A kiadvány küllemre, tapintásra, formára nagyon kellemes benyomást kelt – folyamatosan az az érzésem a lapjai között bóklászva, hogy a szerkesztőket az a cél vezérelte, hogy jól érezzem magam a lapjuk olvasása közben, és figyelmemet az kösse le, amit ők a szerkesztés alatt kifundáltak. Ez a tulajdonsága a lapnak elengedhetetlen volt a jelen szám átolvasása közben, mert a hiányérzet vagy az önmagukat fölöslegessé tett félinformációk hatásait a szerkesztők gondos vezetése lecsillapította. A folyamatosan szembeszökő hiátusok ellenére is alapos a téma körbejárása, azonkívül fontos, hogy ezt a mindenkit érintő beruházást megismerjük. Legalábbis ismerkedjünk vele.

A MúzeumCafé a múzeumok lapja, elsődleges célja bel- és külföldi múzeumi hírek, kiállítás-ajánlók bemutatása, és a múzeumi élettel kapcsolatos cikkek közlése. Ez a szám eltér a megszokott tematikától, még ha nem is távolodik el a múzeum falaitól. Építészettel foglalkozik a múzeumbővítés kapcsán, de természetesen nem vállalja fel a szigorúan vett építészeti szakmai retorikát. A lap első részében a megszokott, múzeumi élettel kapcsolatos rovatokat találjuk. Ebben a részben is feltűnik két építészeti mű, az egyik a frissen átadott Neues Múzeumról egy fotó (Nofretiti kapcsán), továbbá a szintén újdonsült zágrábi Kortárs Művészeti Múzeumról egy rövid bemutató.

A 20. oldalon található az első írás Dávid Ferenc művészettörténész tollából, ami a bővítésről szól. A cikk első részében a tervezés előzményeibe enged betekintést az írás, egészen 1985-ig visszamenőleg. Viszont az okok, és az okokat követő döntések közötti kapcsolati szálak és tapasztalati rezümék jótékonyan rejtve maradnak, és talán az írás keretei erre nem is adnak lehetőséget, de a kérdések azért ott szunnyadnak. A cikkből megtudhatjuk a bővítés gondolatához vezető utat, miszerint „A nagy kiállítások sikere megmutatta, hogy Budapesten is megszületett a képzőművészetek új közönsége, s ezzel a múzeumok esélyt kaptak arra, hogy a kulturális életnek a színházakkal és hangversenytermekkel azonos fontosságú helyeivé alakuljanak”. Ennek az esélynek a megragadását, és létfeltételeit ismerhetjük meg, továbbá, hogy az Unió támogatása nélkül nem valósulhatna meg. Az építészszakmában nagy vihart kavart tervezőkiválasztást is megemlíti, de a meghívott építészek kiválasztási mechanizmusára a cikk írója nem tér ki, olyan szinten sem, hogy a magyar építészeket övező általános ismerttelenséget sem oldja azzal, hogy az építészeket bemutassa. Ehelyett a cikk második felében az egyes pályaműveket ismerteti pár sorban, ami így talajvesztetté és nehezen értelmezhetővé válik.

( A meghívott építészek munkái itt megtekintehetők: Balázs Mihály, Bán Ferenc, Ferencz István, Janáky István, Karácsony Tamás, Mányi István, Vasáros Zsolt. )

Ugyanezt teszi a következő szerző, Borsos Roland. Egyes pályaműveket megfelelő méretű, élvezhető, jó minőségű képpel mutat be, másokat viszont nem. Talán jobb lett volna egy szerzőnek bemutatni a többi pályaművet, viszont több, jó minőségű képpel. Balázs Mihály és Janáky István munkáját kénytelenek vagyunk a leírt szövegből elképzelni, ami nekem sajnos nem sikerült. Kevés sikerrel jár az, aki itt próbálná megismerni a további pályázatokat, hiába látszik a törekvés a szerkesztők részéről. Másrészről, ha a bővítés a központi téma, és a pályázatra beérkezett munkákat ennyire illusztratív módon kerülnek bemutatásra, akkor talán szerencsésebb lett volna kihagyni őket ,vagy ahogy előbb említettem, egy szerzőtől több információval elénk tárni.

A következő dupla oldalon két perspektivikus metszet látható, melyek információtartalma nem éri el azt a szintet, aminek a javáért érdemes volt a korábbi pályázatokról kevés képet mellékelni, azonkívül egy alaprajz talán többet elárult volna. Mindenesetre az egyik metszetről leolvasható a tervezett függőleges közlekedési rendszer, a meglévő főlépcsőn kialakítandó hasíték értelme, és a megérkezés pontja. Viszont a metszetek a jelként aposztrofált felépítményt, és annak funkcióját, közlekedési elképzeléseit nem szemlélteti. Ezzel az egész kiadvány adós marad.

A következő nyolc oldalon a bővítés belső látványvilágáról kaphatunk ízelítőt. A mellékelt fotók igénybe veszik az olvasók fantáziáját is. Lépcsők minden mennyiségben, szerkezetjelölés nélküli korlátok, anyag és szín nélküli monokróm felületek. Felülvilágítók, amiken keresztül elméletileg a Szépművészeti homlokzatát láthatjuk. Kérdés milyen pontból, és mennyire életszerű pózban. Természetesen ezek a látványtervek a felülvilágítók szerkezetét és kialakításának bemutatását nem vállalják fel, mivel ezek a tervek vélhetően a pályázathoz készültek, a csekély idő miatt erre lehetőség sem volt. A bemutatott tervek egy izgalmas térszerkezetet, látványvilágot sugallnak, és a leendő hangulatot teljes mértékben átadják, a kekeckedéseimet tudják be szőrszálhasogatásnak.

A képekből kiderül, hogy a földalatti kávézókhoz terasz is készül, mely közvetlen fizikai és vizuális összeköttetésben lesz a járdával. Ez a gesztus mindenképpen felveti a következő kérdést: a múzeum előtti tér éjjel-nappal használható köztér marad, vagy korlátozott használatúra módosul?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására megvan az esély, hiszen a következőkben egy hosszabb interjú olvasható Karácsony Tamással, a nyertes pályamű vezetőtervezőjével, ami a magazin honlapján is elérhető.

Az építészről felrajzolt portré talán a túlzás határait verdesi: egy teljes oldalt betöltő - jól eltalált, és hipnotikus - arckép, egy vélhetően szalvétára - legalább is a bevezető ezt sugallja - felskiccelt vázlat, novellaként megírt műleírás és anekdotaszerű koncepció. Ezek a gesztusuk viszont nagyon a helyén vannak, és számomra nagyon szimpatikusak: a mű szerzőjén keresztül is a bővítésnek, mint időpillanatnak próbál mitológiai hátteret teremteni, mitikus távlatba helyezni azt.

A következő oldalakon megismerhetjük annak a két építésznek a véleményét is, akiknek a viszonyrendszerét Karácsony Tamáshoz és a múzeum bővítéséhez csak érintőlegesen fedik fel, azaz a régi és az új épületrész kapcsolódásáról az ennek megvalósításáért felelős építészek, Szécsi Zsolt és Mányi István mondják el gondolataikat. Majd az épületgépészeti tervező izgalmas leírása következik, amiből megtudhatjuk, hogy a fűtést talajszondák segítségével valósítják meg. A bővítés elektromos tervezője pedig bepillantást ad a múzeumok egyik vízválasztó momentumába, azaz a világítás tervezési kritériumaiba.
Egy, Lukovich Tamás várostervezővel készített élvezetes interjú után a Schickedanz Albert által tervezett, és 1906-ban átadott múzeumépület történetét ismerhetjük meg. A történeti leírásból kiderül, hogy a korabeli pályáztatás sem volt tökéletes.

A következőkben mint szeráfok kórusa, kiegyenlített küzdelemben dicsőítik ill. ellenzik a nyertes megvalósuló tervet, név szerint: Ráday Mihály, Őrfi József, Mezős Tamás, Vargha Mihály.  Ez a lap egyik állandó rovatában,  a Disputában kap helyet, ahol különböző vélemények hangzanak el egy adott témával kapcsolatban.

A vége előtt egy feszes és izgalmas írást olvashatunk György Pétertől, ami tágabb kontextusba helyezi a bővítést, továbbá kiderül egy szerkesztői közbeszúrásból, hogy a következő szám a berlini Neues Múzeum felújításával fog foglalkozni, ami ebből a számból fájóan kimaradt, viszont cserébe több európai és amerikai múzeumot ill. bővítést mutatnak be (Louvre, Prado, berilni Zsidó Múzeum, Royal Ontario, Nelson-Atkins, bilbaói Guggenheim). A bővítéssel kapcsolatos (magyarul olvasható) írásokat a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával, Baán Lászlóval készített interjú zárja.

A tervek bemutatásakor kialakult (részben) szakmai, majd vasárnap a hg.hu-n és az indexen bemutatott tervekkel generált "vita" sajnos előrelátható volt. Ha feltételezzük, hogy a döntéshozók tisztában voltak azzal, hogy nem szokványos út, amit választottak, ilyen következményekkel jár, akkor mindenképpen számon kérhető a jelenlegi hiányos tájékoztatás, és felvilágosítás. Ebből a hiányból is adódik, hogy a tervversenyen és a tervezésben résztvevő építészek méltatlan helyzetbe kerülhetnek, gyakran igazságtalanul meghurcolják őket, továbbá a bővítés és a háttere illegitim helyzet benyomását kelti. Ezért fontos, és hiánypótló a MúzeumCafé alapos körbejárása, a lap lehetőségeihez mérten az előzmények, valamint a bizakodásra és örömre okot adó terv bemutatása.