Mind voltunk már valamennyire is egzotikusnak tartott koncerthelyen: romkocsmában, földbe süllyesztett hangárban, üvegpalotában, sőt szép számmal vannak, akik a szétrombolt gyártelepek zenebarát légkörét is megtapasztalták. Távolról sem szeretnék az egzotikum veteránjának tűnni, ám ezzel a koncerttel én végképp átértékeltem a különlegesről alkotott elképzeléseimet.

A Szikra léte már önmagában is bravúr, hiszen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy kultúrközpontot megéri félszintenként igencsak igényesen berendezett bárokkal és népes állandó kiszolgálói stábbal fenntartani. Ráadásul az infrastrukturális kényelem eltörpül a koncerttér felső karzatainál elhelyezett vörös kárpitos székek és páholyszerű kialakításban elhelyezett ülőgarnitúrák hívogató kényelme mellett.

Volt valami különösen bizseregtető, század eleji az aranyrámás, kupolás, álklasszikoszlopos tér emelkedett légkörében, pláne hogy az összes VIP vendég a felső karzaton pezsgőt szürcsölgetett. És mindez egy sötét, szubkulturális antipop koncerten, ahol csak elvétve látunk ruhájában is tarka társaságot.

Ugyanezt a kettősséget és paradoxont tette látszólag feszültségmentessé a magyar Black Nail Cabaret (BNC) – performansszal és zenével. A színpadon négy tagúra bővülő duó dívás, pin-upos kiállása pont olyan volt, mint a beltér színházi légköre, zenéje pont olyan, mint a szubkultúra önpusztító nihilje.

A zene maga hangszereiben szintipop, a vokálban melankóliával teli, egyeseknek tán gótikus is: kicsit Depeche Mode, kicsit VNV Nation, de leginkább Black Nail Cabaret, hiszen ilyen kiállása és ilyen merész feldolgozásai nincsen másnak a szcénában. Apropó kiállás: az előadás végig performansz formában zajlott, az énekesnő a színpadon rakott szoknyás gót gésa, vagy ledér Marilyn Monroe volt, a háttérvokálosok soraiban pedig egyik pillanatban sötétarcú szamuráj, kecses tündér-pillangó, máskor halálmaszkos hóhér bukkant fel a zene aláfestéseként. A performansz kifordított, groteszk esztétikája pedig szoros összhangban állt a zenével, hiszen ugyanez a feje tetejére állított kompromisszummentesség volt érvényes Rihanna és más popsztárok BNC-s remixeire is.

 
Számomra azonban a legkedvesebb nem ez a mesterkélt groteszk volt (már csak azért sem, mert a profi kifordítómester imázsa elég hamiskásra sikerült néhol, hiszen a BNC éppen csak kinőtt az amatőr státuszból – ez a zenén is hallatszott), hanem a fellépés játékossága. A produkció, azaz a számok felvezetése, a színpadi játék és a lányok viselkedése is pajkos, pajzán összekacsintós hangulatot teremtett, úgyhogy nyoma sem maradt az elektronikus zenék görcsösségének, feszességének. Volt helyette duruzsolás, önfeledt huncutkodás és perverzség a színpadon - ám ez sem volt zavaróan harsány.

Hasonlóan játékos volt a De/Vision is. A német páros zenéje persze borzasztóan feszes, tele nyugtalansággal, izgatottsággal – sőt, indulattal. Ennek ellenére az előadás laza volt, a banda úgy hozta speciális megsemmisülő-megsemmisítő érzését, dühös nihiljét, mintha az a világ legtermészetesebb életérzése lenne.

 De/Vision - Rage

Ez pedig már a szintipop határait feszegeti, hiszen ennyi feszültséget természetesen előadni, ráadásul úgy, hogy a zene vezérvonala még csak nem is sürgető, számomra eddig lehetetlennek tűnt. Ha nem látjuk az együttest, a zene esetleg zavartnak, az életérzés pedig hamisnak tűnhetett volna. Ez a produkció azonban maximálisan megerősített abban, hogy mindez olcsó előítélet, hiszen a De/Vision úgy jó, ahogy van. Távolról sem vaskos és rikító, mint a BNC, de mint az a következő videón látható, nem is emiatt szeretik a rajongók.

 De/Vision @ Szikra Cool Tour House, 2011.02.19

 

Az est főfellépőjét, a svéd Covenantot nem kell bemutatnom: 25 éves legenda, kategóriájának úttörője, a sötét szintipop legnagyobbja. A hangulat óriási volt, hiszen az együttes a sötét elektronikus romantika legjobb oldalát mutatta, vagyis az ingerült, zaklatott melankólia és a többi olyan kellemetlen életérzés, mint a kilátástalanság és beleveszés szépségét formálta meg zenei eszközökkel. Eskil Simonsson énekes dicséretes módon látta meg ebben a lehetőséget, és elképesztő hévvel késztetett minket kollektív megsemmisülésre.

 

Olyan volt az egész, mint egy nagy, érzelmileg is felkavaró ünnep. Ahogyan a frontember ütemesen kántálta: itt és most tényleg együtt vagyunk („We stand alone right here, right now, together!”), melyet én a fellépés katartikus esztétikai szintézisének tudok be.

 Covenant - We Stand Alone

A zene rituálissága (az elektronikus alap a De/Visionnél jóval letisztultabb) és az előző produkcióknál jóval gyérebb megvilágítás erős konformelszívó hatással járt, így - bár közhelyes, de - a koncert tényleg nem volt mindennapi. Zeneileg pedig nem lehet negatív kritikával illetni a fellépőket: még magukhoz képest is kitűnő koncertet adtak.

A fenti videó pedig tisztán demonstrálja, hogy ennél élőbb elektronikus koncerten ritkán jár az ember: a rendezvénynek volt összetett esztétikai krédója, igényes légköre és értékes zenéje. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet ennél több vagy jobb egy koncert.

A fényképeket készítette: Tóth Lilla

A rendezvényt a Black Head Agency szervezte.