Úgy gondolom, minden aspektust felölelően igen nehéz volna egy-két meghatározó tendenciát körülhatárolni, és attól tartok, az ehhez szükséges tájékozottsággal sem rendelkezem. Azt azonban minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy az egyik legfontosabb tényező manapság a művész szerepének megváltozása.
 

A művészek ma már nem csak „alkotnak”, hanem egyre nagyobb részt vállalnak a kísérőfolyamatok irányításában is, így saját munkáik előállításában, forgalmazásában, bemutatásában, valamint a szervezés, promotálás körüli tevékenységekben. Ebből adódóan számos művész egyben író, kurátor, galerista, szerkesztő és akár gyűjtő is.

 

 

Ezt a kérdést leginkább a kiadót és alapító főszerkesztő, Giancarlo Politi és Helena Kontova tudná megválaszolni. Giancarlót idézve, a Flash Art olyan magazin, amely nyitott mindenre, ami új, trendi, olykor szokatlan, ugyanakkor a fősodor történéseinek is legalább akkora, rendszeres figyelmet szentel.

 

Úgy gondolom, a ma szerkesztőjének szerepét mindenekelőtt több szerzői felelősséggel kapcsolatos feladatkörnek kellene áthatnia, és nem pusztán olyanoknak, amelyek a menedzsmentet érintik. A ’90-es évek helyzetéhez hasonlít a mostani. Akkor a művészeti élet olyan meghatározó személyiségei, mint Hans Ulrich Obrist és később Jens Hoffmann továbbvitték a Harald Szeemann által a ’70-es években kialakított attitűdöt. A kurátor alapvetően kiállításszervező/restaurátor alakját ez az elképzelés a művészhez hasonlatos, kreatív értelmiségivé változatta. Így ezek a figurák egy-egy megrendezett kiállítást, bemutató kivitelezést saját médiumuknak tekintettek.

Húsz évvel ezelőtt nem volt lehetőség a kurátori szakmát tanulni, ma azonban az említett változások hatására szinte mindenütt kurátori képzést biztosító iskolákba botlunk. Amennyiben elfogadjuk az előbbi felvetést, akkor, ennek megfelelően, a publikálás lehet a szerkesztők médiuma. Persze, ennek semmi köze sincs a technikai aspektushoz. Senki sem várja el egy kurátortól, hogy tudja, miként kell beverni egy szöget a falba, vagy használni a fúrót; mégis, a szerkesztő feladatköre továbbra is a sokszorosításból és az ehhez hasonló tevékenységekből áll. Az én célom a Flash Art US szerkesztőjeként az, hogy a művészeti területen dolgozó minél több emberben tudatosítsam a többi lehetőséget.

PRAE.HU: A Flash Art rendre rendkívül izgalmas címlapokkal jelenik meg. Mi jelent ez a lap egészének dizájnját tekintve?

 

A Flash Art dizájnjának kialakítása mindig is a főszerkesztők, Giancarlo Politi és Helena Kontova privilégiuma volt, ám mivel a magazin 1967-ben indult, azóta kikérik hivatásos dizájnerek tanácsát is az arculat rendszeres frissítése érdekében. A lap kezdeti tabloid formátumról idővel mostani, mindenki által jól ismert formájára váltott. A nyolcvanas években „Hírek” melléklettel bővült, mely a Flash Art hagyományosabbnak tekinthető művészetkritikai szerepével szemben a folyóirat dinamikus információ-áramoltató jellegét tette hangsúlyossá.
 

A címlap mindig is a magazin azon termékeny területének számított, ahol a lap érvényre juttathatja egyediségét a versenytársakkal szemben. Többek között Sol LeWitt, Pierre Huyghe, Michael Majerus, Fia Backström, Claire Fontaine terveztek egyedi fedőlapot az egyes számokhoz. A művész Marc Kostabi a kortárs művészeti élet nagyjainak és jeles eseményeinek összekapcsolásával elképesztő címlap-sorozatot alkotott. Ilyen volt például a Guggenheim Bilbao megnyitását mutató címlap, amely esemény egy egész térség gazdaságát szabta át. Nem is beszélve az olasz festő, Gian Marco Montesano Lady Diana tiszteletére készített fedlapjáról, vagy Murizio Cattelan, illetve Bruce Nauman munkáiról.

Részt veszek a Flash Art főszerkesztői – Giancarlo Politi és Helena Kontova – által 2003-ban alapított Prágai Biennále szervezésében, valamint oktatóként A kortárs művészet fenomenológiája címmel kurzust vezetek a Yale University Képzőművészeti Akadémiáján.  Két éve Lucie Fontaine mellett is dolgozom.