bezár
 

irodalom

2009. 11. 21.
A vers ellenforradalma
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A vers ellenforradalma Rajzórán a diák rajzol, zeneórán zenél, az ovistól a szobrász doktoranduszig mindenki formáz, az építész méretez és tervez, a színész színészkedik, a táncművészhallgató táncol, a filmes filmez, rendez. Ha ezekre nem képeznék ki őket, nem kellenének nekünk: diplomát, doktori címet is csak a művészete művelésére képes jelölt kap. Kivéve az irodalom doktorait. Ők csak tudósok. Miért? – Horváth Viktor kérdései és válaszai a spanyolviasz feltalálásáról.
Száz-kétszáz éve az irodalomoktatásban letiltódott az írás, maradt a művek magyarázata és értelmezése. E mögött a romantika zsenikultusza, a művészet szakralizálódása áll. A többi művészeti ág könnyebben megőrizte a szakmaiságát, mert náluk nem egyezik meg az alkotás és az alkotásra való reagálás kódja. Az irodalom esetében viszont ez a kód ugyanaz: a nyelv.

Talán éppen emiatt nem feltűnő, hogy az intézményrendszer semelyik szintjén nem tanítunk szakmát. És mert ebben nevelkedtünk mi magunk is, ez természetesnek tűnik. Ráadásul a kritika elfogad mindent, akár megfelel a művészet ősi, mágikus funkcióinak, és ad valamiféle élményt a befogadónak, akár nem (mert hát a kanonizáció elsődleges szempontja többnyire a szerző szociológiai helyzete – én sem közölhetném itt ezt az írást, ha nem ismerne a szerkesztő).

Hanem mostanában hirtelen maga a nyelv mint uralkodó kód lett trónfosztott, és ez nemcsak a művekre való reagálást, hanem magát az irodalmat is veszélybe sodorja. (Szándékosan nem interpretációt írtam, hiszen az például a zenei életben újraalkotást jelent – és éppen ez volna az, amire mi is vágyunk.) Az írás, a könyv mint a kultúrát ötszáz éven át integráló rendszer elbukott. De amúgy még éldegél; és hogy kisművészetként tovább virágozzon, vissza kell vennünk a hübriszből, észre kell vennünk a szakmaiatlanság miatt burjánzó sznobizmust, és szépen re-noválnunk kell óvodától egyetemig az intézményes és rendszerszerű írásművelést a vizsgarendszerrel együtt – ahogy az évezredeken át minden civilizációban működött. Igaz, hogy így a tananyagban kevesebb mű említésére és kevesebb lexikális ismeret átadására jut idő, de amire jut, arra a diák emlékszik a dolgozat, vizsga, számonkérés után is, hiszen saját élményként – az újraalkotás sikerélményeként – őrzi emlékezetében, s köti össze a műveket, szerzőket, korokat. Diák is kevesebb lesz: azok maradnak el, akik a diploma után ma egész másba kezdenek.

Most ez a helyzet

Az egyetemeken csak (irodalom)tudományt oktatunk. Olyan ez, mintha egy festő szakos hallgató úgy kapna diplomát, hogy nem festett semmit, hanem csak tanulmányokat írt festményekről és olyan tanulmányokról, amelyeket festményekről írtak. Emberek! A tudomány úgy élhet meg, ha hasznosul! A tudomány eszköz. Az eszkimó sámántól a dialektikus materializmus oktatóján át a kozmológusig és a teológusig minden értelmiségi szolgál, eltartása fejében olyasmit csinál, ami előbb-utóbb visszaforog, és jó a közösségnek, amely eteti őt. Ha nem, elküldik.

Az általános iskolában és a gimnáziumban lebutított irodalomelméletet, illetve szerzőkre és korszakokra deformált történelmet tanítunk. És mit mondunk a gyereknek, ha megkérdezi, hogy mi a fenének kell neki „magyart” tanulnia? Mert ugye, a tesitanára tud válaszolni: nem azért kell, hogy olimpiai bajnok legyél, gyerekem, hanem mert jó neked, hogy erősebb, szebb, egészségesebb, magabiztosabb leszel, teljesebb lesz az életed, bukni fognak rád csajok/fiúk. De a gyerek ezt meg sem kérdezi. Mert jó neki, hogy focizhat, zenélhet, rajzolhat, táncolhat, színészkedhet; akkor is jó neki mindez, ha fogorvos lesz belőle, és biztos, hogy ezektől jobb fogorvos lesz, mint ezek nélkül lett volna. És az is biztos, hogy ha mégsem fogorvos lesz, hanem fagottművész, akkor a hangszeres oktatástól, éneklős énekóráktól jobb fagottművész lesz, mint ha autodidaktaként tanult volna meg így-úgy szolmizálni és fagottozni (pláne ha csak rengeteg elemzést írt volna a zeneakadémián a fagott elméletéről, történetéről, a zeneelméleti iskolákról és vitákról – ahelyett, hogy a hangszerén játszott volna).

Az irodalom szakokon a legnagyobb arányú a kontraszelekció. Durvábban: itt ül a legtöbb olyan diák, aki máshova nem volt jó. Zeneakadémia? Aki oda jelentkezik, az tudja, miért teszi, és hogy mi akar lenni. Színművészeti? Film? Építészet? Az oktatók ott is művelik a tudományt, végeznek elméleti és történeti kutatásokat, de az vissza is forog az alkotás-tanításba és a saját alkotásba. És a recepcióba, mert arra is szükség van. De ha csak recepció? Úgy minek?

Az irodalomtudományi tanszékeken jó tudósok vannak, és elküldik őket, vagy állást sem kapnak, mert az illegitimitás miatt az egész ágazattól öntudatlanul is próbálnak szabadulni az egyetemek; ha valahol csökkenteni kell a méreteket, itt kezdik. Ha pedig képes is úgy működni egy oktató, ahogy a többi művészeti ágon alapuló oktatás résztvevői (alkotva tanítani), az oktatási-vizsgáztatási tradíció akkor sem támogatja ezt, nem erre van kitalálva.

Szerkezetek és technikák hatalmas diverzitását mutatják be tanáraink, mindent, amivel ötezer év irodalma gyönyörködtet bennünket, de nem taníthatják meg, nem helyezhetik funkcióba, hiszen őket sem képezték ki erre – a vizsgákon csak ezek felismerését kérik.

És most mi lesz? Ez lehet
  1. Marad így az egész – lassú lerohadás
  2. A fenntartók rájönnek, hogy ez hülyeség, és felszámolják a tanszékeket – gyors lerohadás.
  3.   A fenntartók vagy a szakma elhatározzák, hogy megmentik a világot, és feltalálják a spanyolviaszt – intézményesítik az oktatási rendszerben az írást.
     
A spanyolviasz ellenforradalma persze több nemzedék munkája lesz, mert százötven évre megszakadt az a folytonosság, amely a társművészetek és -tudományok területén és minden más oktatásban megvolt: a szakmódszertan. Talán felülről lehetne kezdeni az építést, mivel az egyetemeken dolgoznak olyan emberek, akik ismerik azt, ami a közösség számára elveszett: a vers- és prózaalkotás tanulható szabályait és törvényeit, mindent, ami civilizációk és korok egymásra hatásából összeállt; és a tanárokat is az egyetemeken képzik. Újra figyelnünk kell az egyszerű dolgokra: a művészet és a kultúra nem örök, viszont vannak kultúrafüggetlen, elemi működések, amelyek által megközelíthetjük az új, a monitoros kódon nevelkedett generációt: a többszintű hierarchiába szerveződő ritmus, arányok, szimmetriák, dramaturgiai mintázatok, melyek gyökere közös a társművészetek analóg jelenségeivel. Csak úgy van esélyünk, ha meg tudjuk láttatni, hogy egy szonett is olyan elven működik, mint egy klip, egy 19. századi nagyregény, mint egy hollywoodi sci-fi-akció-horror-pornó-családi-vígjáték. A primér elveken, generális mintázatokon keresztül lehet úgy tanítani irodalmat, hogy a szerzők csak alkotás (műfordítás, imitáció, átirat) után kerüljenek szóba; így a diák megszereti őket, miután renovált valamit belőlük a maga munkájával, és miközben ezt megírja, filológiai és struktúra-, műfajelméleti, -történeti kutatásokat végez, tanul.

Miért kellene, hogy egy tízéves gyereket vagy egy kamaszt érdekeljen egy régi költő munkássága? Majd ha észreveszi, hogy az órán a tanárával pont olyat írt, mint az a költő, akkor érdekelni fogja. Számít a sorrend.
 
A magam tanítási gyakorlatában azt látom, hogy a diákok csodálkozva és megkönnyebbülve élik meg, hogy maguk is képesek írni, hogy szabad írniuk – könnyű azt tanulni, amitől nem választanak el transzcendens előírások, az áthághatatlanság hagyománya. Oldjuk fel a tiltást! Az írás éppúgy létfontosságú narkotikum a civilizáció és saját magunk elviseléséhez, mint a többi művészet. Vegyük vissza az iskolába!

Az irodalmi közoktatás a másodlagos jelentések kultuszát terjeszti, a szavakét. Pedig a megállapodásos jelentés csak beszéd – a kompozíció tett.


A szerző tanítványainak munkái – az elmélet gyakorlati igazolásai – megtalálhatóak a RadAron.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Horváth Viktor --


További írások a rovatból

irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei
irodalom

Égbolt-variációk Égbolt-variációk
Nagy Márta Júlia: Elígért lány, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021.
irodalom

Keresztülvinnék az országon egy láda reményt Keresztülvinnék az országon egy láda reményt
Bemutatták a negyedik Kóspallagi Írótanya szövegeiből készült antológiát
Informatórium – A tudomány tudománya című tudománynépszerűsítő programsorozat a Szegedi Tudományegyetemen

Más művészeti ágakról

A Prae körkérdése zeneszerzőkkel: Dargay Marcell válaszol
Luigi Pirandello: IV. Henrik | Zenthe Ferenc Színház - Szkéné
gyerek

Karácsony a Pilgrimekkel Karácsony a Pilgrimekkel
Sally Nicholls: Százéves karácsony – Az időtükrön át 2., Pagony, 2021


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés