A végeredmény, az elkészült szöveg valójában nem egy nagyobb egység leredukált változata, csupán az akkori folyamatokat, írói megérzéseket tükrözi.

Nevetve idézte fel azt is, amikor az elsők között édesapjának mutatta meg a kéziratot. A válasz az volt, hogy nagyon érdekes, de nem biztos benne, hogy ez bárki mást érdekelni fog, hiszen annyira személyes.

Biedermann azonban már akkor úgy érezte, hogy éppen ezért érdekelhet másokat is. Ami számára személyes, az mások kíváncsiságát is felkeltheti.

A beszélgetés során maga a szerző is felolvasott a regényből, a hallgatók pedig magyar fordításban is megkapták az elhangzó részletet. Különösen jó élmény volt így hallani a szöveget: azt, hogyan hangsúlyozza saját mondatait, milyen ritmust ad nekik, és milyen hangot választ ahhoz, hogy az általa leírt világ atmoszférája megszólaljon.

Arra a gyakran feltett kérdésre, hogy min dolgozik jelenleg, ezúttal sem adott konkrét választ. Abban viszont már kevésbé volt titokzatos, hogy írna-e a jövőben ismét magyar történetet. Erre igennel felelt.

 Amikor vége

Honnan tudhatjuk, hogy nem csupán az erős téma az, amitől egy szépirodalmi regény jó lesz? Mi számít még ezen kívül? És miért nem feltétlenül a téma a legfontosabb?

Az Esterházy Péter terem felé haladtam tovább, ahol Várszegi Adél Amikor vége című könyvének bemutatóját tartották. A szerzővel Ott Anna beszélgetett, Váradi Péter moderált. A beszélgetés során szóba került az is, mi lehet a regény narratív szerkezetének megfejtése. Ki a Te, ki az Ő, és tulajdonképpen ki mesél nekünk? Ezeket azonban nem írom le, hiszen végső soron az olvasó személyes feladata, hogyan fejti meg mindezt – vagy megfejti-e egyáltalán.

A bemutató nagyon kellemes hangulatban telt, Várszegi Adél és Ott Anna párosa pedig különösen jól előregördítette a beszélgetést. A kérdések és mindaz, amit a szerző az írás folyamatáról elmesélt, folyamatosan új szempontokat adott ahhoz, hogyan lehet közelíteni a regényhez.

Arról, hogy milyen is volt a téma feldolgozása és az írás folyamata így fogalmazott a szerző:

„Objektív narrátort szerettem volna. Olyan volt megírni, mintha valaki más történetét írtam volna meg.”

Amikor a gyász különböző fázisai elkezdik szétszedni a környezetet, amikor mindenki visszaáll a saját csatasorába, mi pedig ott maradunk a saját problémánkkal, felmerül a kérdés: hogyan lehet minderről úgy beszélni, hogy ne legyen klisé? Hogy ne legyen egyértelmű, ne legyen kizárólag a sajátunk, legyen valamiképpen mindenkié, közben pedig mégis, csak azért is, maradjon egészen a miénk. Valahogy így tudnám megfogalmazni, miről szól Várszegi Adél Amikor vége című regénye.

Ott Anna azt is megkérdezte a szerzőtől, hogyan áll a történet a megbocsátással: van-e egyáltalán megbocsátás? Várszegi Adél úgy fogalmazott, az empátiát nem kereste, a dühe azonban csillapodott. Fontosnak tartotta, hogy az olvasó maga dönthesse el, hogyan szeretné lezárni a történetet. Ahogyan én érzékeltem, a kezünkbe adja annak eldöntését is, hogyan gondolkodunk a megbocsátásról.

Az angyal perspektívája különösen izgalmas része a regénynek. Felmerült az a kérdés is, hogy mit veszít el egy nő a megcsalás tapasztalatával. A beszélgetés során erre a nőiesség elvesztése került válaszként elő: az ember a saját nőiességébe vetett hitét veszítheti el.

A teljes cselekményt természetesen nem írom le, hiszen éppen arra tartom érdemesnek a könyvet, hogy mindenki maga olvassa el, és maga fogalmazza meg, mit gondol róla. Egy ilyen szerzői beszélgetésen azonban nem lehet akármikor részt venni. Az itt felmerült témák és szempontok annak, aki már olvasta a regényt, további gondolkodnivalót adhatnak, annak pedig, aki még nem vette kézbe, talán kíváncsiságot.

Hiszen mit is jelentett pontosan az a megfogalmazás, hogy a könyv olvasója tulajdonképpen „kukkol”?

„Kivágtam belőle minden személyes részt, a váz részt. Amitől nem látták volna a házat.”

Várszegi Adél elmondása szerint szüksége volt arra, hogy először mindent leírjon, mérhetetlen személyességgel. Ezt azonban később ki kellett vágnia a szövegből. Ezen a ponton bennem is felmerült a kérdés: mi számít igazán személyesnek, ha a végleges változat is szinte túlcsordul ettől?

Hogyan találunk nyelvet valamire, amire korábban egyáltalán nem volt nyelvünk? Talán valahogyan úgy, ahogyan Várszegi Adél tette ebben a könyvben: lassan, egyszerűen, redukált formákkal. Kihagyva a fölösleges jelzőket, és csak azokat a szavakat meghagyva, amelyektől igazán élni kezd a szöveg.

„Sajnáltam, hogy vége van, de nagyon értem, hogy miért lett vége” – fogalmazta meg Ott Anna a regény zárlatáról. Én pedig hasonlóan éreztem magam a beszélgetéssel kapcsolatban is.

Képek forrása: a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Facebook-oldala; harmattan.hu

A szerző saját fotóival