Bizony, zenészeink szöveg- és zeneírásán meglátszik, hogy lassan már 30 (még egyszer: 30!!!) éve állnak a világ különböző színpadain. A zenekar 1991 és 2004 között szünetelt, az elmúlt 5 évben viszont 2 korongot is piacra dobtak, melyeket inkább útkeresésnek neveznék. Mégis, erősen érződik a Europe név kapcsolata az érettebb, súlyosabb témákkal. Elmondhatjuk, hogy új lemezükkel másodszor is feljutottak a csúcsra, s megfeleltek a kor elvárásainak - akár hangzásról, akár zenei témákról legyen szó.

Elindítva a CD-t, felcsendülnek a rövid intro első hangjai, melyek sejtetni engedik az album uralkodó hangulatát. Kis balsejtelem, kis borongás, megspékelve nagyzenekari hangzással. A rövidre, ám pont elégre sikerült kezdőhangok után feldörren a címadó dal, a Last Look at Eden. Na, ezt nevezem! Igazi tökös, bólogatós, modern hard rock. Joey Tempest hihetetlenül ráérzett, hogyan kell ezt a nótát elénekelni: lendületesen, dinamikusan, már-már szinte agresszíven. Ez a négy perc zseniálisan lehengerlő.

A következő két szám (Gonna get ready, Catch the plane) is ezt a hangulatot képviseli, bár kicsit hiányolom a Tempest-féle, dallamosabb refréneket már csak azért is, mert mindkét esetben a verse összeolvad a refrénnel. Nem tartom feltétlenül bajnak, hogy a dalok írásánál a gitárzseni John Norum nagyobb szerepet vállalt, ám jobban ütöttek volna a nóták, ha Joey is kicsit aktívabb lett volna (azt például kevesen tudják, hogy a Final Countdown-nak ő írta a szövegét és a zenéjét is!).

 

Elérkezünk a rádióbarát New Love in Town–hoz. Egy érzelmes ballada, Tempest remek hangjával (nem akarom túldicsérni, de ezen a lemezen nagyon odatette magát, és remekül passzol a hangja a modern rock-számokhoz). Jól kitalált struktúrája van a nótának, kellemes zongorafutamokkal. A refrénnel most nincs baj: fülbemászó, dúdolható. A számból klipp is készült, s bár már nem azt a korszakot éljük, amikor a TV-csatornák rock zenét játszanak, nem lennék meglepve, ha valamelyiken feltűnne.

Még fel sem ocsúdunk a révedezésből, máris kapjuk a Beast irgalmatlanul nyersen szóló riffjét. Miközben hallgatom, azon morfondírozok, hogy valahogy így hangzana egy 2009-ben újrakevert Deep Purple nóta. Okosan használják a nyersen szóló gitársávokat, amelyeket wah-hangzással kevernek.

Kicsit blues–os, s a 70-es évek hard rock alapjaira lett ráhúzva a következő 5 szám (Mojito Girl, No Stone Unturned, Only Young Twice, U Devil U, Run with the Angels). Nem tudom őket külön lajstromba venni, mert tényleg egy zenei koncepciót követnek. Modern, mégis régi riffek, ötletek, amelyek kicsit unalmasak számomra. Úgy érzem, ha a tempókkal, kiállásokkal, a hangszerek, effektek előre-hátra tologatásával kicsit fantáziadúsabban bántak volna, akkor nem olvadt volna így egybe ez a pár szám. Mindegyik „tétel” a maga nevében rendben van, ám egymás mellett, után sajnos kevés.

Az utolsó szám viszont egy igazi füstös blues. Az In My Time–ról egyszerűen nem lehet rosszat mondani. Minden hang a helyén van, legyen az hangszeres vagy humán, a blues szabályainak abszolút megfelelve. Kicsit Gary Moore–os hatásokkal, mégsem plagizálva, s az érzelmi bomba a végén robban: a gitár sír, Tempest pedig úgy énekel, ahogy eddig még szerintem soha. Remek lezárása az albumnak, amit az ember újra és újra meg akar hallgatni.

Honlap:

Europe
MySpace