„Genere fantastico”, jelölte ki egykor Verdi az opera műfaját (inkább önkényesen új kategóriát teremtve, mintsem jól bevett keretekhez igazodva), Koskyt azonban elsősorban inkább a psziché, mintsem a fantasztikum izgatja – rendezése a véreskezű pár lélektanát veszi górcső alá, merész húzással kamaradrámává formálva a boszorkányok és kísértetek uralta, grandiózus együttesekben és kórustételekben egyaránt bővelkedő operát.

Amilyen extravagáns, színpompás, és hiperaktív Kosky vígoperai rendezéseinek sora (a közelmúltból elég a párizsi Banditákra, a salzburgi Reimsi utazásra vagy a bécsi Figaróra gondolni), olyannyira letisztult, szikár és rideg a Macbethje – a glyndebourne-i Saul és az aix-en-provence-i Árnyék nélküli asszony testvérrendezése, azok áttörő színfoltjai nélkül. Klaus Grünberg színpadterve éjfekete kopárságával tüntet: a színpad elemi sötétségét pusztán a hátrafelé szűkülő folyosó apró fényeinek sora, valamint a felülről belógatott, a játék szűk terét kijelölő lámpa világa töri meg, díszletként csupán egy-egy szék szolgál. A szereplők árnyakként válnak ki ideig-óráig ebből a sötétségből. Mellettük jobbára csak a boszorkányok néma kara – meztelen, hermafrodita sereg – jelenik meg a színpadon, a kórus a sötétségbe olvadva, fekete köntösben, elfátyolozott arccal énekel. A főszereplők azonos szabású, hosszú, fekete köntösbe burkolóznak (Klaus Bruns kiváló jelmezterve), Macbethen kívül minden férfi azonos, hosszú hajat-szakállat visel, ritualisztikus egylényegűséget sugallva. A maroknyi emberen kívül csupán egyetlen élőlény jelenik még meg a színen: a varjú, pontosabban a varjak sokasága. A nyitójelenetben Macbeth varjak tetemei alatt fekszik a színpadon, az orvgyilkosságot véres kéz helyett a marokból szórt fekete tollak zuhataga jelzi, Lady Macbeth alvajáró-jelenetét és Macbeth haldoklását is egy pár varjú figyelemmel.

Mellbevágó erejű, elmondhatatlanul szuggesztív ez a színpadi világ, mely magával ragad hátborzongatóan erős nyitóképétől az utolsó taktusig. Kosky rendezésének szélsőséges minimalizmusa ugyanakkor rengeteget is kockáztat: vakmerő döntés egy mű jellegzetes elemeit ennyire háttérbe szorítani, s még vakmerőbb kizárólag a két főszereplőt tolni a rivaldafénybe, olyan olvasatot követve, melynek érdemi megvalósításához egy stagione-ház hosszú és intenzív próbafolyamatára, és nem egy repertoárszínház másfél-két hetes, játékmesteri betanítására van szükség. Csak dicséret illetheti az idei felújítást színpadra állító Sylvie Döbringet, és a Macbetheket alakító Étienne Dupuis-t és Anastasia Bartolit, hogy az előadás alatt egy pillanatra sem megkérdőjelezhető színpadi jelenlétük súlya, és alakításaiknak átéltsége és teljessége.

Ha a színészvezetés minőségét (szerencsére) nem, a rendezés kivitelezte hangsúlyeltolódás következményeit már határozottan érheti kritika. Koskyt nem a zsarnokság természete, az önkényuralom parabolája érdekli, hanem kizárólag az a pszichés–érzelmi teher, mellyel a saját hatalomvágyában tobzódó, a cél érdekében egyre véresebb tettekre vetemedő házaspár az áhított trónért fizetni kényszerül. A rendezés mindent, ami e fókuszponton kívül esik, átvitt értelemben és szó szerint is háttérbe szorít – így például azt, hogy Macbethék elemi gonoszsága milyen hatást gyakorol arra a birodalomra, amelynek az uralmára oly vérgőzösen törekednek, a kulisszák mögé utalva a Macbeth trónfoglalását elszenvedő társadalmat. Sokkolóan hat így a zsarnoki uralom elől elmenekülő skótok hazájukat sirató karának, a Patria oppressának a szcenírozása, mely a partitúrát tükrözve először engedi, hogy a kórus a színpad középpontjára léphessen, arccal, a fejüket fedő maszkjukat-fátylukat az együttes alatt egyenként, lassan levetve. (Malcom és Macduff kettősének támogatójaként már ismét a háttérbe szorulnak, a fináléban pedig újra csak lefátyolozottan, arctalanul-névtelenül jelennek meg, előtérbe – reflektorfénybe – a halott Macbeth kerül.) Bármilyen feszült és izgalmas is Macbeth és a Lady lélektanának boncolgatása, az őket körülvevő világ elhanyagolása erős hiányérzetet hagy maga után: mi e rémuralom tényleges tétje saját tönkretételükön kívül?

De a rendezés fősodra – a gyilkos pszichológiájának olvasata – kellően lebilincselő ahhoz, hogy korántsem a hiányérzet maradjon két és fél óra után a meghatározó nézői élmény. Kosky Macbethje valóban ambizioso spirto, ravasz és törtető: kevés győzködés kell ahhoz, hogy gyilkot ragadjon a trón megszerzése érdekében. A cselekmény központi mozgatórugóját, Macbeth házasságát az egyébként is megszokott alá-fölérendeltségen túlmutató, tisztán erotikus töltetű, minden értelemben Lady Macbeth által uralt, ám egyben őszinte érzelmi kötelékre épülő viszony jellemzi; a szenvedélyesen egymásért élő páros nagyromantikájának szépséghibája csupán, hogy életüket és pályafutásukat holttestekre építik. A felhőtlen házastársi kapcsolatot lassan, de biztosan árnyékolja be a gyilkosságok terhe: a báljelenetben Macbeth pszichés törését nem Banquo szelleme, hanem saját felesége jelenléte váltja ki, kísértet helyett a gyilkosság szellemi szerzőjének, a Ladynek címezi a kedélyes évődésből hirtelen erőszakos őrjöngésbe forduló, kétségbeesett kitörését. A rendezés, mely szándékosan ambivalensen kezeli a természetfeletti hatalmának és a pszichés zavaroknak a kérdését, kétértelművé teszi, hogy a boszorkányok második jövendölésekor hallucináció, megszállottság, vagy skizofrénia munkál-e Macbethben – a lényeg az egyértelmű, lépésről lépésre felrajzolt lejtmenet.

A rendezés kiemelkedő, a tespedő rutin színvonalát alaposan meghaladó zenei-drámai minőségét mindenekelőtt a szereposztásból fejjel-vállal kiemelkedő páros, Étienne Dupuis és Anastasia Bartoli már említett és laudált kettőse biztosítja. A bécsi nagyszínpadon Tézier és Petean mellett ügyeletes Verdi-baritonként működő (szeptemberben a Macbeth előtt még egy Don Carlo-sorozatot is abszolváló) Dupuis hangjának puha, elemien lírai tónusát most egy már kétségkívül drámai instrumentum hangerejével, teltségével, bősz zengésével ötvözi. Kulturált, érzékeny szólamformálása, átélt játéka jelenetről jelenetre érzékletesen villantja fel a figura minden oldalát: a törtető aljasságát, a lelkiismeretére hallgatva utoljára még visszarettenő, majd a véres tettétől elborzadó gyilkos kínzottságát, a zsarnok cinikusságát és kényszerű kegyetlenségét, míg (az ősváltozatból zenei-drámai szempontból védhetetlen módon átmenekített) Mal per me che m’affidai áriájának keserűségével a bukott Macbethnek tragikus nagyságot is kölcsönöz.

Minden szempontból ideális partnere Anastasia Bartoli. Az ifjú olasz szoprán olyan tintafekete, vészterhes tónusú, vehemens hangot villant fel már legelső frázisával is, mely szablyaként szegezi székéhez a hallgatót: a szerep megszólaltatásához tökéletes, Dupuis lágy, nemes baritonjának nagyszerű komplementereként szolgáló hanganyag. A repertoárjának jelentős részét a korai Verdi-operákra, illetve Rossini Isabella Colbrannak komponált szerepeire építő Bartoli bel cantistához méltóan homogén tónussal, könnyed koloratúrával, bombabiztos, átható erejű magasságokkal, szólamának izzóan drámai tolmácsolásával tünteti ki magát a szerepben. (Ha valami feddhető, az a némileg erőtlen, tompább alsó regiszter.) Énekesi-színészi alakítása egyaránt megigéző; feszült és baljós, kígyóként tekergő alakot formál: előadásában borzongató a La luce langue, maró méregtől csöpög az Una macchia alvajárás-jelenete.

Nem nő azonban fel a főszereplők színvonalához a szereplőgárda többi tagja. Csalódást keltőnek bizonyul a tavasszal a Müpában még oly meggyőző Alexander Vinogradov Banquo szerepében: reszelős, erősen nazális tónusa indiszpozíciót sejtet, összteljesítménye felejthető. Najmiddin Mavlyanov különösebb distinkció nélkül, sötét torokhanggal abszolválja Macduff áriáját, Anna Bondarenko és Bo Wang szolid és megbízható teljesítményt nyújtanak az alvajárás-jelenetbeli rövid fellépésükben.

A zenekari árokban Francesco Ivan Ciampa viharos lendületet, nyers, kemény hangzásokat, vastag tussal megfestett effektusokat preferál, ami a nyitójelenetben még kevéssé válik javára, mert a mennydörgő zenekar egyszerűen elnyomja az egyébként kiváló kórust, jócskán csökkentve a tökéletesen felépített jelenet drámai erejét. De ez Ciampa legnagyobb botlása: egészében elképesztően lidércnyomásos, a színpadi világgal vetekedően sötét és hideglelős atmoszférájú, feszesen, jó érzékkel felépített, a zenekari hangzás monumentalitásában, kifejezőképességében, színgazdagságában kápráztató előadást vezényel végig (hatását még az 1847-es ősváltozatból megmaradó um-ca-ca passzusok vérbő módon kiemelt vezénylete se csökkenti). Hogy a Bécsi Állami Operaház Zenekarának miért épp Verdi a leginkább testhezálló, az szerény tapasztalataim alapján talány, de ajándék, ha ilyen színvonalú előadásban – vérfagyasztó rézfúvósokkal, egyszerre fülbemászó és boszorkányosan hideglelős fafúvósokkal – hallhatja az ember: fekete gyémánt.

(Verdi: Macbeth. Bécsi Állami Operaház, 2026. szeptember 27. Az előadás honlapja itt elérhető. Fotók: © Wiener Staatsoper / Marcel Urlaub)