Először is engedje meg nekem a Kedves Olvasó, hogy a körítéssel kezdjem, ezen belül is a rendezéssel. Teljes mértékben meg lehettünk elégedve, ugyanis képzeljék el, minden gördülékenyen működött. Nem kellett sorba állni, ha az ember fiát, lányát szólította a természet, a büfék előtt sem kígyózott sor, sőt, az ülőszektorok bejáratánál nem voltak beengedős-securitysek. Akik pedig a főbejáratnál, illetve az állóhelyek bejáratainál voltak, nos ők is kedvesen terelgették a rockzenére kiéhezetteket. Szóval le a kalappal, tényleg meg volt a komfortérzet!

Miután befejeztük a szájtátást és elfoglaltuk helyeinket a színpad rendezői bal oldalán, már javában nyomta a H.A.R.D. zenekar.

H.A.R.D

Hááááát mit mondjak, nem nagyon nyűgöztek le. Azt muszáj azért kiemelnem, hogy korrekt hangzást kaptak, nem lettek szétkeverve, lehalkítva. A problémám inkább azzal volt, hogy nem nagyon volt lélek a számokban. Amikor megjelent a bemutatkozó albumuk, akkor éjjel-nappal azt hallgattam és nagyon tetszett az a dögös Rock & Roll, ami áradt a hangfalakból. Persze, nem kezdőként tűntek fel a magyar rockpalettán, énekesük nem volt más, mint Kalapács Józsi, a basszust pedig az a Zserbó (Mirkovics Gábor) kezelte, akinek jelentős szerepe volt az Edda 80-as évek végi szárnyalásában.

Aztán egyszercsak valami megtört… Kalapácsot a szintén kiváló torokkal megáldott BZ (Bátky-Valentin Zoltán - Wendigo, After Crying, Queen Tribute) váltotta, Őt pedig a norvég Björn Lodin. A zenekar olyan irányba ment el, amely inkább az európai közönséget akarja meghódítani, de sajnos ezt nagyon-nagyon PR szagúan teszi, ami a muzsika rovására megy.

Ugyan ez teljesen szubjektív, de pont a fent említettek miatt én bevallom, unatkoztam. Sablonos, kiszámítható számokat játszottak, a színpadot abszolút nem mozogták be (pedig – ugye – tapasztalat akad) és nekem ez a norvég srác sem jött be. Jól énekel, azzal nincs gond, de valahogy az énekstílusa nem egyedi, hanem olyan Bon Scottos – Robert Plantes.

Ja, jut eszembe!!! Nagyon nem volt szimpatikus, hogy a zenekar itthon is azzal próbálkozott, hogy Björn konferáljon és kommunikáljon a közönséggel, angolul(!). Miért is kellett ez, amikor a többi zenész magyar és Magyarországon vannak? Olyan érzése volt az embernek, hogy a banda nem érzi jól magát itthon, vagy pedig egy kalap alá veszi az itthoni és a külföldi közönséget. Egy szó mint száz, nekem a produkció elég gyengének tűnt.

Intro
Time is waiting for no one
Black clouds
Magical pretence
Pace and the flow
Lonesome lonileness
Into the fire
Shine on me
Touch too much (AC/DC)
My kind of woman

KISS

Na és itt van gondban a lelkes beszámoló… Hogyan lehetne azt az élményt szavakba foglalni, ami ott történt? Egyszerűen leírhatatlannak érzem! Kedves Olvasó! Ha esetleg nem volt ott és csak egy kicsit is szereti a zenét (mindegy, hogy milyen stílust) könyörögve kérem, hogy ha lesz lehetősége, ne hagyja ki ezt a SHOW-t. SHOW-t, csupa nagy betűvel! Addig pedig megpróbálom leírni azt, amit jómagam láttam, hallottam… Nosza!

Éppen jöttünk vissza a szektorunkba a két zenekar közötti rövid sétánkból, amikor egy szimpatikus úriember megkért minket, hogy foglaljuk el a helyeinket (számomra ez is újdonság volt), mert rögtön kezdődik a főzenekar műsora! Kilenc óra körül kialudtak a fények és a kivetítőkön pár hatalmas láb dübörgött végig az utcákon, hogy megérkezzen a Budapest Sportaréna elé. Természetes, hogy a Kiss tagjainak a jelmezbe öltöztetett lábai voltak azok, de a kamera máris váltott a backstage-re, ahonnan éppen jöttek ki a legények, megörvendeztetve ezzel a rájuk váró közel 7000 embert. Hatalmas ordítás következett:

All right Budapest! You Wanted The Best, You Got The Best! The Hottest Band in the World: KISS!

Orbitális durranással elkezdődött a Modern Day Delilah és beindult az emelő is, ami átemelte Eric Singer dobos feje felett Paul-t, Tommy-t és Gene-t.


Rengett a föld, pásztáztak a fények, a három gitáros pedig pillanatok alatt bemozogta a teret. Volt mindjárt az elején Gene Simmons-féle nyelvöltögetés, pózolás, pengetődobálás.

A Cold Gin - Let Me Go Rock 'N' Roll – Firehouse hármas inkább a Kiss fanatikusoknak szólt, hiszen ezek a számok a zenekar 70-es évekbeli működését idézték vissza. Következett az új albumról (Sonic Boom) egy nóta, a Say Yeah, majd a klasszikus Deuce. Az együttes a tőle megszokott profizmussal játszotta a számokat és szórakoztatta a közönséget. Gene (magyar származású) folyamatosan magyarul szólalt meg (Magyarország, nagyon szeretem), Paul keresztbe táncolta a színpadot és folyamatosan énekeltette a jónépet, a számok elején és végén hatalmas robbanások voltak, s a pódium közepén egy óriási Kiss felirat pompázott a szivárvány minden színében. Elképesztő látvány tárult elénk.

Máris következett a kedvenc nótám: a Crazy Crazy Nights. Hihetetlen, hogy közel a 60-hoz még mindig ennyire jól kiéneklik a refrén magas (és egyben zseniális) hangjait, négy szólamban! Ez a szám mindig beindít, de ahogy körbenéztem, ezzel nem voltam egyedül. Aztán következett a Calling Dr. Love, ahol meghallgathattuk Gene énekét.


A Shock Me betétjében megcsodáltuk, hogy azért ezek a fiúk nemcsak slágereket gyártanak vagy showmankednek, hanem bizony zenélni is tudnak, nem is akárhogyan! Tommy Thayer gitáros és Eric Singer dobos közös szólója alatt még helyet kapott egy látványos gitárból induló rakétalövöldözés is. Tommy egyik gitárját pedig szólózás közben szó szerint kihúzták a kezei közül, majd a hangszer felkúszott a fényállványokig és egyszerűen eltűnt. Pazar! Nem gondoltam volna, hogy valaha is látok ilyet.

Következett az I’m An Animal és a tényleg „100 000 éves” 100,000 Years, hogy utána megérkezhessünk az este sokadik fénypontjához: Gene előadta a szokásos rövid basszusszólóját, miközben az elrágott pirula eredményeként „vér” folyt ki a szájából, hogy aztán elégedetten körbenézhessen, miközben a közönség lelkesen megtapsolja. Ám mintha ez még nem lenne elég, a legendás zenészt ugyanúgy felhúzták a színpad tetejére, mint az előbb Tommy gitárját, csak hősünk nem tűnt el, hanem megjelent egy fenti kisszínpadon. Zseniális!!! Ha kötelező lenne kiemelnem azt a momentumot, ami a legnagyobb húzás volt a koncerten, akkor az ez lenne: Gene ott fent magyarul bejelenti, hogy akkor most egy kis csárdás következik, majd beszámol és elkezdi énekelni az „az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” magyar klasszikust. Hát - nem tudom szebben mondani – padlót fogtunk. Eszméletlen érzés volt, ahogy mindenki ezt énekelte a Kiss koncerten. Gene persze nemcsak ezért az egy momentumért „mászott” fel ennyire magasra, máris belecsapott az I Love It Loud-ba, majd következett a Black Diamond, amit Paul a Led Zeppelin örök klasszikusával vezetett fel (Whole Lotta Love).

A koncert „visszatapsolós” része előtti utolsó szám a Detroit Rock City volt. A rock történelem egyik leghíresebb száma, megunhatatlan, énekelhető gitárfutammal a közepén. A közönség persze tudta mi a dolga… A dalnak úgy lett vége, hogy az összes tag bevágta magát egy olyan tipikus robotos-bedőlős pózba, hogy ebben az állapotban búcsúzzanak tőlünk.


A ráadásban 5 (!) szám kapott helyet. A dalok sorát a Lick It Up nyitotta. A 80-as évek egyik jellemző nótája most átesett egy kis frissítésen: Paulék belecsempészték a szintén legendás Who-tól a Won't Get Fooled Again-t (CSI Miami nyitótéma). A Shout It Out Loud után belecsaptak az I Was Made For Lovin' You című slágerbe, ráadásul a szám elején Paul átrepült a közönség feje felett, hogy a nézőtér közepén felállított miniszínpadon énekelje el nekünk a számot. Megintcsak zseniális!

A God Gave Rock And Roll To You alatt a kivetítőkön a Beatles, Janis Joplin, Jim Morrison, Eric Clapton, Jimi Hendrix mosolygott le ránk, bizonyítva, hogy a Kiss hiába áll közel negyven éve a világ jelentősebb deszkáin, a nagy elődöket ugyanúgy tiszteli.


Az utolsó szám a Rock And Roll All Nite volt, ami szintén egy hatalmas Kiss-himnusz. Meg is adták a módját: konfettiesővel és még egy utolsó közös énekléssel. Aztán egy dörrenés, és a zenészek eltűntek a budapesti színpadról, az álomnak vége lett.

Felejthetetlen élmény volt! Egyszerűen felejthetetlen! Csak ismételni tudom magam: aki teheti, nézze meg őket, mert kihagyhatatlan.

Utóirat: már csak hab volt a tortán, hogy rögtön a koncert után a folyosón kapható volt az aznap esti buli Kiss-es pendrive-on. Hát igen, tőlünk nyugatabbra már itt tartanak!

Külön köszönet a LIVE NATION-nek!

KISS:
Paul Stanley – ritmusgitár, ének (1972- napjainkig)
Gene Simmons – basszusgitár, ének (1972- napjainkig)
Tommy Thayer – szólógitár, háttérének (2002- napjainkig)
Eric Singer – dobok, ütőhangszerek, ének (1990-1996; 2001-2002; 2004- napjainkig)

Elhangzott dalok:
Modern Day Delilah
Cold Gin
Let Me Go, Rock 'N' Roll
Firehouse
Say Yeah
Deuce
Crazy Crazy Nights
Calling Dr. Love
Shock Me – Gitár és dobszóló
I'm An Animal
100,000 Years
Basszus szóló - Az a Szép - I Love It Loud
Love Gun
Black Diamond
Detroit Rock City

Lick It Up
Shout It Out Loud
I Was Made For Lovin' You
God Gave Rock 'n' Roll to You II
Rock And Roll All Nite