A két vérprofi Pink Floyd cover zenekar tagjaiból verbuválódott The Spirit of Pink Floyd Show világszerte szép sikereket ért el, ami főként két dolognak köszönhető: 1) Waters-ék több mint zseniális szerzeményeit ugyanolyan izgalommal és szeretettel hallgatja mindenki a mai napig, mint az 1967-es bemutatkozáskor; 2) A legtöbb ember - sajnos - kénytelen beletörődni abba, hogy a büdös életben nem juthat el igazi Floyd szeánszra.



A zenészek a zaklatott One of These Days-szel csaptak a lecsóba, a következő majd két órában pedig egy tisztességes keresztmetszetet kanyarítottak idoljaik káprázatos életművéből.

A színpad közepén elhelyezett méretes, kör alakú kivetítőn különféle kisfilmeket, animációkat nézhetett a nagyérdemű, hogy teljes legyen a vizuális élmény, de voltak lézerek és egyéb, retinát kínzó fényhatások is.

A kisfilmek között volt egészen gagyi és találó darab is, a Csillagok háborúja számítógépes játékból kivágott rész például érthetetlen volt számomra, ám az Óz a csodák csodája beemelése indokoltnak és ötletesnek bizonyult (a Dark Side of the Moon lemez ugyanis sokak szerint az ismert filmmel együtt hallgatva olyan, mintha a képsorok kísérőzenéje lenne).

Továbbá remek fricska volt, hogy a Money alatt, a „football team” szó elhangzása közben a Honvéd logóját vágta be a video jockey, ezzel belopva magát a magyar publikum szívébe. Összességében az egész látvány szinte egy az egyben olyan volt, amit a legtöbben csak a Pink Floyd Pulse című kiadványán láthattak, csak persze minden sokkal kisebb méretekben és kevésbé költői mondanivalóval.



Egy ilyen koncert esetében mindig az a fő kérdés, hogy a performance mennyire hasonlít az eredeti előadáshoz. Hiába játszanak önálló szubjektumok a színpadon, a legkisebb mértékben sem nyúlhatnak bele az ismert dalokba, hiszen ők más tollával ékeskednek, és legyen a produkció akármilyen professzionális, az érdem nem lehet az övék. Sajnos, ez a tribute zenekarok sanyarú sorsa.

A Spirit of Pink Floyd Show „mérnökei” az eredetivel szinte hangról hangra megegyező produktumot állítottak elő, de extraként, a csapat tagjainak bemutatásánál kaptunk a nyakunkba nagy adag improvizációt, sőt még dobszólót (!) is. Azt pedig senki előtt nem kell bizonygatnom, hogy a popkultúrában nincs két, egymástól távolabb álló jelenség, mint a Floyd titokzatos zenéje és a dobszóló.



Szinte minden lemezről elhangzott egy-egy tétel, az olyan albumok dalai, mint a Dark Side of the Moon vagy a Wish You Were Here pedig nagyobb arányban képviselték magukat a setlist-ben. Volt máig érvényes Pigs, mindig aktuális Money, nyomasztó Hey You, katartikus Us and Them, korrekt Learning to Fly, vagy épp csodaszép Wish You Were Here.

Külön öröm volt, hogy a korai remekműveket sem hagyták ki a csapat tagjai, így tényleg teljes körképet kaphattunk a zenekar hagyatékából. A sound nagyon rendben volt, a zenészek háza táját sem érheti szó, a közönség is elégedett volt, ám mind a taps, mind a libabőr a számoknak és nem az együttesnek szólt.