bezár
 

irodalom

2010. 07. 05.
El nem használt világ
Lakatos István: Lencsilány
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
El nem használt világ Az utóbbi hat-nyolc évben végre komolyan megindult valami változás a magyar képregényszakmában: a megjelenések számának emelkedése, a rendezvények, a szaklapok, a recepció mind sokat tesz azért, hogy a boldogabb vidékeken kilencedik művészetnek nevezett műfaj Magyarországon is polgárjogot, komoly státuszt nyerjen, még ha az elit kultúra mindmáig legalábbis gyanakvással szemléli. Pontosabban szemlélte: az idei Képregényfesztiválra megjelent kötetével egy magyar képregényalkotó talán megtette a legtöbbet, amit ez ügyben lehetett.
Azonban legelőször is kurva gyorsan felejtsük el Tim Burtont. Amennyire jól hangzó volt tavaly, Lakatos első Alfabéta-díja kapcsán a címke (megtoldva egy még hatásvadászabb főcímmel, miszerint „a magyar Tim Burton kinyírta Istent” — egyébként jellemző példája a félreértésnek), annyira nem állja meg a helyét, sőt a szerző újabban (az Alice Csodaországban óta) ki is kéri ezt magának; arról nem is beszélve, milyen tévutakra vezet ez (nézzük csak meg a Lencsilány recepciójának azon darabjait, mely ezzel a prekoncepcióval viszonyul a kötethez). A napokban sok időt töltöttem azzal, hogy Tim Burton rajzait nézegettem, s egyre szembetűnőbb volt a különség, egyre egyértelműbbé vált, hogy például egy csigásan begörbülő ágvég még mindig nem Tim Burton-ös, ellenben az a fajta harsány színhasználattal operáló, olykor némiképp didaktikusan groteszk, máskor szimpla blöffbe hajló blikkfangokra építő képvilág, mely valóban jellemzi Tim Burtont, meglehetősen távol áll Lakatos Istvántól.
Lakatos István: Lencsilány
Lakatos szándékoltan és jelentőségteljesen eltúlzott-eltorzított alakokat felvonultató rajzain ugyanis alapvetően egy sötét, erős szürkeárnyalatokra építő képvilág működik, abban kapnak helyet és szerepet a különböző, visszafogottan kezelt színek — legtöbbnyire csupán önmagukban: az egyébként óvatosan színárnyalatos, rendszerint barnába hajló szürke képmezőkben alig árnyalt, jellemzően nem átmenetes, majdhogynem homogén színmezők mintegy „előzmény nélkül” és „saját jogon” jelennek meg, erősen kontrasztolva a képeseményt, különös és hatásos hangsúlyokat képezve a rajzokon. Ám nem öncélú poénokról vagy egyszerű hatáskeltő effektekről van szó, hiszen minden egyes ilyen jelenségnek önálló funkciója van — ezért is beszéltem fentebb e képvilág működéséről. Ezek a képek ráadásul nem is szorulnak olyasféle panelekbe, mint általában a képregények rajzai; valamint a szóbuborékok is, már amikor vannak egyáltalán, meglehetősen szabadon kezeltek (a legerőteljesebb megoldás a filmszalagba zárt óriás mondandójának megjelenítése némafilm-feliratként). Ez utóbbi gesztusok pedig egyenesen a képregényműfaj legfőbb sajátosságait értelmezik újra, a két panel közötti történések jelentőségét és a buborék funkcióját, s így különösen látványosan és izgalmasan mutatkozik meg a kilencedik művészet specifikuma, hogy a képregénynarráció kizárólag a két, egymással párhuzamosan futó, ám egymástól elválaszthatatlan eszköz, a verbális és a vizuális narráció kooperációjában működik.
Egyszer volt, hol nem volt...
A „bevezetőben” az ismert gyermekdal szövegének részlete adja meg a kontextust és orientál bennünket, ám ennél talán fontosabb, hogy bár e dalszöveg ismétléses, önkeretező-önépítő szerkezete nem jelenik meg itt közvetlenül, mégis pontosan előrejelzi, konnotatív módon mintegy fel is építi a kötet struktúráját: míg a dalban az anyuka önmagukat meséli el a Lencsilánynak (ahogyan este a félelem ellen mesél neki, s nyilván azt meséli, hogy este mesél neki — gyakorlatilag a végtelenségig körözhetnénk e mőbiusz-szalagon), itt a mese hallgatója kerül főszereplőként a mesékbe, de ezek a mesék valahogy sehogy sem megnyugatóak.
Lencsilány és az elhasznált ember (részlet)
Az ártatlan, félénk és a legmesszebbmenőkig jóindulatú kis lányka, kezében a rongyvarrott Lencsibabával, aki afféle „belső hangként”, szigorúbb, bátrabb, tettrekészebb és kalandvágyóbb „másik énként” jelenik meg, rendre különös és nyomasztó helyzetekbe kerül, és mindig segít, ahogy tud. Ám míg az első mese (a Poe-novella alapján készült Lencsilány és az elhasznált ember) végére csak a búcsúzás lesz fájdalmassá a jótettek után, addig a következő három egyre súlyosabb befejezéssel él. Hiába a naivnak és idealistának ható jóakarat, egyre végzetesebben alakul minden — ebben a szürkésségében is magával ragadó világban mintha a saját és szabadnak tekintett akarat is az eleve elrendeltség eszköze lenne, mintha végeredményében feleslegesen tenne bármit is kis hősünk, hiszen az események predesztináltságán nem tud változtatni, és valahogy mindennek rossz vége lesz. A második mese (Lencsilány és Pókháló kisasszony) végkimenetele egyfajta földi, evilági igazságszolgáltatást nyújt, amikor a polipbábját elvesztő kislányt (Pókháló kisasszony és Lencsilány „rokonsága” elég nyilvánvalónak tűnik föl) megszabadítja élőhalott mivoltától, ezzel viszont oktrojált férjét, a pókok királyát dönti letargiába, aki le is mond hatalmáról — Lencsilány szemén pedig pontosan látszik a kétely: vajon valóban igazságos az, ami történt? Vajon létezik egyáltalán igazság?
Lencsilány és Pókháló kisasszony
A Lencsilány és a csúnya óriás című harmadik (és legszomorúbb) történet egyértelműen azt mutatja: nincs. A behemót óriás tragédiája nem csupán annyi, hogy szerelmes vágyódásáért filmszalagba zárták, mint ezt elmondja, hanem hogy az érzéketlen és intoleráns felnőttek ezután még a mozit is felgyújtják, csak hogy elpusztítsák azt, amit nem értenek és nem is akarnak érteni, pláne elfogadni — szemben Lencsilánnyal, aki zsírkrétával társakat rajzolt a filmszalagra a szomorú, magányos óriásnak. Sőt ennek végén, mielőtt a záróképen a füstölgő romok fölött zokogna, tőle meglepő indulatosságot is mutat az akciót levezénylő tábornokkal szemben. Ám már ennek az indulatnak sincs esélye az utolsó, a legnyomasztóbb és legkilátástalanabb mese, a Lencsilány és a fekete csönd második címszereplőjével szemben: a Csáth-novellát alaposan átíró történet végén mindent bekebelez az „őrületesen, hangtalanul” kacagó fekete csönd (a témát egyébként Lakatos immár másodszor dolgozta föl: a novellát sokkal inkább követő Fekete Csönd-képregénye tavaly jelent meg a Műútban) — még a korábban oly rettenthetetlennek mutatkozó Lencsibaba is megrémül, immár nincs semmi, ami az eleve elrendeltettséggel, ez esetben a pusztulással szemben hatásos lenne, esetleg ha annak esélye nem, hogy mindez csak mese, mint erre a kötetzáró kép is utal, az elején idézett gyermekdal befejezésével.
Lencsilány és a fekete csönd (részlet)
Az nyilván egyértelmű mindenki számára, hogy ha „mesék” is ezek egyáltalán, akkor sem afféle gyerekmesék. Inkább lírai hangvételű („mintha rajzokkal írnék verset” — mondta a szerző egy interjúban), ám kőkemény egotripek, mélyfúrások a lélek mélyére, melyek kézzelfogható projektumai eme sajátos és el nem használt világ nyomasztó valóságában jelennek meg. Ezt oldja és enyhíti finom humora, frappáns poénjai (így például az egyoldalas Lencsilány születésnapjára vagy épp a Csúnya óriás… mozijának falain látható plakátok); a személyiség kettősségének ironikus, ám pontos felmutatása („A Lencsilány csak a Cica betűt ismerte, de azt is csak félig, Lencsibaba viszont valamennyire tudott olvasni”).
Lencsilány és a csúnya óriás
Lakatos képregényalbuma egy jelentős lépést tett a képregény komoly műfajként elismertetése érdekében, s mint az eddigi recepcióból is látszik, immár a „művelt közönség” sem érzi feltétlenül derogálónak egy képregényalbum forgatását, melynek igényes kivitelezéséért minden elismerés megilleti a kiadót is.
 
Nyitott Könyvműhely, 2010, oldalszámozás nélkül, 2680 Ft
 
És ha meg nem haltak...
nyomtat

További írások a rovatból

irodalom

Létezik egy közös európai kultúra a helyi variánsok felett Létezik egy közös európai kultúra a helyi variánsok felett
Interjú Norman Jope-pal, a Gólyák és rétesek szerzőjével
irodalom

HUBBY-díjas a PRAE.HU írója, szerkesztője HUBBY-díjas a PRAE.HU írója, szerkesztője
Mészöly Ágnes és Péczely Dóra is részesült Év Gyermekkönyve Díjban
irodalom

Kamaszkor, a lassú gyilkos Kamaszkor, a lassú gyilkos
Interjú Mészöly Ágnessel, a 2018-as Könyvhétre megjelenő könyve, a Rókabérc, haláltúra című krimi kapcsán
irodalom

Posztmodern kígyó meg a farka Posztmodern kígyó meg a farka
Salman Rushdie: A Golden ház. Helikon, 2018. Fordította: Greskovits Endre

Más művészeti ágakról

art&design

Ellenállás, forradalom, bűnösök és áldozatok Ellenállás, forradalom, bűnösök és áldozatok
Kockázati tényezők. Az ellenzékiség öröksége az egykori szocialista országokban - kiállítás a FUGA-ban
Brad Bird: A hihetetlen család 2


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés