Vegyünk egy régi jó sztereotípiát, amit hallva garantáltan minden férfi néző egyetértően fog bólogatni, és sok nő cinkos vagy elnéző mosolyt ereszt meg, mert – részben legalábbis – magára ismer. Vegyünk egy kedvelhető, csinos főszereplőlányt, aki ugyan nem modellalkat, de azért jól állnak rajta a Gucci, Prada, Chanel, Louis Vuitton ruhák, cipők, kiegészítők. És vegyünk egy kevéske félreértéssel és vitával megfűszerezett szerelmi történetet, kedvesen jóképű, okos férfivel, aki kapható arra, hogy beleszeressen a nem az esze miatt kedvelt lányba. Kész is a legújabb hollywoodi vígjáték. Legalábbis nagyon úgy fest, hogy az Egy boltkóros naplóját ilyen recept alapján készítették. A humor alapvető forrása ugyanis mindössze az a tény, hogy a főszereplő, Rebecca Bloomwood imád vásárolni, valamint nem ért a pénzügyekhez és mégis megpróbál erről írni egy befektetési tanácsokat adó újságba.



Az Egy boltkóros naplójában felfedezhető egy határozottan Doktor Szöszi-s vonás, amennyiben a színes ruháival a tömegből kirívó, kikent-kifent, rózsaszín laptopos kislány megpróbál betörni egy tőle teljesen idegen világba, és a józan paraszti ész győzelmeként még sikerrel is jár. Aztán újabban a magazinok újságíróinak életét is rendszeresen górcső alá veszik a hollywoodi forgatókönyvírók, ezért felrémlik a nézőnek a hasonló témát (hasonlóan hiteltelennek tűnően) feldolgozó Az ördög Pradát visel, ahol szintén csalódásokon, félreértéseken, átveréseken kell keresztülküzdenie magát a főhősnek, hogy befutott újságíró lehessen. Még Kristin Scott Thomas egyébként kiváló főszerkesztői alakítása is erősen emlékeztet a pradás Meryl Streep figurájára. Végül a boltok varázslatos világáért rajongó, megelevenedő próbababákkal cseverésző, a divatmagazinok kegyetlen világához ártatlanul közelítő Rebeccában felfedezünk egy kicsit a Bűbáj emberré változott mesehőséből – s ez csak részben köszönhető a külső hasonlóságnak.

Nem marad tehát más hátra, mint sutba vágni ezt a filmet, mondván, hogy nem több egy átlagos vígjátéknál? E zsáner darabjait pedig mintha újabban egy hatalmas kaleidoszkóppal készítenének Hollywoodban: egyszer minden ötletüket belehányták a szerkezetbe, s most a forgatókönyvírók jól megrázzák, és azt a képet álmodják filmre, amit a klisék és zsánerek gyűjteménye éppen mutat. Vagy megpróbálhatjuk alaposabban is megvizsgálni, hogy miből csinál viccet az Egy boltkóros naplója, és vajon csakugyan viccet csinál-e, vagy igen könnyed stílusban hívja fel a figyelmet egy – napjainkban nagyon is aktuális – problémára. A filmben ugyanis vicces és komolyabb formában céloznak rá többször is, hogy a boltkórosság – amelynek angol neve, a „shopaholic” sokkal kifejezőbb – egy betegség.



Ha az Egy boltkóros naplóját úgy vizsgáljuk, mint egy kényszeres, függőséget okozó betegséget felvázoló filmet, mindjárt más jelentőséget kapnak az egyes elemek. A film eleje felvázolja, hogy hogyan alakulhat ki egy ilyen betegség: főhősünk mindig is csillogó, színes ruhákra vágyott, szülei azonban a praktikumot és az alacsony árakat tartották szem előtt. Így aztán a kislány számára csak álom maradt a hatalmas luxusboltok világa, és meggyőződése lett az is, hogy az igazán szerencsések akár pénz nélkül, varázskártyával is fizethetnek a boltban. Felnőttként tehát megszállott hitelkártya-birtokos és boltjáró lett, aki nem tud ellenállni az "árleszállítás" feliratnak, és meggyőződése, hogy minden egyes ruha, cipő, táska, sál feltétlenül kell neki – még ha már el se fér a szobájában a rengeteg szerzeménytől. Így aztán, nem meglepő módon döbbenetes nagyságú tartozást halmoz fel minden hitelkártyáján.

Azt, hogy nem csupán sarkítva láthatunk egy általánosnak tartott jelenséget – hogy a nők szeretnek vásárolni –, pontosan érzékeltetik a film mellékszereplői, még azok is, akik máskülönben szívesen vásárolnak, de különösen Rebecca legjobb barátnője, aki egy idő után megpróbálja kézbe venni a lány meggyógyítását. És, ha ez nem volna elég, a betegség melletti bizonyíték még Rebecca szenvedélyes, saját bevallása szerint szerelemhez hasonló kötődése a boltokhoz. A főszereplő helyzete nem egyedülálló: először „önsegítő” videokazettával, majd a névtelen boltkórosok rendszeres találkozójának segítségével szokhatna le vásárlási mániájáról – ez utóbbi helyen boltkóros férfiak is megjelennek, ami ismét egy érv amellett, hogy a film betegségként kezeli Rebecca helyzetét. Csakhogy, hiába van kilencezer dolláros tartozása, és hiába zaklatja emiatt egy behajtó, Rebecca egyelőre a tagadás fázisában van. Tudja ő, hogy szeret vásárolni, de saját maga előtt sem ismeri el, hogy kényszeresen.



A betegség és a tagadás jelensége mellett a film bemutatja azt a kettős életet, amely nagyon is gyakran jellemzi a függőségben élőket. Rebecca a környezete számára csupán egy jól öltözött, fiatal lány, akit volt barátja üldöz. Nekik még akkor is azt hazudja, hogy minden rendben van, amikor ő maga már tudja, hogy túl messzire ment a költekezésben. Ez a hazugság pedig még a hozzá közel állókra is kiterjed: barátnője azt hiszi, hogy igyekszik megváltozni, szerelme pedig semmit sem tud vásárlási mániájáról. Az, hogy mindeközben újságíróként a hitelkártyákról, befektetésekről és spórolásról ír, csak hab a tortán. Rebecca tehát minden szinten hazudik – magának, a közvetlen környezetének és a világnak is.

Ahhoz, hogy felismerje saját betegségét, teljesen ki kell csúsznia a talajnak a lába alól. Rebecca csak akkor tudja őszintén kimondani, hogy boltkóros, amikor lelepleződik, és mindenkit elveszít, aki csak fontos neki. A film jól bemutatja a régóta ismert alapigazságot, miszerint bár fontos, hogy legyen valaki a beteg mellett, aki segíti és megpróbálja felnyitni a szemét, a gyógyulás feltétele mégis az, hogy alanyunk (f)elismerje saját betegségét, és meg is akarjon gyógyulni. És lehet, hogy a gyógyulás csak átmeneti… Az pedig, hogy utána csakugyan visszakerül-e az élete a régi kerékvágásba, megbocsátanak-e neki szerettei, vagy ez csak a hollywoodi happyend-gyárnak köszönhető, az már más kérdés – végül is kell valami vígjátéki is a filmbe.



Az azonban biztos, hogy az Egy boltkóros naplója viszonylagos részletességgel felvázol egy problémát, és bár biztos vagyok benne, hogy régóta készülgetett már ez a film (aminek ráadásul többkötetes könyv az alapja), mégis a lehető legjobb pillanatban jött ki a mozikban. Most, amikor bankárok és brókerek csalódott barátnői írnak blogot arról, hogy nem vehetik meg a sokadik Gucci ruhát vagy nem utaztak el már három hónapja semmi olyan izgalmas helyre, mint a Bermudák (még ha e blogról ki is derült, hogy médiahack, hatalmas olvasótábora akkor sem a véletlen műve), amikor az emberek a válság közepén is felvesznek kisebb-nagyobb hiteleket és használnak hitelkártyát, nagyon aktuális a boltkórosság témája.

Megváltani persze nem fogja a világot, de fogyasztható verzióban beszél a problémáról – már, ha jóindulattal közelítünk a filmhez, és meglátjuk ezt a nézőpontot.


Egy boltkóros naplója (Confessions of a Shopaholic)
Színes magyarul beszélő amerikai romantikus vígjáték, 2009.
Rendező: P.J. Hogan
Forgatókönyvíró: Tracey Jackson, Tim Firth, Kayla Alpert
Szereplők: Isla Fisher, Hugh Dancy, Krysten Ritter, Joan Cusack, John Goodman