A film Sapphire: Push, azaz Nyomd című könyvének adaptációja, ami 1996-ban jelent meg, és a durvaságával, szókimondásával vonta magára a figyelmet. Az életrajzi alapokon nyugvó történet egy harlemi, szinte írástudatlan fekete lány életét, élni akarását mutatja be kevesebb, mint 200 oldalon. A film a 2009-es Sundance Film Festival programjában debütált Push: Based on the novel by Sapphire címmel, amit egy másik Push című film miatt megváltoztattak Precious: Based on the novel Push by Sapphirera. A precious szó a főszereplő lány nevében becenévként szerepel: Claireece Precious Jones. Magyar megfelelője: ’drága’, ’finnyás’, ’mesterkélt’, ’kecses’, ’értékes’.

’Drága’: Az áthallás elkerülhetetlen. Aki látta eredeti nyelven a Gyűrűk Urát, annak azonnal Gollam jut eszébe, ahogy a gyűrű megszerzésén töri a fejét, és közben ismételgeti: Drágaság! (Precious!)

Ez a konnotáció az egész filmnek ad egyfajta pejoratív mellékzöngét, amit több más is követ a film végéig. A legszembetűnőbb előzménye a filmnek az Amerikai Szépség, aminél a rendező mintha direkte durvább alkotást akart volna összehozni. Az amerikai álom negatív bemutatása egy olyan paradoxont eredményez, melyben egy elsőfilmes főszereplőt Gabourey Sidibe-t, szerepéért Oscarra jelölnek. A könyv szerzője szintén ugyan ezt az ellentmondást mutatja fel: művészneve magyarul zafírt jelent, ami egyértelmű utalás a csillogásra, a drágára és értékesre, azaz a főszereplőre. A vele megesett, és tanárként hallott történetből, mint negatívumból fejlődik ki az a pozitívum, aminek a létjogosultságát, létezését pont a film kérdőjelezi meg. Az Ügynök halála óta tudjuk, hogy a rendszer negatív színben való feltűntetése pontosan a rendszert mutatja meg működés közben, az emeli fel az adott művet és annak szerzőjét, hogy elkeseredettségének hangot ad, amit valaki aztán felfedez, és az egész társadalom felkarolja ezt a szerencsétlent, hogy gazdag, sikeres ikont faragjon belőle. 

'Finnyás’: A filmben szereplők közül kimagaslik az anya szerepét játszó Mo’nique (Mary), aki olyan hitelesen mutatja be azt a brutalitást, ami egy jobb világban nem jellemezhetne semmilyen kapcsolatot két ember között. Az elképedés hangjai szakadnak fel az emberből, ahogy a saját lányát üti-veri, verbálisan a legdurvább jelzőkkel illeti, úgy kurvázza le, hogy nem lehet nem kihallani a féltékenységet a szavaiból. „Azt hiszed, olyan különleges vagy, mert neked két gyereket csinált, míg nekem csak egyet?” Igen, Precious apjának három gyereke van, abból kettőnek önmaga a nagyapja is. A szintén túlsúlyos anya egész nap a tévét nézi, és eszik, de nem mindegy, hogy mit. A lányát azzal is alázza, hogy amaz még főzni sem tud, az ételben haj van, és különben sem ezt akarja éppen enni. Ráparancsol Preciousre, hogy meg kell ennie, amit főzött, annak ellenére, hogy a lány nem éhes. A mentális bántalmazás zuhatagában azt is a lánya fejéhez vágja, hogy „az igazi nők - akikről neked fogalmad sincsen - feláldozzák magukat.”

’Mesterkélt’: Adott egy 16 éves fekete lány, aki a Harlemben él, szinte analfabéta, a család munkanélküli, az apát (Karl) csak egyszer látjuk, amikor megerőszakolja a lányát, és később megtudjuk, hogy 3 éves kora óta zaklatja. Az első gyermekük Down-szindrómás, akit Mongonak becéznek, nyilvánvalóan a mongol idióta, mint a betegség régies elnevezése alapján. Precious a film idejében terhes második gyermekével, beszélni alig tud, olyan túlsúlyos; kicsapják az iskolából, az anyja többször meg akarja ölni őt is, és a film közepénél megszülető Abdult, a második gyerekét is, de mivel ez nem sikerül neki, ezért elzavarja otthonról, hajléktalanná téve a lányt. A film végére kiderül, hogy az apa meghal AIDS-ben, és ő is fertőzött. Túl sok. Az arányérzék ennyit nem bír el. A film olyan poklot ábrázol, amiben az ördög is felakasztaná magát. Precious esetében azonban nyoma sincs annak, hogy ne bírná el ezt az iszonyat súlyt; a tragédiák csak meglegyintik őt, az egész filmben csak egyszer sírja el magát. A remény, mint egy búvópatak vonul át a film egészén, ám hiába próbálja a rendező a végére tartogatni a lehető legpozitívabb végkifejletet, ennek a filmnek egyszerűen nem lehet happy endje, az életigenlés pedig hiteltelenné válik. A veszekedéseknél a hosszabb snittek, a közeli arcok érzelmeket fakasztanak, de a majdnem két óra alatt a néző befásul.

A mellékszereplőkként feltűnő húzónevek sem váltják be a hozzájuk fűzött reményt: Mariah Carey szociális munkás szerepe (Ms. Weiss) és Lanny Kravitz (John Mcfadden) mint ápoló és ügyeletes macho is könnyen felejthető, kidolgozatlan karakterként jelenik meg. A sokszor kézi kamerás, több szögből felvett jelenetek nem tudják elérni a kellő hatásukat, mivel a nézőt teljesen leköti Precious motyogó beszédének megértése. A rendezői hibák (több példa közül két anakronizmus: egy 1987-ben játszódó filmben nem szabadna egy 1989-es dalnak felhangzania, és ugyan ezen okból nem láthatnánk a tank elé álló Tienanmen téri diákot sem) pedig láttatják, hogy itt nem egy profi stáb alkotásáról van szó. A filmbeli montázsok sem működnek, a spanyol tévéműsör a nyilvánvaló elvágyódást akarná kifejezni, de inkább vicces, mint szomorú. Precious Abdullal való hazaérkezése utáni verekedésekor pedig leesik a lépcsőn, és látható, hallható, ahogy a gyerek feje is koppan a földön, de ennek semmi következménye a filmben, mint ahogy annak sincs folytatása, amikor ellopja a (valószínűleg) saját mappáját Ms. Weisstől. Hogy vajon az erőszakos jelenetek durvaságát hivatott-e a gospel zene enyhíteni, szintén nem derül ki. Az egyetlen kapcsolat a kettő között az, hogy a zene fekete eredetű, és a rendező, producer, a szereplők egy része is afro-amerikai.
 

’Kecses’: Precious a tükör előtt magát szőke, filigrán fehér nőnek látja, máskor pedig saját magát képzeli el, mint híres embert, akit még egy sármos férfi is erotikusan ingerel. A látomások egy más világot mutatnak, ami mellett felcsillan egy élhetőbb jelen is, amikor színre lép Ms. Rian, a hátrányos helyzetűeket okító karcsú tanárnő. Paula Patton a másik pillére a filmnek, aki írni-olvasni tanítja, felkarolja, szállást ad neki, majd menhelyre segíti Precioust. Az ő karakteréhez köthető a filmen átívelő vékony reménysugár, ő az, aki mindenben segíti az elesetteket, a kis osztályt, ahová Precious jár. A szintén hányatott sorsú, alig kidolgozott karakterű osztálytársak befogadják maguk közé a mindenhonnan kitaszítottat, mivel maguk sem különböznek tőle, csak a problémájuk más. A közös céljuk az, hogy leérettségizzenek, mert csak úgy tudnak kitörni a helyzetükből.

’Értékes’: A film eszmei atyjai, anyjai mind ismerték egymást régebbről, vagy a közös múlt egy része realizálódott újra ebben a filmben. A rendező már dolgozott Mariah Careyvel, Mo’nique-nak szintén saját talkshowja van, és az egyik producer, Oprah Winfrey show műsorában megfordult szinte mindenki, aki részt vett az alkotásban. A talkshowk királynőjét gyermekkorában szintén szexuálisan zaklatták, a könyv szerzőjét apja erőszakolta meg 3 éves kora óta, azóta leszbikus, miként a filmbeli Ms. Rian is. Oprah mindennemű médiájában agyonreklámozta a filmet, a nézettségi rekordok ennek is köszönhetőek. A Precious eddig négyszeres árbevételt produkált, ami valószínűleg a többszöröse lesz az Oscar gála után. Ha már a legnívósabb filmdíjra ennyi kategóriában jelölték, akkor remélhetőleg Mo’nique nyer, mivel ő tényleg kiérdemelte az alakításával. 

Az egész film azt a hatást kelti, mintha az ember egy több részből, rosszul összeszerkesztett talkshowt nézne. Igen, az emberek kíváncsiak a másik nyomorára, addig sem a maguk bajával vannak elfoglalva, és igen, mindenkit megérint a történet. De sajnos ugyanaz a problémája, mint a kereskedelmi televíziók által sugárzott műsoroknak: hiteltelen az egész, mert statiszták játsszák. A film legnagyobb baja, hogy nem tudja teljesíteni, amit vállal, sőt, az sem egyértelmű, hogy mit vállal. Túl sok irányba mozdul el, nem csak Precioust mutatja be a halmozottan hátrányos helyzetével, de szóba kerül a prostitúció, az AIDS, a lopás, analfabétizmus és a feketék helyzete is. Martin Luther King washingtoni menetelése végén elmondott híres beszéde is felvillan pár másodpercig: „I have a dream…”