Ez alól nem volt kivétel az Európai Írók Parlamentje sem, mely az idén Pécs és a Ruhr-vidék mellett Isztambulban is zajló Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében került megrendezésre a Hilton Isztambul nagyszálló konferenciatermeiben, újabb példáját adva a törökök évszázadok óta tartó, Európa iránt érzett reménytelen szerelmének.

Mikor az utazásra készülve elolvastam Orhan Pamuk önéletrajzi ihletésű Isztambul-könyvét, kíváncsian vártam, hogy az 1954-ben megnyitott szálloda vajon föltűnik-e a könyv lapjain, hiszen a Nobel-díjas író családi emlékei nagyjából a Hilton környékén lévő kerületekhez kötődnek, igaz, még azokból az időkből, amikor Isztambul még elfelejtett, kétmilliós peremvidéki városként tengette napjait az egykori ottomán idők romjai között. Jellemző módon egyetlen egyszer esik csak említés róla, egy nagyon gazdag és nagyon melankolikus nagybácsi kapcsán, akinek egyetlen rendszeres napi tevékenysége abban állt, hogy hatalmas házából átsétált a Hilton éttermébe teázni, mert elmondása szerint ez volt az egyetlen hely, ahol igazán Európában érezte magát. Ennek az elvárásnak a szálloda a mai napig kifogástalanul megfelel, egy európai utazó számára egészen kényelmetlen mértékben: a reggelik, ebédek és vacsorák zenei aláfestése például minden esetben a legnagyobb klasszikus európai zeneszerzők alkotásai közül kerül ki, így a minden tekintetben elkényeztetett utazó Grieg, Vivaldi, Mozart és mások agyonhallgatott zeneszámaira tolhatja magába a mindennapi betevőt.

Hogy van-e értelme az ehhez hasonló nemzetközi rendezvényeknek, ahol nem kis költséggel és szervezéssel több mint harminc ország több mint száz íróját látják vendégül egy közös tanácskozás keretében, melynek egyetlen kézzelfogható eredménye a PRAE.HU-n is közölt Isztambuli Nyilatkozat 2010 nevű dokumentum (az angol eredetit lásd itt) – erre a válasz egyszerre igen és nem, hiszen amilyen reménytelennek és fölöslegesnek tűnt alkalmanként a szekcióülések végeláthatatlan szájalása a világ és Európa szellemi és politikai közhelyeiről, éppen annyira voltak érdekfeszítőek az ülések közötti és utáni beszélgetések a többi résztvevővel, és a találkozás Isztambullal, ezzel a hihetetlennél is hihetetlenebb, mára már tizenhatmilliósra duzzadt várossal, melyet mintha csak az üléseken gyakran felemlegetett kulturális párbeszéd és sokféleség illusztrációjaként építettek volna föl az évszázadok.

Az persze azért kiderült, hogy minden igyekezet ellenére még igencsak távol vagyunk a szólásszabadság, a nyelvtől és vallási-politikai meggyőződéstől függetlenül szabad véleménynyilvánítás és a valóban működő multikulturalizmus megvalósításától, és hogy ennek szimptomatikus jelenségeiért a törököknek nem is kell a szomszédba menni. Hiszen bár Törökország a többségében iszlám vallású országok közül az egyik legliberálisabbnak tekinthető, hangsúlyozottan szekuláris állam, a török büntetőjogban attól még máig létező fogalom a nemzetgyalázás tényállása – amelynek vádjával többek között Orhan Pamukot is perbe fogták Törökországot kritizáló nyilatkozatai miatt –, a díszvendégként meghívott indiai származású, szintén Nobel-díjas V. S. Naipaul pedig végül azért nem vett részt a konferencián, mert már a meghívás hírére vallásos török írók és újságírók egy csoportja hangosan elítélte őt korábbi iszlámellenes megnyilvánulásaiért.

Ami azonban számomra igazán világossá vált a multikulturalizmus vélt vagy valós bukásáról vagy válságáról szóló beszélgetések során, az inkább az, hogy ahogyan a világ globalizációjával, a különböző nemzetiségekből és kulturális környezetekből érkező néptömegek egyre nagyobb mobilitásával napról napra nőnek a különböző kultúrák közötti lehetséges konfliktuszónák – melyek immár nem a távoli országhatárok, hanem mondjuk a sarki török zöldséges és az utca másik oldalán székelő keresztényfundamentalista motoroskocsma között húzódnak –, és ahogy a többség-kisebbség fogalmai egyre kevésbé alkalmasak a különböző csoportok viszonyainak leírására, ebben a helyzetben sokkal kevésbé a „multikulturalizmus” mint inkább a „tolerancia” fogalmának átértékelését kellene mihamarabb elkezdeni.

Az általános szóhasználatban ugyanis a „tolerancia” leginkább a többségi társadalomnak azt a megengedő hozzáállását fejezi ki, miszerint én, a többségi társadalom képviselője nem foglak üldözni, büntetni, pellengérre állítani azért, mert valamiben más vagy: arról azonban nincsen szó, hogy engem akár a legkisebb mértékben is érdekelne az a másféleség, ami téged meghatároz. Inkább csak eltűröm a másságodat, cserébe mondjuk a munkaerődért, mert hajlandó vagy igen olcsón olyan feladatokat is elvégezni, amit az én országom bennszülöttjei már méltóságukon alulinak éreznének. Csakhogy ez a hozzáállás ahhoz vezet, ami ma már helyenként teljesen ellehetetleníti a békés együttélés legalapvetőbb formáit is: történetesen, hogy ugyanazon a földrajzi helyen egymástól tökéletesen izolált, párhuzamos társadalmak jönnek létre, olyan közösségekkel, melyek nem csak hogy egymás kultúráját nem ismerik egyáltalán, de esetenként még közös nyelvet sem beszélnek. (Ma már magyarként is könnyen megteheti az ember, hogy a legkisebb nyelvtudás nélkül elmenjen mondjuk árufeltöltőnek vagy mosogatónak Angliába, Németországba vagy Amerikába, ahol a már régebb óta kint élő más magyarok foglalkoztatják, munka után pedig a többi magyar bevándorlóval élhet közösségi életet – anélkül, hogy közben bármilyen igazi kapcsolata kialakulna a befogadó ország kultúrájával.) A másikról való tudás hiánya, hagyományainak, történelmi beidegződéseinek, kulturális reflexeinek nem ismerete pedig szinte lehetetlenné teszi a közös kompromisszumok megtalálását, hiszen nem létezik olyan közös platform, ahonnan a beszélgetést el lehetne kezdeni.

A mi problémáink itt Magyarországon persze egy kicsit másak, hiszen nálunk még mindig igen csekély a bevándorlás mértéke: nekünk úgy sikerül egyre aggasztóbb konfliktusokba keveredni saját legproblematikusabb kisebbségünkkel, a cigánysággal, hogy büszkén felemlegetett sokszázados történelmünk során ők mindig is itt voltak velük. Ettől függetlenül a másikról való tudásunk máig igen csekélynek nevezhető: elég csak belegondolni, vajon hány cigány mesét hallgattunk általános iskolai irodalomóráinkon, esett-e szó valaha zenetörténet-órákon a cigányság elképesztő zenei kultúrájáról, fölhívták-e a figyelmünket anyanyelvünk cigány eredetű jövevényszavaira, vagy elmagyarázta-e nekünk valaha is valaki, miben és hogyan különbözik az ő viselkedéskultúrájuk, társadalmi hierarchiájuk a miénktől? Pedig ezen alapvető ismeretek nélkül eléggé nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatna ki az a vágyott harmónia, ahol valóban „együttélésről”, és nem csak „egymás mellett élésről” beszélhetünk.

Többek között ezen okokból is vetettük fel több kollégámmal, hogy a leendő deklarációban kiemelten fontos problémaként kezeljük a műfordítás és a fordítástámogatási programok kérdését, hiszen a másik kultúrájának mindmáig legkényelmesebb és legveszélytelenebb – és ezért az egyik leghatékonyabb – formája még mindig az olvasás, és a sokak által vágyott és óvni kívánt európai „bibliodiverzitás” is csak akkor védhető és terjeszthető ki igazán, ha állami és civil támogatások segítségével elősegítjük, hogy ne csak a piaci szempontból eladható könyvek kerüljenek a nagyközönség elé, hanem elérhető áron és megfelelő minőségben találkozhassunk olyan irodalmi művekkel is, melyek a miénktől gyökeresen eltérő kultúrákról tudósítanak.

Ebből a szempontból különösen aggasztó, hogy itthon a Magyar Könyv Alapítvány, mely a magyar nyelvű szépirodalmi művek külföldi megjelenésének legfontosabb támogató szervezete, egyre inkább csökkenő költségvetésből kénytelen dolgozni, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy az új kulturális kormányzat átszervezési offenzívájának keretében még intézményi önállósága is veszélybe került. Pedig Magyarország és a magyar kultúra külföldi megismertetésének és népszerűsítésének legolcsóbb és legköltséghatékonyabb módszere még mindig a nemzeti irodalom exportja, ráadásul, ellentétben a magyar kulturális szféra sok más szervezetével, a Károlyi Dóra által hihetetlen hatékonysággal vezetett alapítvány remekül működik a jelenlegi formájában; olyannyira, hogy a katalán kultúra népszerűsítéséért dolgozó Ramón Llull Intézet például az ő modelljük alapján dolgozta ki a saját működésének alapjait, s azóta is vígan működik – jóval több pénzből, természetesen.

Mindez persze elenyésző problémának tetszhet annak fényében, amit a jelenlegi kormányzat művel a kulturális szféra más területein, a sajtószabadságot fenyegető törvénytervezetével és a közmédiák teljes átszervezésével, valamint a központi ideológiának nem megfelelő kulturális intézmények ellehetetlenítésével és lejáratásával. Ám ha belegondolunk, valahol a most elmérgesedett helyzet is ugyanannak a kulturális elszigetelődésnek a következménye, csak éppen egyetlen országon belül, ahol a jobb- és baloldali művészeti és politikai élet szereplői között egyre kevesebb a párbeszéd, az egymás iránti érdeklődésről már nem is beszélve, jóllehet azért vannak üdítő ellenpéldák is az összefogásra.

Amit azonban semmilyen intézményi kezdeményezés nem tud megoldani, legfeljebb lehetővé tenni, az mindig a személyes találkozás élménye, az ember és ember közötti kommunikáció, aminek a művészeti szférában még nagyobb jelentősége van, mint általában. Ezért is tartom szerencsémnek, hogy sikerült úgy szerveznem a dolgokat, hogy a kimerítő konferencia után legalább egyetlen napom maradjon még a városra is a hazautazás előtt. Mert amit azon az egy napon tapasztaltam Isztambulban, az nagy valószínűséggel többet jelentett a megelőző három nap légkondicionált üléstermekben lefolytatott összes beszédénél.

Csupán két épületről akarok beszélni, melyekre még egy közös éjszakai sétahajózás során figyeltünk fel a Boszporusz partján, jóllehet már a hozzájuk vezető út is tartogatott meglepetéseket, hiszen a Hilton recepciósa, amikor a helyi tömegközlekedési lehetőségekről kérdeztem, először úgy nézett rám, mint aki kannibál vademberek közé akar menni egy szál fényképezőgéppel, az utcára kilépve azonban hamar rá kellett jöjjek, hogy ilyen remekül működő, tiszta és hatékony tömegközlekedést legfeljebb csak Berlinben láttam eddig.

Az általam keresett épületek közül, mint később megtudtam, mindkettőt az 1850-es évek közepén építették Abdülmecid szultán uralkodása idején az örmény származású Balyan építészcsalád tagjai. Már két nappal korábban, amikor megláttuk őket a vízről, alig jutottunk szóhoz a megdöbbenéstől, mert inkább illettek valamelyik kései Star Wars-film kultúrákat és építészeti stílusokat zavarbaejtő érzékkel egymásbaolvasztó bolygójára, mint ide, Európa legszélsőbb pontjára: egyikünk se gondolta volna ugyanis, hogy az iszlám építészet legfontosabb műfaja, a mecsetépítés művelhető teljes mértékben európai elemek felhasználásával is, olyan stílusú épületeket létrehozva, melyeknek formanyelve és díszítőelemei kevésbé Mekka, Kairó, Szarajevó vagy Abu Dhabi, hanem sokkal inkább Drezda, Velence, Potsdam vagy Versailles emlékeit idézik fel a szemlélőben. Soha nem hittük volna, hogy léteznek neobarokk mecsetek is.

Az Ortaköy mecset gyakorlatilag a Boszporusz vizén lebeg, mintha csak valami excentrikus udvari ünnepség idejére, puszta szeszélyből felhúzott pavilon lenne. Három oldalról a tenger veszi körül, melyről a napfény a hatalmas ablakok kovácsoltvas rácsain keresztültörve vetül a márványozott falakra és az imaszőnyegre. Amíg a hagyományos mecsetek többsége, így például a Kék Mecset és a többi, régebbi stílusú társa egyben nézve inkább horizontális hatást mutat egymásból előburjánzó kupoláinak elrendezése és a melléképületek miatt, addig az Ortaköy mecset éppen fordítva, sokkal inkább az európai templomok arányaihoz közelítve, egy viszonylag kis területű alapról tör felfelé karcsú oszlopaival és boltíveivel, ami csak tovább növeli az egész épület lebegő jellegét, melyre a két filigrán, kissé már inkább a szecesszió, mint a barokk irányába hajló minaret teszi fel a koronát virágsziromhoz hasonló erkélyzetével.

Ne feledjük: ekkoriban Franciaországban már egy ideje III. Napóleon uralkodik, és ezekben az években jelenik meg a Bovaryné és a Romlás virágai is Párizsban, az Ottomán Birodalom pedig valamivel túl van fennállásának ötszáz-ötvenedik évén. Az épület alapján egyáltalán nem tűnik lehetetlennek egy olyan európai iszlámot elképzelni, mely mondjuk a Bécshez közeli területeken megmaradva folyamatos párbeszédben marad az európai művészettörténettel, aminek sokkal kevésbé egzotikus ellentéteként, mint inkább alternatívájaként működik. Ami azonban igazán megkapó ebben a kecses boszporuszi ékszerdobozban, az a mecset minden részletéből áradó, szinte kézzelfogható vágyakozás, a vágyakozás Európa és az ő fényes uralkodói rezidenciái és templomai, gondosan rendben tartott kertjei és gazdagon díszített fogadótermei iránt – egy olyan időszakban, amikor ennek a stílusnak az őshazájában mindez már csak álom, hanyatló fantáziálás és díszlet.

A másik épületet, félúton az Aranyszarv-öböl torkolata felé, már csak kívülről tudtam megnézni, de ez nem igazán zavart, mivel ennek csak egyetlen részletére voltam igazán kíváncsi. A Dolmabahçe mecset minaretjei ugyanis – mintha csak egy művészettörténeti kirakósjáték hiányzó darabjára lelne az ember a kulturális hatások kibogozhatatlan egyvelegében – egy-egy tökéletesen kivitelezett korinthoszi oszlopot mintáznak, talapzattal, kanellúrákkal, akantuszleveles oszlopfővel, és mindennel, ami kell: az egykori Konstantinápolyban, mely még korábban a Bizánc nevet viselte, persze egyáltalán nem kellene, hogy meglepő legyen egy ilyen hibrid konstrukció, mégis, az ember szinte a homlokára csap megdöbbenésében és csodálatában, hogy egyetlen ilyen építészeti ötlettel milyen elegáns és ötletes formában össze lehet foglalni egy város többezer éves történelmét.

Valami ilyesmire gondolok, amikor a különböző hagyományok és kultúrák „egymás mellett élése” helyett „együttélésről” próbálok beszélni – s ha az Európai Írók Parlamentjén fel is csillant időnként valami ilyesminek a reménye, a végső tanulság azért mégis csak az volt, hogy odáig még nagyon hosszú az út.