bezár
 

irodalom

2009. 10. 18.
Kompozíció cérnaszálakkal
Interjú Krusovszky Dénessel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kompozíció cérnaszálakkal Mit jelent versgyűjteményt és mit kompozíciós kötetet kiadni? Mi az, ami "átmenthető" egy előző kötetből? Az önidézés játék vagy térképalkotás? Mi is az a Solitude-program? És a "lezárás utáni depresszió" vagy a "regénykényszer"? - Újabb és még újabb titkok Krusovszky Dénesről, Krusovszky Dénestől.
PRAE.HU: Most jelent meg a második köteted, az Elromlani milyen. Már a megjelenés előtt lehetett tudni, hogy a készülése során is inkább ciklusban-ciklusokban gondolkoztál, nemcsak önálló versekben. A kötet fogadtatása során ezt többen több helyütt is kiemelték. Mennyire jelentős motívuma ez a kötet készültének? Inkább csak belekapaszkodtak azok, akik emlegették, vagy tényleg meghatározta az egész alkotói folyamatot?

Szerintem ezt én is emlegettem, úgyhogy fura lenne most azt mondani, hogy nem volt annyira fontos.

PRAE.HU: Előfordul, hogy valami félreértésszerűen ismétlődik-ismétlődik, közben pedig elhangzott ugyan egy fél mondatként, de nem az a lényeg.

Nem, ez most tényleg fontos volt. Mármint, hogy a szerkezet ilyen szempontból kicsit összetartóbb legyen (vagy az „összetartó” nem is pontos kifejezés ide); egy olyan kötetet szerettem volna, aminek van egy egységes íve, és azon belül vannak gócpontok, vagyis, hogy ne csak különálló versek gyűjteménye legyen, hanem egy tágabb perspektívájú, működőképes egész.

PRAE.HU: Úgy érzed, az első köteted inkább versgyűjteményként állt össze?

Igen, de ez nem értékítélet. Azt gondolom, hogy alapvetően különböző kötettípusok vannak. Az egyik mondjuk az, amikor egy eltelt szerzői-alkotói korszak levonatát akarja valaki bemutatni, és akkor annak az időszaknak a verseiből készít válogatást. Persze annak is van szerkezete, de ha elképzelem, hogy az első kötetből kéne kiszednem mondjuk tizenöt-húsz verset, hogy egy másik kötetbe beletegyem, akkor ezeket a szövegeket sokkal problémátlanabbul ki tudnám emelni. Ehhez képest az Elromlani milyennel egy olyan kötetet akartam, amiben a kompozíció erősebb.

PRAE.HU: Tehát ebből a kötetből nem lehetne csak úgy kiemelni darabokat?

Legalábbis nehezebben, mert összefüggőbb ciklusokból áll. És nem is egyszerűen az elmúlt három évemben írott verseim válogatása – bár természetesen az is, ráadásul elég sok mindent kihagytam. Inkább azt mondanám, hogy ez a három év nemcsak versek írásával telt, hanem ennek a kötetnek az írásával. Voltak benne központi dolgok, nyelvileg, formailag és tematikailag is, amiknek különböző aspektusait különböző ciklusokban akartam körbejárni, megvizsgálni. Ebből a vizsgálódásból állt össze ez a kötet. Az eleve kevésbé sikerült verseken kívül (ami a legegyszerűbb eset) azokat hagytam ki, amik ezt az egységességet megbontották volna. Igazából ez izgatott, hogy hogyan lehet egy ilyen struktúrát létrehozni. Persze ez sem teljesen összefüggő, nem egy ciklusból áll – egy olyan kötetet is el tudnék képzelni –, de sokkal határozottabb belső összekapcsolások vannak benne, mint mondjuk az első kötetben, ami koncepcionálisan nem sokkal több, mint a legelső versírói fázis megrostálása, a fennmaradók elrendezése. Az én első kötetem is ilyen; ez meg inkább az azután szerzett tapasztalatoknak, és az új irányoknak egy fokkal tudatosabb kidolgozása. Tényleg egy kidolgozásszerű ügymenetet képzeletem el ennek a kötetnek a megírása mögé, és azt hiszem, úgy is készült el. Aztán hogy mindez mennyire sikerült, az már más kérdés. De ez volt az elképzelésem írás közben, amellett, hogy nyilván szinte minden szöveget teljesen önálló szövegként írtam. De olyan helyzetben próbáltam elhelyezni őket, ahol megszólalnak magukban is, és megszólal a körülöttük lévő szövegeken keresztül is valami. Ettől egységesebb a dolog.

PRAE.HU: Az első kötetedből átszármaztatott mondatok milyen funkcióval bírnak ebben a kompozícióban?

Elromlani milyen -- borítóTermészetesen érdekelt, hogy mi az, ami átmenthető. Persze nemcsak arra a három-négy sorra gondolok, amiket átvettem. Ezek jelzésértékűek, az első ciklusban találhatóak: ott még érezhető az első kötet „párlata”, levont tanulsága. Arra törekedtem, hogy legyenek kapcsolódási pontok az első kötethez, de ne túl közvetlenül. Abban a kötetben voltak olyan kísérletek, amik most is érdekelnek, és mivel ez annak továbbírása vagy az attól való ellépés, ezért jelzésszerűen azt a pár mondatot, amit közvetlenül átvehetőnek éreztem, átemeltem az első ciklusba.

A többiben már csak a távolodás érzékelhető; szóval nagyon vékony cérnával, de azért összekötő funkciójuk lenne ezeknek. Ugyanúgy, ahogy a vendégszövegszerű szövegeknek is. Igazából nem vendégszövegek ezek a szó szoros értelmében, hiszen jelezve van, hogy honnan, kitől vettem át őket, méghozzá azért, mert magának a jelzésnek is funkciója van. Tehát az idézés itt nem „csak” szövegjátékként értelmeződik, de egyfajta (persze hiányos) térképalkotó funkciója is van: kijelöl egy terepet, egy aktuális kapcsolódási-vizsgálódási hálót. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha nemcsak esetlegesen felismerhetőek pár embernek, hanem én is jelzem, hogy ezek máshonnan vannak – amellett, hogy nem akartam ellopni sorokat. Egyébként nem zárkóznék el a jelöletlen idézetektől sem, amellett, hogy néha vannak fenntartásaim az ilyesmivel kapcsolatban, de most másról van szó. Ezek is cérnaszálakként szövődnek bele a saját szövegeimbe, azokat öltik össze valahogyan.

PRAE.HU: Említetted, hogy tulajdonképpen már készül is a harmadik köteted, elkezdtél rajta gondolkozni. Ezt csak úgy értsük, hogy mivel a második lezárult, automatikusan minden „a harmadik” anyagának tűnik, vagy konkrétan benne vagy egy új kötet munkálataiban?

Most elég határozott elképzeléseim vannak, milyen lenne egy harmadik kötet, el is kezdtem írni dolgokat. Van pár vers, verstervek, töredékek. Nyilván kialakulatlan még. Az pedig adott, hogy ez lesz a harmadik kötet, hiszen a második után következik… De például ennek az ösztöndíjnak azért örülök, mert egy nyugisabb időszak következik Stuttgartban. A várostól is távol fogok lakni három hónapig, és a második kötet lezárása utáni időszakban a továbblépésben fog segíteni ez az időszak. Lesz időm arra – másra sem –, hogy írjak, gondolkozzam azon, merre tovább. Tényleg vannak terveim, nem is csak versekkel, amiken dolgozni akarok most. Nyilván nem fogok befejezni semmit, mármint nem áll össze új kötet három hónap alatt, de ahhoz, hogy koncepciózusan elkezdjek valami újon dolgozni, fontos vagy szerencsés, hogy ez most így jött ki. Úgyhogy ha minden jól megy, akkor lesz majd valamikor harmadik kötet, amin most kell elkezdeni dolgozni – ez a terv, nagyon egyszerűen megfogalmazva.

PRAE.HU: Melyik ösztöndíjról van szó pontosan?

Ez a Solitude-ösztöndíj, ami egy csereprogram. Magyarországra is jönnek alkotók – nemcsak írók, hanem képzőművészek, építészek is, tehát többféle területről –, és Magyarországról is küldenek alkotókat. Mivel a JAK az egyik főpartner ebben a csereprogramban, ennek megfelelően irodalmárokat küld. Ebben az évben Nagy Koppány Zsolt már kint van, én a nyár közepén megyek, és október végéig ott leszek. Egyébként már korábban találkoztam Solitude-ösztöndíjasokkal, itt, Budapesten. Fordítottam egy indiai srác, Sarnath Banerjee képregényének szöveges részét, ami a Kalligramban meg is jelent, sőt a JAK Világirodalmi Sorozat szerkesztőjeként Solitude-os könyv kiadásában is közreműködtem: két német drámaíró (Margareth Obexer és Ulrike Syha) egy-egy drámája jelent meg idén egy kötetbe szerkesztve. Ők mindketten nálunk töltöttek három hónapot. Közülük az egyik szerzővel találkoztam többször Budapesten, a könyvbemutatóra is eljött, tehát szerkesztőként is volt ehhez közöm. Most pedig úgy, hogy ösztöndíjasként én megyek Stuttgartba. Ez a terv a közeljövőre. És persze át kell gondolnom, hogy milyen volt ez a kötet, szóval most még egyszer-kétszer el kell olvasnom nekem is.

PRAE.HU: Óvatosan épp arra akartam rákérdezni, nincs-e benned valamiféle üresség? Amolyan lezárás utániság? Mert az nem feltétlenül tesz jót a további terveknek, az alkotásnak.

Lezárás utáni depresszió…

PRAE.HU: Hát igen, végső soron ezt kerülgetem…

Van, vagy inkább van is meg nincs is. Ez inkább csak egy enyhe pánik, hogy hogyan tovább, mi felé. Ugyanakkor felszabadító és izgalmas is, hogy megint el lehet kezdeni egy hosszabb periódusban, új dolgok felé mozdulva, kicsit nyugodtabban, kísérletezgetőbben írni. Mondjuk, amikor már tudtam, hogy ez a kötet meg fog jelenni, akkor még nem volt készen teljesen. Úgy kellett szövegeket írnom – úgy is írtam –, hogy tudtam, ezek valószínűleg bekerülnek, és nagyjából a helyüket is láttam. Most szabadabb a helyzet: bármit kezdhetek, ilyenfajta tét nélkül (másféle tét persze van).  Pánikra az ad okot, vicces módon, hogy annyi mindent szeretnék csinálni, hogy először is választani kéne. Vagy tényleg elkezdeni dolgozni, nemcsak tervezgetni. Ez még a versek írásával a legkevésbé problematikus: azok vagy jönnek, vagy nem, de azért viszonylag folyamatosan írom őket. Kicsit hektikus dolog, de vannak a versírás mellett másfajta terveim is…

PRAE.HU: Ez konkrétan prózát jelent?

Is, de inkább drámát, ez már régóta foglalkoztat, de még nem vágtam bele eddig. Különben nem vagyok igazán nagy színházba járó, magához a színpadhoz így túl sok közöm nincs, vagy legalábbis nem vagyok a közvetlen közelében. Néha elmegyek színházba, ha végiggondolom, nem is ritkán, de általában, hogy úgy mondjam, nem izgat fel, amit látok. Persze vannak kivételek, nagy élmények, erős hatások, mégis, a drámaírás nem annyira egy elképzelt előadásként foglalkoztat, sokkal inkább drámaszövegként, irodalomként. Akár úgy is mondhatom ezt, hogy a legnagyobb színházi élményeimet olvasva szereztem. Úgyhogy lehet, hogy ezek a drámák – ha egyáltalán írok ilyeneket –  színpad-idegenek lesznek, vagy nehezen előadható, lírai drámaszerűségek. Ezt egyelőre nem tudom. De maga a drámaforma rettentően érdekel. Mindig is megszállott drámaolvasó voltam, ami fura, mert azt hiszem, hogy a kortárs verseket is kevesen olvassák, a kortárs drámákat meg pláne. Már csak azért is, mert baromi nehéz kiadni ilyesmit. Az emberek megnézik, ha van olyan kortárs dráma, ami népszerű színházban (ahogy látom, ma Magyarországon ez is viszonylag ritka), aztán kinyomtatva ugyanez már egyáltalán nem érdekli őket.  Ehhez képest én, mint mondtam, még a színházba járásnál is jobban szeretek drámát olvasni magamnak. Vannak képlékeny ötleteim, azután lehet, hogy úgy jövök haza, hogy csődöt mondtam.

Amúgy a próza is érdekel, ha már ezt kérdezted, írtam is egy-két rövid elbeszélést, amik hamarosan megjelennek majd, és van néhány ötletem, töredékem, félbehagyott, hosszabb szövegem, amiken dolgozni akarok. De például regényt nem tudnék most írni. Még. Vagy lehet, hogy egyáltalán nem. Ez majd kiderül, sietni mindenesetre nem akarok, és ez a valami, amit talán „regénykényszernek” lehetne nevezni, és elég elterjedt dolog manapság, ez sem fertőzött meg még különösebben.

Ha elképzelem a következő egy-két évet, ideális esetben írok verseket, kritikákat, esszéket, amiket mindig, és ezek mellett, nem erőltetve, de tényleg nekiállva, energiát fektetve bele, drámai vagy kisprózai kísérletekkel múlatnám az időt.

Nyilván egyszerre ez mind nem fog menni, de a következő fél év, illetve abban ez a három hónap, egy a hétköznapoktól elszigetelt helyen, jó lehet arra, hogy irányt válasszak magamnak. Ha ráadásul még el is kezdenék írni valamit, az már tényleg szinte több lenne a soknál.

PRAE.HU: Színpadról jut eszembe: hogy érzeted magad a Múzeumok éjszakáján? (2009. június 6-án a Petőfi Irodalmi Múzeum immár hagyományos Költői koncertje Krusovszky Dénessel és a Kaukázus együttessel került megrendezésre a múzeum kertjében. T. Zs.)

Az összes nevem -- borítóJól és furcsán, hiszen elég idegen nekem ez a dolog, nem szoktam így szerepelni. Vagyis a felolvasásokhoz már hozzászoktam, bár mindig is béna felolvasó voltam, és azt hiszem, ma sem vagyok jó, de azért már nyugodtabban, rutinosabban működök kis közönség előtt. Egy irodalmi felolvasásban, főleg Budapesten, nagy kihívás vagy meglepetés azért valljuk be, nincs, mert viszonylag kevesen járnak el. Ezt nem panaszként mondom, egyszerűen nem jönnek annyian, mint egy rock-koncertre, és ezek között az emberek között általában elég sok az ismerős is. Egyszóval van egy szűkebb kör, akik majdnem minden ilyen eseményen ott vannak, vagy legalábbis bizonyos helyeknek többé-kevésbé megvan a maga állandó közönsége. Ha mondjuk az Írók Boltjában vagy a Nyitott Műhelyben rendeznek felolvasást, könyvbemutatót, nagyjából lehet tudni, hogy milyen összetételű, mekkora közönségre számíthatnak a résztvevők, és ez jó is így. Persze mindig, mindenhol vannak új arcok, ismeretlenek, de az ember mégsem érzi magát idegennek ezeken a helyeken.

Viszont egy nagy színpadra kiállni, sok ember elé, az teljesen más, és nekem ráadásul soha nem ment.  Nem is volt ilyen ambícióm persze. Aztán, amikor jött ez a felkérés a PIM-től, elsőre megijedtem, amellett, hogy örültem is. Végül arra jutottam, hogy nem kell idegeskedni, mert nekem ott tulajdonképpen nem is kell semmi újat csinálnom, csak a saját szövegeimet felolvasni, részt venni egy programban, vagyis nincs olyan nyomás rajtam, mint mondjuk egy színészen. De azért amikor elkezdődött, rendesen ráparáztam… Szerencsére esett az eső, úgyhogy nem volt olyan nyomasztó, hogy ott ül mindenki a színpad előtt, mert mindenki beállt a fák meg az ernyők alá. Sokan voltak, még a rossz idő ellenére is, nyilván főleg a Kaukázus miatt.

De végül is egy nagyon jó élmény volt, és nemcsak a koncert, hanem a próbák is, hogy milyen másokkal együtt dolgozni, egy produkcióban. Költőként vagy irodalmárként az ember otthon van, fog egy könyvet vagy egy papírt (na jó, laptopot), azzal dolgozik. Közösségi munka nincs. Még egy költőcsoportban sincs, hiszen alapvetően ott is a szövegekkel foglalkozik az ember, ami egy viszonylag magányos dolog. Itt viszont együtt kellett működni az együttessel, Seress Tamás rendezővel, Hegyi Katalinnal, az irodalmi szervezővel, aki nagyon sokat segített, vagy akár a hangtechnikusokkal, a világítókkal. És persze a két színésszel, Rába Rolanddal és Fullajtár Andreával. Érdekes új tapasztalat volt, hogy milyen csapatban dolgozni. Csak egy egyszeri kirándulás, de annak nagyon jó. Öröm volt nézni, hogy mindenki hozzáadta a saját részét, és akkor működött a dolog. Az együttes számomra igazi meglepetés volt: nemcsak jól összerakták a saját programjukat, jól válogatták ki a saját számaikat, de abszolút rugalmasak is voltak, és láthatóan sokat gondolkoztak azon, hogyan kössék össze a számokat és a verseket, hogyan egészítsék ki a színészek versmondását vagy az enyémet, hogyan zárják le a koncertet. Egyszóval nem vették félvállról. Összejött húsz ember, és ki tudott találni valamit, ami remélhetőleg még a közönségnek is tetszett. Az eső ellenére ottmaradtak sokan a végéig. Szóval jól éreztem magam. Nem hiszem, hogy ez után én színpadokon bukkannék föl, fejmikrofonnal, és szavalógéppé válnék, de ott a PIM-ben ez jó volt.

PRAE.HU: Milyen volt hallani, ahogy a színészek mondják a verseidet? Sok helyen az intonációból meglepő értelmezések voltak kihallhatóak.

Persze, de ha ezzel bármi bajom lett volna – mert az nyilvánvaló volt, hogy másképp mondják majd, mint én –, nem vállalom el. Érdekes volt nézni, hogyan dolgoznak, miket hoznak ki maguknak a szövegekből. Voltak olyan versek például, amiket szétszedtek dialógusokra. Ez színpadi szempontból jó ötlet, és működött is, de épp itt vált világossá, hogy mi az, ami színpadiasítható, és mi az, ami nem. Például van egy olyan szöveg, amiben egyszerre szólal meg férfi és női hang. De ez a versben – a vers célkitűzése szerint legalábbis – szétválaszthatatlan,  összebogozódott, nincs feloldása a nemi szerepeknek a versen beül. Az, hogy „el kell titkolnom, hogy teherbe estem”, nem feltétlenül jelenti az adott helyen egy nő, egy másik lírai én jelenlétét; ezt én mondom férfiként, vagy férfi és női identitáselemeket rakosgató emberként. Ők viszont szétszedték egy férfi és egy női karakterre, mert nekik ez így szólalt meg, párbeszédként. Én meg nem szóltam bele, mert érdekelt, hogyan fog működni. Jól is mutatott a színpadon, bár a vers lényegileg nem egy párbeszédről szól, hanem arról, hogy egyvalamin/valakin belül szétválaszthatatlanok az identitáselemek, hogy a testi vagy nemi önreflexiók nem egyértelműen feleltethetőek meg az előzetes elképzeléseknek. Nincs olyan férfi identitás, aminek ne lennének nőies elemei és fordítva. Ugyanakkor alapvetően boldog voltam azzal, ahogy ők mondták. Nagyon sok mindent nagyon másképpen, mint ahogy én mondanám, néha akár kiabálósan, ami nagyon nem én vagyok, de hát ettől volt érdekes ez a közös munka, ettől váltak az övékévé is a versek. Már az olvasás is interpretáció, a versmondás nyilván még inkább, nekem pedig tiszteletben kellett tartanom ezeket az értelmezéseket. De ez nem csak udvariaskodás, hiszen tényleg voltak az előadásukban olyan elemek, amik számomra is más megvilágításba helyezték ezeket a szövegeket. Úgyhogy már önmagában ezért megérte belevágni az egészbe.



Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tamás Zsuzsa --


További írások a rovatból

Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája

Más művészeti ágakról

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
Lábjegyzetek a kortárs autódesignhoz
Ari Aster: Fehér éjszakák


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés