A Transformers-filmek sikerein fellelkesülve a Paramount sebtiben belevágott egy új Hasbro-franchise legyártásába. A rendezői székbe az a Stephen Sommers ülhetett, aki a Múmiával, a Múmia visszatérrel és a Van Helsinggel már bebizonyította, kellően egyszerű lélek ahhoz, hogy puszta lelkesedésből elvállalja egy kizárólag a Joe keresztnevet favorizáló, közeljövőben játszódó film ledirigálását. Mint egy kisgyerek, aki egyszer csak megkapja a legmenőbb játékfigurákat, nagy izgatottsággal bontotta ki azokat dobozaikból. A helyszín azonban nem a konyhaburkolat vagy a homokozó, hanem egy látványosnak szánt (175 millió dolláros) CGI-világ volt.

Míg Michael Bay-t egyfajta pubertáskori becsvágy hajtotta a Transformers esetében (lásd lúzer kamasz, aki a legmenőbb kocsira és a legdögösebb nőre hajt), addig Sommers még visszább lépett az emberi egyedfejlődés tengelyén, s egyfajta gyermeki naivitással vezényelte le a Joe-k történetét. Sajnos azonban nem kísérelte meg megérteni a gyermeki gondolkodásmód lényegét, csupán egy ötlettelen kliséhalmazként ábrázolja a G. I. Joe-univerzumot. Felnőttként a játszó kisgyerek pozíciójába helyezkedve a gyermeki látásmódot egyszerű butaságként jelenítette meg a vásznon. Éppen ezért a vizualitás inkább hat gagyinak, mint rajzfilmes stilizációnak, a párbeszédek és a karakterek pedig inkább triviálisnak tetszenek, mint parodisztikusnak.

Sajnos sem a gyermeki világ stilizált megjelenítésének ösvényét, sem pedig az X-Men- és Iron Man-féle komolyan vehető limonádék s hihető fantasztikumok útját nem követte az alkotógárda. Inkább beálltak a Dragonball: Evolúció fémjelezte sorba. A gagyi olyan szintű ódája ez a film, mely a hajdan TV-ben futó Power Rangers sorozat intellektuális szintjét vallhatja csupán magáénak, nélkülözve azonban annak minden báját, s nevetségesen túlcsorduló, már humorrá transzformálódó jeleneteit.

A jó nevű színészek szerepeltetése egészen egyszerűen felesleges volt. Sienna Miller (A bárónő) még soha nem volt ennyire közönséges és aszexuális. Channing Tatum (Duke) az első perctől az utolsóig vér komolyra veszi a figurát, míg Jonathan Pryce jelenléte egyszerűen megalázó a színész számára. Ugyan Dennis Quaid székhez verhette örömében a seggét, mikor végre újra egy nagyköltségvetésű film szerepét osztották rá, de ilyen műanyagmasé figurák eljátszása nem a siker, hanem a B-kategória felé fordítja majd a karrierjét.

Pedig nem kellett volna, hogy rossz legyen a film, csak az alkotóknak nem esett le a tantusz, hogy a G. I. Joe figurákkal játszó generáció már felnőtt, ha viszont nem ők voltak az első számú célcsoport, hanem a mai gyerekek, akkor pedig nem vették eléggé játékosra a figurát, hiányoznak a kikacsintások, nem jön létre a drukk, a cinkos összekacsintás a néző és a hősök között.

A G.I. Joe és a Transformers után nem sokára érkezik a Lego (!!!) és a Monopoly film. Előre nem ítélkezem, de azért abban nagyon bízom, hogy a Fekete Pétert sosem fogják „remake-elni”.