Éppen 320 éve mutatták be egy chelsea-i leányintézetben Purcell Dido és Aeneását. Töredékesen maradt fenn, fogjuk tehát erre, hogy nehezen vihető színre. Elvégre miről is van szó? Dido királynő szomorkodik, de megérkezik karthágói udvarába a trójai herceg, Aeneas, így rosszkedvének hipp-hopp nyoma veszik, amit nem néznek jó szemmel a környék boszorkányai. Hogy elrontsák a királynő örömét, úgy intézik, hogy megjelenjen egy szellem, aki átadja Jupiter koholt üzenetét: Aeneasnak azonnal tovább kell indulnia. Aeneas indul is, Dido pedig magára maradván ismét szomorú lesz. Annyira, hogy meg is hal. Nincs mit csodálkozni azon, hogy inkább koncertszerűen szokták ma előadni.

A bécsi fesztiválon azonban Deborah Warner rendezésében színpadon láthattuk a művet. És valami olyan felségesen primitívnek lehettünk tanúi, hogy azt öröm volt nézni. Ahogy a zenében a végtelen letargia mellett megjelenik a bohóckodás, a mese a torz hangú boszorkányokkal, a visszhangzenével és az indulásra készülődő vidám, csipkelődő matrózokkal, (ezekre minden bizonnyal azért volt szükség az ovidiusi téma mellé, hogy az intézet leányainak mégiscsak vigyázzanak a lelkére), úgy jelennek meg a megmosolyogtatóan primér játékelemek a komoly, „valós” színjáték mellett. (A librettista, Nahum Tate is hajlott az ilyen kettősségre, nyilván nem véletlenül vette elő annak idején Shakespeare Lear királyát, és írta át a végét happy endre.)

Ezt a fajta arcunkba vágott primitívséget már a prológus is megmutatja, mondhatni felkészít, hogy ez lesz, kérem szépen, most ilyet fognak látni. Beharangoz, mint a zene: ritka a barokk operanyitányoknál, hogy a puszta bevezetésen kívül ennyire reflektálnának az azt követő darab (esetünkben szomorú) hangvételére! De mint a produkció egészében is, a prológban is végtelen profizmust tanúsított az álamatőrség. Fiona Shaw mondta el harsány gesztusokkal Ted Hughes, T. S. Eliot és Yeats egy-egy versét vagy versrészletet. De úgy adta elő, hogy attól minden bizonnyal Hamlet is rosszul lenne: „Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd” – mondja a dán királyfi a színészeknek. Mi meg szívszorongva gyönyörködünk a versbeli félrecsúszott sorsokon, a rosszul sikerült és így végzetes kommunikáción.

Mint ahogy gyönyörködünk már az előadás kezdete előtt: ki a színpadon játszadozó kutyában, ki a leányiskola egyenruhás pici lányaiban. A gyerekek aztán hol szépen sorban vonulnak fel a hátsó lépcsőn, hol újra megjelennek, és játsszák el a tánckart vagy azt, amit a nagyok. Talán Purcell idejében se voltak sokkal ügyesebbek azok a leányok. Itt viszont gyerekek és felnőttek evidensen tükrözték egymást, csak ami a kicsiknél aranyos vagy elfogadható az iskolaudvaron, az a felnőttek játékában borzasztó teátrális a tér közepére tákolt alacsony színpadon – bugyuta, mint ez az opera.

Dido teátrálisan szenved, az udvarhölgyek erőltetetten vigasztalják, a boszorkányok viszont inkább zsigerből játsszák el megszokott módra a bohóckodó gonosz szellemeket. Adott esetben pedig előbukkan az igazi dráma – komoly, mint az opera. Így Dido hirtelen távozása a csalódást keltő Aeneas elől – még ha prózai szinten a vihar miatt megy is el, vagy a híres búcsúja, miután ebben az előadásban mérget (!) vesz be.

Véletlenül nem váltakozhat egy ennyire megkomponált előadásban az amatőrség és a profizmus. Olyannyira kompozíció volt ez, hogy bizonyos képek igazi festményként hatottak – néhányszor pár ütemnyi, máshonnan vett lantszólóval merevítették ki a jelenetet. Valamint véletlenül nem énekelhet a főmatróz ennyire hamisan, ha egyszer a Les Arts Florissants zenekara, énekkara és a szólisták egyébként ennyire csodásak. Mindig okoznak meglepetést, mindig jön valami váratlan a közhelyes megoldásokra, így Dido búcsújának a harsányságot súroló magas hangja pár pillanattal későbbi elképesztően finom pianissimója.

William Christie, a karmester, pont olyan, amilyennek mindig látjuk, halljuk. Mosolygós, kedves, muzsikálásában egyszerre van jelen a könnyedség és a humor, amit a végtelen feszültség tart össze. Hajtja a zenekart – és az énekeseket is, de e tekintetben helyenként kevesebb sikert éreztem. Hol azáltal válik feszültté az előadás, hogy a zene átmegy az egyik részből a másikba, afféle „nincs megállás a tragédiáig” érzetét keltve, hol pedig épp a hirtelen megállással, a másodpercekig tartó csenddel teszi az előadást dermesztővé. Ebben az előadásban semmi sem véletlen. Minden bámulatosan megkomponált és kidolgozott ahhoz, hogy hasson, akkor miért épp a zene alakulna spontán? Főleg ha a dermesztés és a bámulatba ejtés a cél.

Henry Purcell: Dido és Aeneas

Dido, Karthágó királynője: Malena Ernman
Belinda, az udvarhölgye: Judith Van Wanroij
Aeneas, trójai herceg: Luca Pisaroni
Második udvarhölgy: Lina Markeby
Varázslónő: Hilary Summers
Első boszorkány: Céline Ricci
Második boszorkány: Ana Quintans
Matróz: Ben Davies
Szellem: Marc Mauillon
Prológus: Fiona Shaw

Karmester: William Christie
Rendező: Deborah Warner
Díszlet, jelmez: Chloe Obolensky
Fény: Jean Kalman

Zenekar: Les Arts Florissants
Kórus: Les Arts Florissants

Bécs, 2009. május 23.
Wiener Festwochen, Museumsquartier