Zenei életünk viszonylag gyakran játszott kortárs zeneszerzője Eötvös Péter, aki különös audio-vizuális kompozícióival szinte sokkolja értő közönségét. Mint a „fiatalabb” generációba tartozó művész, előszeretettel támaszkodik különös hangszerszembeállításokra, az ütősök és narrátor - illetve énekbeszélő-, valamint más „színes” hangok gyakori felhasználására. A hangok nála láthatóak és tapinthatóak.

A Trafó színháztermében majdnem teltházas közönség gyűlt össze Allison Bell és az Ensemble Linea Eötvös Péter újabb műveit bemutató előadására. A közönség szép száma – köztük az illusztris személyek – és összetétele után némi meglepetéssel konstatáltam, hogy az együttes tagjai meglehetősen fiatalok.



Az 1976-ban komponált „Most, Miss!” Samuel Beckett Zsarátnok című rádiójátékán alapul. A mű meghatározó eleme a tenger hangja, amely a központi szereplő, Henry emlékvilágának mélyéről zúg elő. A tengeré, amelybe apja belefulladt, s amely a feleségével, Adával való első szerelmes együttlétük tanúja volt.

Ez a hang hívja elő Henry álomszerűen foszlányos és abszurddá torzult emlékeit, melyek belső monológok és a házaspár beszélgetése formájában szólalnak meg. A párbeszéd további emlékeket hív elő – ezek rendre sírással vagy kiabálással végződnek.

Az egyik ilyen jelenet a pár kislánya, Addie lovaglóleckéje. Az Eötvös-mű címe a lovaglómester vezényszavaiból származik (Most, Miss! Könyököt be, Miss! Kezeket le, Miss! Most, Miss! Egyenesen a hátat, Miss!), melyek addig folytatódnak, míg a kislány sírni nem kezd. A becketti rádiójáték világából Eötvös egy az egyben átemeli a tenger hangját, ehhez csatlakozik a párbeszédet megjelenítő két hangszer, a szintetizátor és a hegedű.

A darab egyébként kissé vontatottan indul, a szokatlan párosításon (a DX7 szintetizátor nem a szokásos MIDI-hangokat, hanem komplex hangmintákat játszik, többek között a tenger zúgását) túl kevés koherencia mutatkozik, s kissé furcsán ér véget: amikor a két zenész levonul - többé-kevésbé kínos – csend támad, amiben nem lehet tudni, hogy elmaradt, vagy épp nem volt helye a tapsnak. (Az egész előadás végén, a tapsviharban, amikor többször is újra előjönnek a zenészek, ezért kiemelt figyelmet kap ez a zenészpáros.)

A 2008-as Cadenza a tizenkét évvel korábban keletkezett Shadows szólófuvola-kadenzája. Az anyamű háromtételes kettősverseny klarinétra és fuvolára, melyben a szólistákat árnyékként követik a zenekar tervszerűen szétválasztott szekciói, a hangok összetett időbeli és térbeli vándorlását idézve elő.

Én egy kicsit álmos vagyok (amit a tengerzúgás tovább erősít), s mivel úgy érzem, hallottam már jobb Eötvös darabokat is, csak akkor kapom fel a fejem, amikor meghallom Allison Bell hangját.



Az olyan rádiójátékszerű zenedarabokban, amelyekben énekbeszédet, illetve közvetlen érzelemkifejező eszközöket használnak (mint például a gurgulázó nevetés, a kimért hangmagasságokon mozgó zokogás stb.), mindig ott a veszély, hogy amennyiben az előadó nem tudja teljesen komolyan venni a szerepét, az előadás nevetségessé válhat. Bár néha pontosan ez a cél, az életkorból is fakadó komolyság hiánya miatt félek a túl fiatal kortárs előadóművészektől.

Előítéleteim egy része azonban foszladozóban van, különösen hogy Allison végtelenül tisztán, tökéletes átéléssel, mégis zeneileg pontosan megformálva adja elő a legnyakatekertebb részleteket, köztük a nem szokásos hangmagasságokat (mikrotonalitást) és hanglépéseket is. Mindent tisztán, különösebb megerőltetés nélkül beszélve-énekelve. Alig hallottam még ilyen csodás női éneket, ilyen hiteles előadást.

Ugyanaz a hangjáték foglalkoztatta Eötvöst 2008-as Octetjének komponálásakor is: művét Beckett Zsarátnoka zenei megvalósításának nevezte. A szavaktól a zenéig ezúttal nyolc fúvós hangszer hangján keresztül vezet az út. A hangszerelés – fuvola, klarinét, valamint két-két fagott, trombita és harsona – megegyezik Igor Sztravinszkij Octetjének apparátusával. A koncerten hallott Octet Plus változatban a hangszerekhez szoprán szólista (Allison Bell) is társul, aki a hangjáték szövegéből énekel töredékeket.

A színpadon egyre nyilvánvalóbb, hogy a látványelemek – azaz a hangszerek és kottaállványok – minimalista, szimbolikus rendbe szerveződnek. Uralkodó forma a kör, az átszelő egyenes és a rombusz. A Cadenzában például a fuvolás sorban elhalad – illetve megáll - és eljátszik egy részt a színpadot keresztbe átszelő fénysugár által megvilágított, egyenletes távolságban elhelyezkedő kottaállványok előtt.

2006-ban keletkezett a Natasha. Anton Pavlovics Csehov Három nővér című drámájából való a felhasznált szövegrészlet, a zenei anyag pedig Eötvös azonos című operájából. Az egymást gyötrő Olga és Natasa párbeszédét halljuk, ám míg Natasa szövegét szoprán (Allison Bell) énekli, Olga válaszai a hangszereken (hegedűn, klarinéton és zongorán) szólalnak meg.

A szünetben kollégáimmal a látvány szerepéről beszélgetünk: elhangzik például az az ötlet, hogy milyen lenne e műveket hangsúlyos és tarka látványelemekkel (mint a diszkólámpa, gömbtükör, színes fénnyalábok stb.) előadni.

Leginkább Nietzsche hasonló témakörben írott gondolatai jutnak most eszembe: úgy vélem, hogy Eötvös Péter műveiben a narráció, a látvány és a zene nem a maguk konkrétságában jelennek meg, hanem azon mélyrétegben (absztrakt térben), amelyben ezek természetes egységet alkotnak. A látvány kiemelésével csak azt érnénk el, hogy a jelenlegi borzongatóan mélységes koncertélmény a látvány felszínére tevődne át, szóval kifejezetten tetszik nekem a minimalista, szimbolikus színpad-elrendezés.

Eötvös CAP-KO című zongoraversenye Bartók Béla születésének 125. évfordulójára készült. Ebben felhasználta Bartók néhány kompozíciós elvét, különösen a párhuzamos hangközmenetek használatát: a digitális zongoraszólamhoz számítógép ad kísérőszólamokat a kívánt hangköztávolságban. A zongoraverseny kamaraváltozata a koncert zárószáma, a 2006-os Sonata per sei.

A közönség szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a darab végén színpadon is megjelenő zeneszerzőt, a kivételesen ragyogó énekest, a fiatal kora ellenére meglepően komoly együttest és a zseniális előadást. Én változatlanul úgy érzem, hallottam már jobb Eötvös Péter darabokat is, azonban meggyőződésemmé vált, hogy – legalábbis élőben – még sosem hallottam ilyen hiteles és komoly, borzongatóan mélységes Eötvös-előadást.

A műsoron:

Eötvös Péter:
„Most, Miss!” („Now, Miss!”, 1972)
Cadenza (2008)
Octet Plus (2008)

Natasha (2006)
Sonata per sei (2006)

Közreműködött:

Allison Bell – ének
Ensemble Linea
az együttes tagjai:

Sabine Akiko Ahrendt – hegedű
Mario Caroli – fuvola
Yuko Fukumae – klarinét
Antoine Pecqueur és David Duçot – fagott
Stephen Altoft és Jens Bracher – trombita
Thierry Spiesser és Patrick Crossland – harsona
Benjamin Kobler és Reto Staub – zongora, DX7
Olivier Maurel, Ewelina Kulakowska és Guillaume Guégan – ütőhangszerek
Elmar Schrammel – szampler

vezényelt:
Jean-Philippe Wurtz