bezár
 

film

2009. 10. 29.
Főpróba sokadik alkalommal
CinePécs V. Moveast Nemzetközi Filmfesztivál
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Főpróba sokadik alkalommal Október 8-11. között a filmesek kamerája ötödszörre közelített rá Pécsre, ahol az eddigi hagyományoknak megfelelően a közép-kelet európai országok, illetve a fesztivál történetében először, Törökország első filmes rendezői mutathatták be alkotásaikat.

Az először Filmünnep, utána Moveast néven futóf esztivál idén új arculattal (kék és zöld szárnyú galamb), és egy kevésbé kreatív, a miskolci filmfesztiválra túlságosan emlékeztető elnevezéssel (CinePécs V. Moveast Nemzetközi Filmfesztivál) rukkolt elő.

A fesztivál

 

Sajnos a fesztivál hagyományai más területen is hűek maradtak az eddigiekhez. Nagyon kevés helyen lehetett találkozni a rendezvény hirdetéseivel, sokáig azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán megrendezik-e újra. Továbbá négy napba belesűríteni tizenkét nagyjátékfilmet, merész vállalkozásnak tűnt, mert a zsűritagok, sajtósok és a megszállott filmszakosok talán elviselnek (el is kell viselniük) ekkora filmmennyiséget ilyen rövid idő alatt, de lehet, hogy az érdeklődők már kevésbé, és akkor még nem is beszéltünk a kísérő eseményekről. Ilyen sűrű program nem először fordul elő a fesztivál történetében. Két éve majdnem harminc filmet vetítettek hat nap alatt, egyszerre több moziban, melyeknek megtekintési nehézségeit még az akkori zsűrielnök, Krzysztof Zanussi is kifogásolta. Idén nem a filmek mennyiségével volt baj, hanem a fesztivál rövidke időtartamával. Alig hogy elkezdődött, már véget is ért, emellett két mozizás között nagyon kevés idő maradt a látottak feldolgozására. Aki pedig időben visszaért az Uránia mozi termébe, az a kezdés előtt kénytelen volt a konferanszié bevezetőjét és felesleges hozzászólásait, poénjait végighallgatni, melyeket a jelenlevők közül csak ő tartott humorosnak. A vetítéseken a gyakran elcsúszó feliratok okoztak gondot a nézőknek, de sokan panaszkodtak még a hiányos tájékoztatásra, valamint az Apollo moziban elmaradt Pater Sparrow film, az 1 vetítésére is.

Az Uránia mozi

Az idei filmek szintén hűek maradtak az eddigiekhez abban a tekintetben, hogy gyakorlatilag ugyanazokat a témákat járták körül, melyeket az előző fesztiválok alkotásai, tehát a háborút feldolgozó műveket, szerelmi történeteket láthattunk, no meg persze nyomorult helyzetükből kitörni vágyó, az élet nagy kérdéseit közhelyesen feszegető fiatal hősöket, akik általában egy szűk közösség tagjaiként keresték a nagy áttörés leetőségét. Meglepően kevesen próbálkoztak műfaji megközelítésekkel, és gyakorinak számítottak az olyan filmek, amelyekben szemmel láthatóan kéznél volt a jó ötlet, csak a technikai vagy a dramaturgiai kivitelezés sikerült kifejezetten gyengére. A történetek olykor fájdalmasan lassan haladtak előre minden feszültség nélkül, vagy a film közepére elveszítették lendületüket. Ezen kívül számos filmnél az volt az érzésem, hogy az alkotók műveikkel a saját, illetve az esetleges zsűri kedvében akartak járni, és nem keresték a kapcsolatot a közönséggel. Mindezek ellenére akadtak ígéretes alkotások, melyek ügyesen kézben tartották a sztorit, komoly szakmai tudásról téve tanúbizonyságot, és amelyekkel talán még találkozhatunk egy-egy hírnevesesebb fesztiválon. 


Háború

 

A délszláv háború hatása mindig is kedvelt témája volt az első filmes alkotóknak, és ez az idei fesztiválon sem volt ez másképp. A horvát Fekete ruhások is ezt a vonalat próbálja továbbvinni, sajnos nem sok sikerrel. A történet egy önkéntesekből álló csapatról (ők a fekete ruhások) szól, akik a fegyverszünet kihirdetése és feloszlatásuk hírének ellenére útnak indulnak az erdőbe, hogy megkeressék elesett társaikat. A film ezzel a misszióval indít, majd hirtelen visszakanyarodik abba a kórházra emlékeztető bunkerbe, ahonnan elindultak, és ennél több helyszínen már nem is fordul meg a kamera. A fekete ruhások lépéseit hosszan kitartott, távolságtartó képek, és gyenge operatőri megoldások kísérik, a lényeges események gyakran érthetetlenül, vagy talán csak a címhez igazodva, a teljes sötétségben történnek. Ez még a kisebbik baj, a nagyobb problémák a történet hibáiban rejlenek, a mese felesleges pontokon kíván görcsösen hatásos lenni, és nem tisztázza egyértelműen a katonák közti viszonyokat, akik néha úgy jönnek-mennek a bunkerben, mint az élőhalottak.

A horvát Goran Devič és Zvonimir Jurič rendezőpáros háborús mozijukban nagy lehetőséget szalasztottak el azzal, hogy az arányokkal rosszul bántak, a drámai hangsúlyt nem a megfelelő helyekre tették. Ezzel kizárták azt, hogy filmjük emlékezetes maradjon, és kiemelje, hogy a katonáknak valójában nem az ellenséggel, hanem saját belső gonosz énjükkel kell megküzdeniük. Ehhez képest nem marad más a nézőnek, mint egy lassan kibontakozó, unalomba fulladó, sötét tónusú film. Kár érte.   

Fekete ruhások

A bosnyák alkotások már a fesztivál előző éveiben is a mezőny legjobbjai közé tartoztak, és a mércét idén is magasra tették, köszönhetően Aida Begic című filmjének, mely két fontos időszak, a háború és a terjeszkedő kapitalizmus között mutatja be egy kis falu hét napját. Nincsenek már katonák, a fegyvereket régen letették, viszont a múlt hatása továbbra is része a főszereplő közösség mindennapjainak. A feleség halott gyermekeit gyászolja, a lány reménykedik, hogy apja még élve előkerül, és mindannyian gyanúsan méregetik azt, aki nem közülük való. Egyedül Alma, a falu fiatal moszlim lánya képes hátat fordítani a múltnak, és eladott szilvalekvárokkal igyekszik változtatni életükön. Egy szerb üzletember váratlan érkezése azonban alaposan felkorbácsolja az érzéseket. Származása miatt már puszta jelenléte sok feszültséget szül a falu lakosai között, és ezt csak tovább fokozza a férfi ajánlata, amelyben jobb életet és szebb jövőt ígér. A lakosok sorsdöntő kérdés előtt állnak: éljék tovább szegény, reménytelennek tűnő mindennapjaikat, vagy mondjanak le gyökereikről és adják be a derekukat egy olyan embernek, akinek köze lehetett a rokonok halálához? Ezúttal is Alma lesz az, aki kilóg a sorból, és szembeszállva a többiekkel maradni akar a haladás helyett.

Begic filmje komoly drámai konfliktusokkal építkezik, ez is mutatja, hogy a készítő a Fekete ruhások alkotóihoz képest sokkal jobb dramaturgiai érzékkel bír. Pontosan tudja, mikor kell a feszültséget fokozni úgy, hogy a néző figyelme egy percre se lankadjon, mindezt szépen megkomponált képekben, hatásvadászat nélkül éri el. Begic érzékeny alkotása egyszerű, néhol varázslatos, és érezni lehet benne azt a fajta személyes hangvételt, amely más filmekből nagyon hiányzott. A nem akar többnek látszani, mint ami, és ezzel Begic nemcsak elkerülte az első filmes rendezők egyik legnagyobb buktatóját, hanem a fesztivál egyik legjobb filmjét készítette el.  

Hó

Börtön után

 

A szlovák Lelki béke és a bolgár Zift egymástól két teljesen eltérő alkotás, mégis egy ponton szoros kapocs köti össze őket, ez pedig nem más, mint börtönből szabadult főhősök szerepeltetése. E hősök, miután kijönnek a rácsok mögül, olyan világba kerülnek, mely megváltozott, nem fogadja be őket többé, és amelyben kizárólag magukra számíthatnak.

A Lelki béke Tonója hiába próbál visszailleszkedni régi életébe, hogy törvénytisztelő polgárként végezze tovább a dolgait, a közösségben mindenkit csak a múltja érdekel, és emiatt (valamint modortalan stílusának „köszönhetően”) bizalmatlanok iránta. Számos lehetőséget próbál megragadni, és igyekszik békét találni a vallásban avagy a házasságban, de folyton folyvást hazug és álnok emberek keresztezik útjait. Egyedül a barátok és a vadászat nyújthat neki némi megnyugvást, de ez az állapot csak átmeneti, ezért fegyverét végül maga ellen fordítja.

Vladimir Balko filmje tanulságos és egyben elkeserítő képet fest rólunk, emberekről. A jól kiválasztott témát azonban sajnos gyengítik az olyan momentumok, ahol a rendező láthatóan nem tudta eldönteni, milyen képi világot teremtsen. Mintha nem beszélte volna át kellően operatőrével a koncepciót, és ezért vagy légi felvételeket láthatunk a tájról, melyeknek szépsége erős kontrasztban áll a szereplők romlott lelkével, vagy felesleges közelítéseket, tágításokat, melyek zavarossá teszik a jeleneteket. A Lelki béke sokkal hatásosabb film is lehetett volna, de panaszra így sincsen okunk. A képi megvalósítás és az olykor túlságosan elnyújtott pillanatok (mint például a film zárójelenete) ellenére cseppet sem rossz, sőt biztató kezdés egy első filmes rendezőtől.  
Lelki béke     

A Zift a fesztivál egyik emlékezetes alkotása volt, melynek fordulatos történetvezetése lekötötte a nézősereg figyelmét, ügyes képi megoldásai sokak tetszését elnyerték. Főhősének sorsa, akit szimplán „Molynak” hívnak, egészen más irányt vesz Tonóéhoz képest. Neki még lehetősége sincs a beilleszkedésre, hiszen folyton menekülnie kell a hatóságok elől az elrejtett gyémántja miatt, emellett hamar rá kell ébrednie arra (ahogy egykori cellatársa is megjegyezte), hogy a külvilág egy pokol, tele van fura alakokkal, és semmivel sem jobb az élet, mint a börtönben. Ez a megállapítás be is igazolódik, mikor Moly a legfurább emberekbe ütközik a hatvanas évek Szófiájában, ráadásul legközelebbi ismerősei is elárulják.

A Zift különlegességét stílusa és a műfajok keveredése adja. Mintha Guy Ritchie találkozna a szocializmussal, megfűszerezve a melodráma, az akciófilm zsánerével és főképp a klasszikus film noir alkotások legismertebb jegyeivel, így az expresszív képi világgal, a főszereplő narrátor hangjával, a flashback technikával, valamint a hőst az útjáról letérítő női szereplővel. Utóbbihoz kapcsolódva a rendező, Javor Gardev az imádkozó sáska hasonlatával él, miszerint a nőstény párzás után leharapja a hím fejét. Az ilyen jellegű társítások tipikusan visszatérő, és gyengítő elemei az első filmes alkotásoknak, a Zift mégis szépen összeszedett, feszes tempójú alkotás, amely más fesztiválokon és mozikban is bátran megállná a helyét.

Zift

Lassúság

 

Az eseménytelenséget mint állapotot már sok rendező próbálta úgy megragadni a filmtörténet során, hogy az még érdekes is legyen. Eddig mindig csak a legnagyobb mestereknek (Antonioni, Menzel) sikerült ez a mutatvány, ritkább esetben néhány kortárs alkotónak (a török Nuri Bilge Ceylan), de a többség sajnos mindig beleesik abba a csapdába, hogy az unalmat valóban unalmasnak mutatja be. Ezek sorát gyarapítja az osztrák Händl Klaus Március című filmje is, aki, azon túl, hogy a nemzetközileg ismertebb kollégákat (Hanekét, és főleg Ulrich Siedl Kánikuláját) utánozza gyengén, még rosszul is rendez. Története három fiatal fiú öngyilkosságával kezdődik, ezt a tragédiát próbálják feldolgozni a rokonok és a barátok. Mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és folytatják hétköznapi, eseménytelen életüket, miközben a felszín alatt ott lappang a feszültség. Klausnak nyilvánvaló a rendezői koncepciója, de éppen a lényeget veszíti el: a feszültséget. A szereplők mindennapjaiban egy percig nem érezni, hogy bárki is megelégelné ezt a gyászmentes, tarthatatlan állapotot, sőt, mindenki végzi tovább a maga (a történet szempontjából) jelentéktelen ügyes-bajos dolgait. A Március nemcsak a szereplők tekintetében nélkülözi az események előrehaladását, hanem az egész filmre vonatkozóan, így a történet a maga nyolcvanhárom perce alatt nem jut el egyik pontból a másikba, hanem csak egy helyben áll. Mindemellett Klaus a triviális tévésorozatok szintjére süllyeszti filmjét az olyan nevetséges jeleneteknél, ahol látványosan tükröződnek a rendező színészi instrukciói. Értehetetlen, hogy a Március hogy kaphatott annyi díjat más fesztiválokon, és egyben elkeserítő, hogy nyugati szomszédink ilyennek látják saját magukat.

Március 

A török Vakációs könyv esetében némileg hasonló a helyzet. Rendezője, Seyfi Teoman szintén egy fesztivál kedvenc honfitársa stílusát (a fentebb említett Ceylant) próbálja másolni egy ideig sikeresen, majd erejét veszítve. Másfél órás filmje kedves életkép egy Dél-Törökországban élő család nyaráról, a rokonok mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A szomorú, ám erős indítás után (mikor is a családfő kómába esik), sajnos Teoman filmje egyre lassabban, szinte kínkeservesen halad előre, és vezet fel apró, jelentéktelen eseményeket, melyek némi változatosságot visznek a családtagok, különösen a nagybáty életébe, akinek testvére állapota miatt megsokszorozódnak otthoni teendői. A Márciushoz hasonlóan a Vakációs könyv is sokáig szinte egy helyben áll, a cselekmény nem indul el sehova, végérvényesen is az unalom gödrébe taszítva ezzel a filmet. A szépen megkomponált, percekig kitartott képek némileg feledtethetik ezt az állapotot, ám érzésem szerint ezzel az eljárással Teoman túlzottan is a filmfesztiválok közönsége és a zsűri kedvében akart járni, a záró jelenet hosszú, hátrafelé tolató fahrtjával pedig nyíltan tisztelegni kívánt a klasszikusok előtt. Ez természetesen nem volna baj, ha nem filmjének kárára válna.    

Vakációs könyv

Bürokrácia

 

A másik Irina című film ritmusában és kivitelezésében hűen követi a kortárs román filmek szocialista-realista környezetábrázolását, és másolja azok hosszan kitartott képeit. A történet középpontjában egy fiatal bukaresti házaspár, Aurel és Irina állnak. A férfi biztonsági őrként dolgozik egy hatalmas bevásárlóközpontban, felesége pedig ígéretes állást kap egy egyiptomi cégtől Kairóban. Irinának emiatt (és a jobb élet reményében) olyan sok időt kell külföldön töltenie, hogy az már a házasságát is veszélyezteti. Egy napon Aurelt döbbenetes hír fogadja: felesége öngyilkos lett. Innentől kezdve a film a hatóságok tehetetlenségéről és Aurel nyomozásáról szólnak, aki nem hajlandó elfogadni, hogy Irina saját kezűleg vetett véget életének. Andrei Gruzsniczki érdekes és tanulságos történetet mesél el, amit azonban a végtelenségig lehetne folytatni, ráadásul mindezt túl sok ellentmondással (például a feleség életkorát illetően), és elvarratlan szálakkal teszi. Némely ponton az sem derül ki világosan, hogy a rendező a tragédia, vagy a humor irányába akar-e elmozdulni, mint például Irina koporsójának érkezésekor, mikor is a szereplők a holttestet alig bírják felrakni autójuk tetejére.

A film elnyerte a zsűri és a FIPRESCI tagok tetszését, indoklásuk szerint azért, mert Gruzsniczki univerzális problémákat ábrázol. Úgy látszik, elkerülte a figyelmüket, hogy a fesztivál filmjeinek többsége ugyanezt teszi.     

A másik Irina 

Magyarországot idén a Filmszemle fődíjas Utolsó idők képviselte a fesztiválon. Az észak-keleti országrész egyik szegény falujában játszódó film főhőse Iván, aki együtt éldegél autista testvérével, Eszterrel, miközben olajcsempészettel keresi a kenyerét. Egyik nap Esztert két ismeretlen megerőszakolja, és brutálisan megveri. Iván azonnal a rendőrséghez fordul, de túl sok segítségre nem számíthat. Mátyássy Áron alkotása technikailag talán a legjobban sikerült darab a fesztivál filmjei között, főleg gyönyörű közeli képei és feszes tempót diktáló vágástechnikája miatt, zenehasználatában és történetkezelésében azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Márkos Albert és Harcsa Veronika amúgy kiváló zenéi sokszor a filmnek olyan pontjain szólalnak meg, ahol nem illeszkednek a képba. Mintha a rendező, ahogy nagyon sok első filmes szokta tenni, a kedvenc zenei albumát rakná filmje alá, veszélyeztetve ezzel annak drámai csendjeit. Emellett az erőszak megtörténte és a bosszú között túl sok idő telik el. Mintha mi sem történt volna, Iván folytatja a csempészést, összeszűri a levet egy frissen érettségizett lánnyal, és egyre inkább megelégeli nehéz sorsát. Iván érzelmileg nehezen fejezi ki magát, a szörnyű események teljesen összezavarják őt, mégsem teljesen világos kései reakciójának motivációja, figyelembe véve, hogy testvére iránti erős szeretete a film több pontján bizonyítást nyer.

Az Utolsó idők egy újabb alkotás, mely nyugodtan felsorakozhat a realizmusra törekvő, sok szexet mutató és tetemes mennyiségű káromkodást hallató, már-már tipikusnak nevezhető magyar filmek közé, amelyre, úgy tűnik, a szakmának minden évben szüksége van. Más kérdés, hogy vajon a közönség is így érez-e?     

Utolsó idők

Szerelmesek

 

A szerb Szerelem és egyéb bűnök a fesztivál egyik kellemes meglepetésfilmje, mely méltatlanul kevés visszhangot kapott. A harmincas éveiben járó, magányos Anica végérvényesen el akarja hagyni Belgrádot, és egy új, tartalmasabb életet kíván kezdeni. Ennek anyagi részét a helyi gengszter (aki egyben főnöke is) pénzének ellopásából akarja fedezni, ám egy nála jóval fiatalabb fiú, Stanislav szerelmi vallomása megnehezíti döntését. Stefan Arsenijevic megható, szinte lírai mozija egy kiszámítható végkimenetelű, ám mindenképen szerethető történetet mesél el Belgrád szürke paneldzsungelében. A hatás elérésében sokat segít a környezet szerepének hangsúlyozása, a jól megírt jelenetek sora, és a remekül kiválasztott színészek. Érdemes külön kiemelni a Stanislavot alakító Vuk Kosticot, aki ügyetlenkedéseivel és gyermeki arcával könnyedén kiérdemelhette volna a legjobb színészi alakításért járó díjat. Arsenijevic filmje félelmetes és nyomasztó helyszínen játszódik, mégsem áll szándékában ezt a hangulatot nézőjére erőltetni, és szerencsés módon inkább az egyszerűségre törekszik.      

 

Az Sz…, mint szerelem, már kevésbé szerethető alkotás, és a klisékkel, közhelyes kiszólásokkal, valamint az egyik legnagyobb elpuskázott lehetőséggel a fesztivál filmjeinek magabiztos sereghajtója. Janja Glogovac önéletrajzi ihletésű darabja első nekifutásra amolyan „így jöttem” filmnek tűnik, ahol a főszereplő rendezőnő mindenképpen a szerelemről akar forgatni ihlet, forgatókönyv, és pénz hiányában. Ha Glogovac végig ezen a vonalon maradt volna, akkor talán élvezetes mozi kerül ki irányítása alól. Az alkotás nehézségeit bemutató, illetve a magánélet és szakma összeegyeztethetetlenségéről szóló történet helyett azonban giccses szerelmi kalandok kerekednek ki, amelyekben csak úgy tobzódnak a gengszterek, a gyenge poénok, a lapos kivitelezés és az elrontott jelenetek. Megcsalt főhősnő, megbántott barátnő, részegségbe fulladó bulik, mintha nem is egy filmet látnánk, hanem egy közepes színvonalú romantikus sorozatot.

Kissé elszomorító, hogy a szlovén rendezőnő, mint ahogy a filmből ki is derül, a cseh film fellegvárában, a FAMU-ban tanulja szakmáját.      

 

Töredékek

 

A lengyel Maciej Pieprzyca Szilánkok című első filmje érdekes színfoltja volt a fesztiválnak. A három fiatal főszereplő mindennapi útjainak kereszteződéseit bemutató rendező stílusa egyszerre ingadozik a gyermeteg megoldások és a profizmus között. A film felütése szörnyűre sikeredett: erőltetett jelenetek, hangos zene, egyszóval minden felesleges elem fel van sorakoztatva, amikkel egy rendező elő tud jönni. Később Pieprzyca összeszedi magát, és ügyesen, ellentmondások és hiányok nélkül váltogatja a három történetet, ám sajnos ezalatt sem tud megszabadulni érzelgősségétől, ezért a jelenetek sok szentimentalizmust (például a lebegő fátyol jeleneteit) és bugyuta pillanatokat hordoznak magukban. Pieprzyca mindezt leszámítva jó úton halad szakmájának teljes kiismerése felé, mert igényes, szórakoztató közönségfilmet rendezett fiatal, karakteres színészekkel, mely nagy sikert aratott hazájában. Érzésem szerint mi is örülnénk annak, ha kis országunk mozitermeit ehhez hasonló színvonalú szórakoztató művek lepnék el.      

Szilánkok  

A csehek sajnos idén is csalódást okoztak, hiszen az Üveggolyók sem kerülte el azt a jellegzetes első filmes hibát, amikor a rendező az Élet nagy kérdéseiről, azon belül pedig a párkapcsolatokról akar filmet készíteni didaktikusan, semmitmondóan. Olga Dabrowska túl nagy fába vágta fejszéjét akkor, mikor filmjében az Élet fontos szakaszait emeli ki epizodikus szerkesztéssel, a gyermekkortól egészen az öregkorig. A rendezőnőnek érezhetően nem volt előzetes elképzelése filmjéről, mert a fejezetek aránytalanul hosszúak vagy rövidek, és akadnak jobb, valamint gyengébb pillanatok is. Tulajdonképpen négy kisfilmet látunk egymás mellé rakva, melyek közül az első a legrövidebb, a második pedig egy tipikus, már csontig lerágott tinédzser történetet mesél el bulikkal, pasikkal, szexszel. Mindegyik fejezet közül a harmadik (melyben egy pap szegi meg cölibátusi esküjét) történet a legösszeszedettebb, amelyben végre a jellegzetes cseh humor is helyet kap, ám sajnos ez sem menti meg a filmet attól, hogy mint a címbéli golyók, leguruljon a lejtőn.

Üveggolyók   

Záró gondolatok a fesztiválról

 

Akik nem a mozikban kívántak ülni, hanem kreatív énjüket akarták kiélni a fesztivál ideje alatt, azoknak remek lehetőséget nyújtott a Digitális rövidfilm játék, ahol a vállalkozó szellmű jelentkezőknek egy mobiltelefonnal vagy digitális kamerával, egy nap leforgása alatt, maximum három percbe kellett belesűríteniük történeteiket.

A fesztivál azonban nemcsak a filmnézés, illetve készítés körül zajlott, hiszen szakmai programok is gazdagították a palettát. A második napon török-magyar produceri találkozón vehettünk részt, mely a két ország kulturális és filmes kapcsolatainak erősítését tűzte ki célul, a következő napon pedig egy egész napos Balázs Béla konferenciát tartottak hazai és külföldi előadók egyaránt. Mindkét esemény helyszíne a Civil Közösségek Háza volt, ahol a fesztivál egész ideje alatt egy vidámnak szánt, ám némelyek számára talán nosztalgikus filmplakát kiállítást láthattunk a nyolcvanas évekből.

 

Esténként koncertek várták a kikapcsolódni vágyó, filmektől vöröslő szemű nézőket. A legizgalmasabbnak az utolsó este ígérkezett, amikor is a város szívétől pár lépésnyire található Alagutat szabadtéri mozivá „alakították át”, itt vetítették le Emir Kusturica Cigányok idejének színházi változatát, melynek ötlete a bosnyák születésű rendezőhöz fűződik. Az eredmény valóban ötletesre és látványosra sikeredett. Ezt követően Budapest Bár koncert gondoskodott a hangulat további fokozásáról.

Idén októberben tehát a filmek ismét ellepték a mediterrán várost, melyeket az EURIMAGES oszlopos tagja, Igor Koršič zsűrielnök, Kézdi-Kovács Zsolt és Mészáros Péter filmrendezők, a tavalyi ukrán nyertes, Eva Neymann, valamint Derya Durmaz török színésznő, a FIPRESCI, és a diákzsűri bíráltak el a számos kínos malőrrel teletűzdelt záró gálán.

A CinePécs galambja 

A főpróba 2010 előtt nem volt hibátlan, és sokat kell még fejlődni, például találni kell végre egy jó konferansziét, aki valóban a feladatára koncentrál, és nem próbálja olcsó viccekkel felhívni magára a figyelmet. Több információval kell ellátni az érdeklődőket és a vendégeket, a nézőkhöz és a zsűrihez igazított vetítéseket beiktatni, továbbá nem egymásra halmozni a programokat.

A sok kellemetlenség mellett szerencsére akadtak biztató pillanatok is, például a már fentebb említett Alagúti koncert, vagy a Vukán György dzsessz-zongoraművész és a Bujtor Balázs vezette Trio Classic filmzenei párbaja a nyitóestén. Érdemes még kiemelni a nyitófilmet is, mely a fesztivál egyik legjobb dobása volt. Fatih Akin 2005-ös Át a hídon című dokumentumfilmje Isztambul zenei sokszínűségét mutatja be a rockon át a rapen keresztül egészen a népi zenékig. A film másfél órája, ahogy a főszereplő-kalauz meg is jegyzi, csak érzékelteti a város zenei palettáját, ám ez mégis elegendő ahhoz, hogy egy élvezetes és érdekes alkotás szülessen, mely méltó reklámja a török fővárosnak, és teremthet képzeletbeli kulturális és zenei hidat a két város között egy évvel a nagy esemény(ek) előtt.  

 

 

Nyertesek:

 

Legjobb színésznek járó díj:

 

Mokos Attila (Lelki béke)

 

Legjobb színésznőnek járó díj:

 

Vass Teréz (Utolsó idők)

 

Európa Kultúrűlis Fővárosa-díj nyertese:

 

Mátyássy Áron: Utolsó idők

 

Pécs város díj nyertese:

 

Aida Begic:

 

Duna Televíziós különdíj:

 

Goran Devic és Zvonimir Juric: Fekete ruhások

 

Diákzsűri díj nyertese:

 

Jarov Gardev: Zift

 

FIPRESCI díj nyertese:

 

Andrei Gruzsniczki: A másik Irina

 

CinePécs V. Nemzetközi Filmfesztivál fődíja:

 

Andrei Gruzsniczki: A másik Irina

 

 

 

nyomtat

Szerzők

-- Zalán Márk --


További írások a rovatból

Ugrin Julianna és Vizkelety Márton: A döntés
Ilyen volt Charlotte Wells debütfilmje, az Aftersun a BFI London Film Festivalon
Grosan Cristina: Hétköznapi kudarcok

Más művészeti ágakról

Foci, vers, próza, gyerekirodalom
DH_BUDAPEST konferencia – 2022. 11. 23-25.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés