film
2009. 02. 12.
Clint Eastwood megráz és szorongat
Clint Eastwood: Elcserélt életek
Az Elcserélt életek erős, megrázó film, nem engedi el az ember gondolatait még hosszú órákkal a film befejezése után sem. Azok közé a művek közé tartozik, amelyek megérdemlik a figyelmet, de az egyszeri találkozás után nehezen venné rá magát az ember, hogy újra végigélje az élményt.
Clint Eastwood legújabb filmjét már maga a történet is elviszi. Christine Collins kálváriája egyfelől minden (lélekbeli és leendő) anyából elemi, ösztönös reakciót vált ki, mély hatást gyakorol rájuk a nő története, akinek elvész a fia, hónapokat kell bizonytalanságban töltenie, majd mikor a rendőrség diadalittasan előáll, hogy megtalálta a gyereket, tudja, hogy az nem a sajátja. Ám, ha ezt ki is mondja, kigúnyolják, bezárják. Másfelől bárki számára nagyon izgalmas lehet a Los Angeles-i rendőrség állapota, az, hogy egyetlen ember sorsa hogyan fordíthat a hatalom állásán, hogyan mozgósíthatja az embereket. Eastwood tehát kiváló érzékkel vette elő ezt a történetet, amellyel várhatóan nagy sikert tud biztosítani filmjének – s a tény, amelyet fennen hangoztatnak mindenütt, hogy a film egy igaz történet feldolgozása, végképp megerősíti a fenti hatást, jóval nehezebb azzal a gondolattal elhessegetni a komor képek emlékét, hogy mindez csak műalkotás volt. 
Ugyanakkor nem tagadhatjuk: Eastwood és a forgatókönyvíró, J. Michael Straczynski mindent elkövet azért, hogy a puszta, elmesélhető sztorinál többet kapjon a néző. A film sötét tónusokban játszó díszlete a húszas évek Amerikáját önmagában is különös, nyomasztó hangulattal itatja át már a kezdés pillanatától fogva. Így, még ha kezdetben bensőségesnek mutatja is a film a gyerekét egyedül nevelő Christine és fia, Walter kapcsolatát, mégis az első pillanattól fogva rossz érzéssel figyeljük a világot, amelyet Eastwood ábrázol. Nem kell tehát ahhoz megnézni az Elcserélt életek trailerjét, hogy amikor a váratlanul egy szombati napon mégis munkába induló asszony visszapillant az ablakban szomorkodó, egyedül maradt fiára, tudjuk: nem látja már viszont a gyereket. A rosszat sejtető hangulatot és bizonytalanságunkat pedig csak fokozza a tény, hogy a telefonközpontban – nyilvánvalóan a korabeli divatnak megfelelően – minden nő hasonlít Christine Collinsra frizurájában, öltözködésében, és minden kisfiú hasonlít Walterre.
A történet finoman bevezetett másik, kulcsfontosságú szála végig hátborzongató. Ennek megjelenése és kifejtése dramaturgiailag tökéletesen lett beleillesztve a Collins-sztoriba, hogy ellensúlyozza azt, amikor már éppen leülne a film. Már-már túlságosan is szájbarágós az, ahogy a kamera végigköveti a rendőrt, aki az elhagyatottnak tűnő farmon keres egy tinédzser fiút, s közben feltűnően állapodik meg pillantásunk a házban véletlenszerűen elhelyezett bárdokon, vágó- és szúrószerszámokon. Később a néző alaposan megbánja, ha ezek felkeltették az érdeklődését – hiszen szerepükre a film legmegrázóbb jelenetében derül fény. A két cselekményszál bevezetése majd összefonódása tehát tökéletesen használja ki a film közel két és fél órás hosszát, elkerülve, hogy a néző beleunjon a történetbe.
És, ha mindez nem lenne elég, a színészek is kiváló munkát végeztek. Angelina Jolie kiválóan játssza Christine Collins szerepét. Tökéletesen őszinte és hiteles, ahogy a hangja elcsuklik, hogy aztán összeszedje magát, és érthetően ismételje meg a telefonban fia eltűnésének tényét. De ugyanígy helyén vannak azok a pillanatok is, amikor kiabálni kezd, amikor kétségbeesik, amikor zokog. Olyan erővel adja át magát az amúgy is megrázó helyzetnek, hogy aligha akad néző, akit nem rendít meg szenvedése. John Malkovich, a film másik sztárja kétségkívül háttérbe szorul Jolie mellett. Megfelelően alakítja Gustav Briegleb lelkészt, akinek a figurája azért is különösen izgalmas, mert sokáig nem egyértelmű, hogy jogosan rohan-e ki elementáris erővel a rendőrség munkája ellen, vagy gúnyolódása, ostorozó beszédei mögött nem az igazság keresése, hanem saját szándékai állnak. Végül Briegleb minden szava igaznak bizonyul – s talán éppen ezért marad meg ez a karakter háttérbe húzódó, jótékony segítőnek, aki csupán alájátszik Christine Collins elsöprő erejű karakterének.
De a két sztárszereplő mellett hátborzongatóan hitelesek a mellékszereplők is: Eddie Alderson, ahogy sírással küszködve bevallja a gyilkosságokat, Jeffrey Donovan hol mézes-mázos, hol fenyegető rendőrkapitányként, Devon Conti, a „hamis” gyerek, ahogy dacos kitartással tesz úgy, mintha ő lenne Walter, szinte rosszalló értetlenséggel figyelve, hogy „anyja” miért csinál ebből az egészből ilyen nagy ügyet. Felmerülhet, hogy a pszichiátria nővéreinek kegyetlensége, rideg pillantása túl erősen húzza meg a jó és a rossz határvonalát. Ismerve azonban a sokszor felemlegetett börtön-kísérleteket, és látva, hogy a filmbeli intézmény sokkal inkább börtönre, mint kórházra hasonlít, nem túl meglepő, hogy együttérzés helyett felsőbbrendűség és kegyetlenség jellemző minden dolgozóra.
Minden a helyén van tehát az Elcserélt életekben ahhoz, hogy igazán magával ragadjon a film. A hátborzongató történet, az ezt teljesen hitelesen átadó színészek és a nyomasztó légkört teremtő, legfeljebb egy-két ponton túlzásba eső rendezés végeredménye egy igazi, szorongató thriller, amelyet nehéz megemészteni.
Elcserélt életek (Changeling)
Színes feliratos amerikai filmdráma, 140 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Clint Eastwood
Főszereplők: Angelina Jolie, John Malkovich, Jeffrey Donovan, Jason Butler Harner, Devon Conti, Eddie Alderson
Ugyanakkor nem tagadhatjuk: Eastwood és a forgatókönyvíró, J. Michael Straczynski mindent elkövet azért, hogy a puszta, elmesélhető sztorinál többet kapjon a néző. A film sötét tónusokban játszó díszlete a húszas évek Amerikáját önmagában is különös, nyomasztó hangulattal itatja át már a kezdés pillanatától fogva. Így, még ha kezdetben bensőségesnek mutatja is a film a gyerekét egyedül nevelő Christine és fia, Walter kapcsolatát, mégis az első pillanattól fogva rossz érzéssel figyeljük a világot, amelyet Eastwood ábrázol. Nem kell tehát ahhoz megnézni az Elcserélt életek trailerjét, hogy amikor a váratlanul egy szombati napon mégis munkába induló asszony visszapillant az ablakban szomorkodó, egyedül maradt fiára, tudjuk: nem látja már viszont a gyereket. A rosszat sejtető hangulatot és bizonytalanságunkat pedig csak fokozza a tény, hogy a telefonközpontban – nyilvánvalóan a korabeli divatnak megfelelően – minden nő hasonlít Christine Collinsra frizurájában, öltözködésében, és minden kisfiú hasonlít Walterre.A történet finoman bevezetett másik, kulcsfontosságú szála végig hátborzongató. Ennek megjelenése és kifejtése dramaturgiailag tökéletesen lett beleillesztve a Collins-sztoriba, hogy ellensúlyozza azt, amikor már éppen leülne a film. Már-már túlságosan is szájbarágós az, ahogy a kamera végigköveti a rendőrt, aki az elhagyatottnak tűnő farmon keres egy tinédzser fiút, s közben feltűnően állapodik meg pillantásunk a házban véletlenszerűen elhelyezett bárdokon, vágó- és szúrószerszámokon. Később a néző alaposan megbánja, ha ezek felkeltették az érdeklődését – hiszen szerepükre a film legmegrázóbb jelenetében derül fény. A két cselekményszál bevezetése majd összefonódása tehát tökéletesen használja ki a film közel két és fél órás hosszát, elkerülve, hogy a néző beleunjon a történetbe.
És, ha mindez nem lenne elég, a színészek is kiváló munkát végeztek. Angelina Jolie kiválóan játssza Christine Collins szerepét. Tökéletesen őszinte és hiteles, ahogy a hangja elcsuklik, hogy aztán összeszedje magát, és érthetően ismételje meg a telefonban fia eltűnésének tényét. De ugyanígy helyén vannak azok a pillanatok is, amikor kiabálni kezd, amikor kétségbeesik, amikor zokog. Olyan erővel adja át magát az amúgy is megrázó helyzetnek, hogy aligha akad néző, akit nem rendít meg szenvedése. John Malkovich, a film másik sztárja kétségkívül háttérbe szorul Jolie mellett. Megfelelően alakítja Gustav Briegleb lelkészt, akinek a figurája azért is különösen izgalmas, mert sokáig nem egyértelmű, hogy jogosan rohan-e ki elementáris erővel a rendőrség munkája ellen, vagy gúnyolódása, ostorozó beszédei mögött nem az igazság keresése, hanem saját szándékai állnak. Végül Briegleb minden szava igaznak bizonyul – s talán éppen ezért marad meg ez a karakter háttérbe húzódó, jótékony segítőnek, aki csupán alájátszik Christine Collins elsöprő erejű karakterének.
De a két sztárszereplő mellett hátborzongatóan hitelesek a mellékszereplők is: Eddie Alderson, ahogy sírással küszködve bevallja a gyilkosságokat, Jeffrey Donovan hol mézes-mázos, hol fenyegető rendőrkapitányként, Devon Conti, a „hamis” gyerek, ahogy dacos kitartással tesz úgy, mintha ő lenne Walter, szinte rosszalló értetlenséggel figyelve, hogy „anyja” miért csinál ebből az egészből ilyen nagy ügyet. Felmerülhet, hogy a pszichiátria nővéreinek kegyetlensége, rideg pillantása túl erősen húzza meg a jó és a rossz határvonalát. Ismerve azonban a sokszor felemlegetett börtön-kísérleteket, és látva, hogy a filmbeli intézmény sokkal inkább börtönre, mint kórházra hasonlít, nem túl meglepő, hogy együttérzés helyett felsőbbrendűség és kegyetlenség jellemző minden dolgozóra.
Minden a helyén van tehát az Elcserélt életekben ahhoz, hogy igazán magával ragadjon a film. A hátborzongató történet, az ezt teljesen hitelesen átadó színészek és a nyomasztó légkört teremtő, legfeljebb egy-két ponton túlzásba eső rendezés végeredménye egy igazi, szorongató thriller, amelyet nehéz megemészteni.
Elcserélt életek (Changeling)
Színes feliratos amerikai filmdráma, 140 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Clint Eastwood
Főszereplők: Angelina Jolie, John Malkovich, Jeffrey Donovan, Jason Butler Harner, Devon Conti, Eddie Alderson
Szerzők
-- Róbert Katalin --
További írások a rovatból
film
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem
film
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán
