film
2009. 01. 28.
Már Robert De Niro és Al Pacino sem a régi
Jon Avnet: A törvény gyilkosa
Egy hangzatos cím mögé rejtett mozi, ami igen messze jár attól, hogy erényeket lehessen a javára írni, viszont nagyon közel áll ahhoz, hogy még többet ártson nem is egy, hanem rögtön két színészikon sokáig példaértékűnek tartott életművében.
Egy percig magam is elhittem, hogy újabb csoda szemtanúja leszek akkor, amikor Robert De Nirót és Al Pacinót újra egy vásznon láthatom, ám a játékidő elteltével csak egy konklúzióval lettem gazdagabb: Hollywood többé nem az, ami egykoron volt.
Enyhítvén csalódottságomat és az amerikai filmekbe vetett hitem elpárolgásának fájdalmát mondhatnám azt, hogy a rossz és stílustalan forgatókönyv süllyesztette le a középszerűség mocsarának mélyére a két Oscar-díjas színészt, de nem tehetem, mivel a látottak sajnos ennél többre engednek következtetni. Nem vitás, hogy az ilyen kaliberű nagyágyúknak a rutinja az évekkel egyenes arányban szokott nemesedni, ám A törvény gyilkosában épp az ellenkezőjének lehetünk szemtanúi: De Niro és Pacino nem voltak képesek a középszerű szövegkönyvet élvezhetővé, vagy csak egy kicsit is érdekessé, életképessé tenni. S ahelyett, hogy rádolgoztak volna a megírt karakterek együgyűségére és színtelenségére, inkább az volt kiolvasható lelkük tükréből, hogy tettek az egészre: odamentek, ledarálták, amit kellett, majd összecsomagoltak, és a stúdió pénztárától való távozás után már bizonyára nem érdekelte őket, hogy ezzel rombolják saját nimbuszukat, illetve egy sekélyes végtermékkel szúrják ki a rajongók és tisztelők szemét. Mert nem nehéz azzal eladni egy mozit, hogy aki a Szemtől szemben után újra egy vásznon óhajtja látni a két ikont, az úgyis befizet rájuk egy multiplexben, kerül, amibe kerül (hosszas vívódás után én is csatlakoztam azok közé, akik, dacolván a kritikákkal, sokat hagytak a pénztárnál, hogy még egyszer, tán utoljára együtt lássák őket a moziban). A többiek meg, akik két vásárlás között ülnek be, nem is akarnak többet, mint 90 percig kultikus nevekre szusszanni és csámcsogni egyet. Így kérem könnyű filmet gyártani – más kérdés, hogy mennyire etikus.
A törvény gyilkosa persze nem csak a szereplői vonalon, hanem a szüzsé tekintetében is alulteljesíti a sok éves átlagot. A sorozatgyilkosok az elmúlt évtizedben annyit produkálták magukat a vásznon, hogy jelen filmünk esetében már nem is fontos előre gondolkodnunk azon, ki milyen indokból tesz el láb alól nem éppen feddhetetlen amerikai állampolgárokat, és csinál bohócot rímes versekkel a rend őreiből. Az sem enyhítő körülmény, hogy a cselekmény első harmadában a szánkba rágják a várható végkifejletet, hogy aztán jól átverjenek, mivel nem sikerül közelebb kerülnünk sem De Niro, sem Pacino figurájához. Így bárki légyen is a rosszfiú közöttük vagy épp körülöttük, a végeredmény szempontjából ez már mit sem javít a helyzeten, jellemtelenek úgy, ahogy vannak, és ha vesznek, nincs miért sajnáljuk őket.
A csalódás persze nem érhette váratlanul a filmmolyokat, hisz a köztudottan gyatra alapanyagból dolgozó Millenium Filmstől már az is nagy fegyvertény volt, hogy össze tudta ereszteni De Nirót és Pacinót. Ezért tapsot érdemel. A mozifetisisztákon túl a kilencszer meglőtt 50 Cent, alias Curtis Jackson is kiélvezte a helyzetet, akinek, bár nem ez volt az első filmes megvillanása (a Pénzed vagy életeddel debütált), a forgatás után bizonyára még nagyobb arca lett attól, hogy a filmtörténet két keresztapja mellett játszhatta az ultra-nehézfiút.
A másik nagy nyertesnek (?) Jon Avnetet lehetne kikiáltani, hisz Michael Mann és Francis Ford Coppola után ő is büszkélkedhet azzal, hogy Pacinóval szólóban (mégpedig a hasonlóan ostoba és értékelhetetlen produkcióban, a 88 percben), és De Niróval kiegészülve is leforgathatott egy-egy filmet. Szabadjon azonban csendben megjegyeznem, tíz éve még jobban hangzott volna egy ilyen kitüntetés, mintsem manapság, amikor celluloidisteneink egyre-másra jönnek ki a tékák polcait kitöltő tucatfilmjeikkel.
Rövidre zárva a dolgot, a film ugyan messze van attól, hogy a művészet gyilkosa legyen, de ezek után igen nyomós érvek kellenek ahhoz, hogy a jövőben a két címszereplő bármelyikére is pénzt áldozzak – bármennyire is szeretnék.
A törvény gyilkosa (Righteous Kill)
Színes feliratos amerikai krimi,101 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Jon Avnet, forgatókönyvíró: Russell Gewirtz, zeneszerző: Ed Shearmur, operatőr: Denis Lenoir.
Szereplő(k): Robert De Niro (Turk), Al Pacino (Rooster), 50 Cent (Spider (Curtis Jackson), Donnie Wahlberg (Ted Riley), John Leguizamo (Simon Perez), Brian Dennehy (Hingis)
Bemutató dátuma: 2008. december 25.
Forgalmazó: Best Hollywood
Enyhítvén csalódottságomat és az amerikai filmekbe vetett hitem elpárolgásának fájdalmát mondhatnám azt, hogy a rossz és stílustalan forgatókönyv süllyesztette le a középszerűség mocsarának mélyére a két Oscar-díjas színészt, de nem tehetem, mivel a látottak sajnos ennél többre engednek következtetni. Nem vitás, hogy az ilyen kaliberű nagyágyúknak a rutinja az évekkel egyenes arányban szokott nemesedni, ám A törvény gyilkosában épp az ellenkezőjének lehetünk szemtanúi: De Niro és Pacino nem voltak képesek a középszerű szövegkönyvet élvezhetővé, vagy csak egy kicsit is érdekessé, életképessé tenni. S ahelyett, hogy rádolgoztak volna a megírt karakterek együgyűségére és színtelenségére, inkább az volt kiolvasható lelkük tükréből, hogy tettek az egészre: odamentek, ledarálták, amit kellett, majd összecsomagoltak, és a stúdió pénztárától való távozás után már bizonyára nem érdekelte őket, hogy ezzel rombolják saját nimbuszukat, illetve egy sekélyes végtermékkel szúrják ki a rajongók és tisztelők szemét. Mert nem nehéz azzal eladni egy mozit, hogy aki a Szemtől szemben után újra egy vásznon óhajtja látni a két ikont, az úgyis befizet rájuk egy multiplexben, kerül, amibe kerül (hosszas vívódás után én is csatlakoztam azok közé, akik, dacolván a kritikákkal, sokat hagytak a pénztárnál, hogy még egyszer, tán utoljára együtt lássák őket a moziban). A többiek meg, akik két vásárlás között ülnek be, nem is akarnak többet, mint 90 percig kultikus nevekre szusszanni és csámcsogni egyet. Így kérem könnyű filmet gyártani – más kérdés, hogy mennyire etikus.
A törvény gyilkosa persze nem csak a szereplői vonalon, hanem a szüzsé tekintetében is alulteljesíti a sok éves átlagot. A sorozatgyilkosok az elmúlt évtizedben annyit produkálták magukat a vásznon, hogy jelen filmünk esetében már nem is fontos előre gondolkodnunk azon, ki milyen indokból tesz el láb alól nem éppen feddhetetlen amerikai állampolgárokat, és csinál bohócot rímes versekkel a rend őreiből. Az sem enyhítő körülmény, hogy a cselekmény első harmadában a szánkba rágják a várható végkifejletet, hogy aztán jól átverjenek, mivel nem sikerül közelebb kerülnünk sem De Niro, sem Pacino figurájához. Így bárki légyen is a rosszfiú közöttük vagy épp körülöttük, a végeredmény szempontjából ez már mit sem javít a helyzeten, jellemtelenek úgy, ahogy vannak, és ha vesznek, nincs miért sajnáljuk őket.
A csalódás persze nem érhette váratlanul a filmmolyokat, hisz a köztudottan gyatra alapanyagból dolgozó Millenium Filmstől már az is nagy fegyvertény volt, hogy össze tudta ereszteni De Nirót és Pacinót. Ezért tapsot érdemel. A mozifetisisztákon túl a kilencszer meglőtt 50 Cent, alias Curtis Jackson is kiélvezte a helyzetet, akinek, bár nem ez volt az első filmes megvillanása (a Pénzed vagy életeddel debütált), a forgatás után bizonyára még nagyobb arca lett attól, hogy a filmtörténet két keresztapja mellett játszhatta az ultra-nehézfiút.
A másik nagy nyertesnek (?) Jon Avnetet lehetne kikiáltani, hisz Michael Mann és Francis Ford Coppola után ő is büszkélkedhet azzal, hogy Pacinóval szólóban (mégpedig a hasonlóan ostoba és értékelhetetlen produkcióban, a 88 percben), és De Niróval kiegészülve is leforgathatott egy-egy filmet. Szabadjon azonban csendben megjegyeznem, tíz éve még jobban hangzott volna egy ilyen kitüntetés, mintsem manapság, amikor celluloidisteneink egyre-másra jönnek ki a tékák polcait kitöltő tucatfilmjeikkel.
Rövidre zárva a dolgot, a film ugyan messze van attól, hogy a művészet gyilkosa legyen, de ezek után igen nyomós érvek kellenek ahhoz, hogy a jövőben a két címszereplő bármelyikére is pénzt áldozzak – bármennyire is szeretnék.
A törvény gyilkosa (Righteous Kill)
Színes feliratos amerikai krimi,101 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Jon Avnet, forgatókönyvíró: Russell Gewirtz, zeneszerző: Ed Shearmur, operatőr: Denis Lenoir.
Szereplő(k): Robert De Niro (Turk), Al Pacino (Rooster), 50 Cent (Spider (Curtis Jackson), Donnie Wahlberg (Ted Riley), John Leguizamo (Simon Perez), Brian Dennehy (Hingis)
Bemutató dátuma: 2008. december 25.
Forgalmazó: Best Hollywood
Szerzők
-- Iván István --
További írások a rovatból
film
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
Más művészeti ágakról
irodalom
Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
