Senki sem gondolná, hogy igazából egy, a lassan lecsengő Twilight-mizéria farvizén evező filmre ül be, amikor jegyet vált A negyedikre. Pedig a történet, amit kapunk, éppen olyan, mint a többi, mostanában menő tinifilm: a fiú különleges, a lány átlagos, ám azért van benne valami megkapó a szép a mosolyán túl is. Magának való – no meg a fiúnak. Így hát egymásra is találnak az első húsz percben, de persze nem maradhatnak együtt, mert a fiú különleges. A Negyedikbe belekerült minden, ami az amerikai filmgyár szerint a gimiben történik: a magasabb és deltásabb fiúk terrorizálják a kisebbet, a tanárok unalmas, fekete-fehér filmeket mutatnak, a legszebb lány magányos, de kedves, a bandavezér jó útra tér. És az új fiú kezéből fénysugár árad.

Aki manapság olyan amerikai gimnáziumba jár, amelyikben nem akad egyetlen csodagyerek sem, az eláshatja magát. A negyedik alkotói nem akartak túl sok vért a történetbe, úgyhogy kiebrudalták a vámpírokat és a velük mostanra már szinte karöltve járó vérfarkasokat a színről. Helyette ötvözték a legjobb trükköket a Mátrixból, a Star Warsból, no meg a Hősök című sorozatból, hogy valami egészen újat és különlegeset kapjanak. A fiú ufó. De nem zöld, nincs három lába és többnyire tökéletesen átlagos srácnak tűnik. Még olyan iskolatársa is van, aki magasabb nála. A szíve persze a helyén van – egyedül abban különbözik az emberi fajtól, hogy nála az első szerelem mindjárt az Igazi, ennél fogva örök, még akkor is, ha ott kell hagynia a választottat. A fiúra vadásznak. Senki se kérdezze meg, hogy miért. Csak. Azért, hogy legyen valami történet a filmben az átlagos, gimnáziumi hétköznapokon túl.

A történetvezetés vagy dramaturgia bonyolítását a film alkotói nem vitték túlzásba. Nyilván nem szerették volna komoly kihívások elé állítani a rágógumi-filmekhez szokott nézőközönséget. Azzal sem lehet vádolni az alkotókat, hogy túlzásokba estek volna a karakterek kidolgozásakor, összetett, jellemfejlődésen áteső, vagy akár csak két motivációnál többel ellátott figurákkal fárasztották volna a szerencsétlen nézőket. Ami a látványvilágot illeti, az alkotók ötvözték A Gyűrűk Urából ismert orkokat az emberekkel, hogy megkapják a rosszakat, és előhúztak egy csokorra valót a filmstúdió csinos tinijei közül, hogy megkapják a jókat. Mindezt többnyire biztonságos, iskolai díszletek közé helyezték, kiegészítve néhány misztikus erdei tisztással – ami ismét csak az Alkonyatot juttatja eszünkbe. Azt elismerhetjük, hogy a film végén a harc hozza a trailerben beígért szintet. Nagy kár, hogy ez az egyetlen pillanat, amikor a film hasonlít az előzetesben mutatott képkockákra.

Ahol nincs történet és nincsenek karakterek, ott kár színészi játékra pazarolni a szót. A szereplők kedvesek és szimpatikusak – na jó, a rosszak kevésbé –, mosolyognak és illedelmesen egymásba szeretnek. Elcsattan néhány csók, és az már senkinek sem okoz nagy lelki megrázkódtatást, ha a fiújáról kiderül, hogy más, mint a többiek. Ahogyan az sem, ha szétverik az iskolát az orkszerű gonoszok.

A negyedik mindenben hozza azt, amit a célcsoport látni szeret és élvez. Kis ijesztgetés, sok szerelem, kis misztikum, a különleges fiú és az átlagos lány életre szóló szerelme. Gondolkozni nem kell rajta, a moziból kilépve el is lehet felejteni. Csak egy óriási hibája van: a célcsoport – a tizenkét-tizennyolc éves lányok – sohasem fog beülni rá, mert már az előzetes felénél fintorogva továbbkattintottak a neten, mikor esti mozit kerestek. De nem baj, lesz második rész is, hátha addigra híre megy, hogy kiknek is szól ez a film.