És aki visszafelé kényszerül, az kesztyűben tapogatja ki az előle rég elsiklottat, hiszen az emlék megfoghatatlan, a kesztyű olyan illúzió, hogy az ujjaihoz érő tapintások már csak a külvilág érett látszatában kifejezhetőek. A belső dolgok így is érinthetetlenek, az emlékek cukorrá dermednek. A címlap figurája, a „cigarettás” is csak látszólag tart fölfelé a lépcsőn, az optikai trükk megoldása, hogy lefelé tart. Sőt, befelé, önmagába. Nem néz fel kalapja alól (Fehér László: Lépcsőn II.), arctalan, mint az eltévedt lovas: a múltból jött, és múltba tart, de – akárcsak fenomenológiailag - kétséges, hogy az alak számára, mégha kultikus figura is, létezhet-e egy másik fajta múlt. Ő egy költészet és egy sors tesztembere: „Sem megerősíteni, / sem megcáfolni / nem tudták még az arcát.”
A rövid versek talányos szépsége csonthéjába zárja az olvasóját, elbűvöli a képek, a logika magától értődöttsége, de a külvilág abszurd fenyegetettsége elől nem ad védelmet: mintha bármelyik pillanatban betörhetne ide is a valóság verbálisan artikulálatlan ok-okozatisága, és összeroppanthatná a költői képzelet tereket növesztő viszonyrendszereit. „Sok van, ki átokra / nyitja száját: el- / árulja semmi pénzért / azt, amit nem ért;” (Semmi pénzért). Így eltanácsolatlanodva az olvasó is néha csak tökéletesre csiszolt kavicsokat lát, végtelenül zárt formákat, amelyeket paradox módon kettős látással él meg: belülről és kívülről: „Az arca szürkület, / nem látok ki belőle. / (...) Csak őt nézem. / Közöm van hozzá.” ( A legjobb szó)

Mindeddig úgy érezhettük, hogy ki vagyunk zárva e világ képiségben gazdag, ám befelé tükröt tartó költőiségéből, míg Pollágh előző két kötetét meg nem ismerhettük. A Fogalom (2005) rávilágít e költészet varratokat lassan eltüntető eredetére, a korai Tandori formakísérleteire, Pilinszky esszenciális képi világára, s közben Wittgenstein nyelvjátékának költőileg csak ritkán termékeny továbbgondolására. A Vörösróka című kötete (2009) hosszú versei és ciklusai (Éva-üveg, A Dédi) magyarázatul szolgálnak, úgyszólván történetbe helyezik ezt, az itt és most megmerevedett intellektuális tájat. A celani grammatikájú Corrado Cattani kezdő sorai a maga teljességében és bonyolultságában mutatják a Pollágh-vers logikáját: „Zárt szépség: / lámpaoltás utáni hangon, / üveg mögül beszél, / de csont a nyelve, / bereped tőle a monitor. / Nem sört nyitnak / ilyen nyelvvel, / hanem koporsót.”

Épp így árulkodó A Dédi dala első versszaka, amelyben két Tandori-verssor is található: „Ha meghalok, / cukrok közé fekszem, / nekem ez kijár; / fényes, pöpec cukrok, váltott lovakon.” Sem megkerülni, sem elrejteni nem akarja Pollágh eredendő lírai indíttatását. A fő motívumai azonban önálló jelentésre kelnek, átszövik egész költészetét, és egy sajátos képi világot, egy, az eredeti jelentésüktől sokszor paradox módon eltávolodó kettősséget mutatnak mániákus meghittséggel: tükör, ékszer, kávé, cukor, édesség, köd, fehérség, rózsaszín, kesztyű... stb.

Ami némileg nehezíti legújabb kötetének megértését, hogy egész korábbi költészetét evidenciaként kezeli, mintha az olvasó fejében ott lenne képi világának egész tárháza és máshol kibontott eredete. Míg Pilinszky, Celan, Holan mindig szituációba helyezte ezeket a néhány soros, végletekig lecsiszolt verskavicsokat, addig Pollágh elénk szórja, s hagyja, hogy kutakodjunk a jelentésüket illetően a korábbi köteteiben. Tükröt tart, de tükre egy ki-betolható lírai felület, hol hangos, hol hangtalan ez a táj, de még csöndességében is nagyon erős. Ahogy Roubaud írja Párbeszéd című versében: „Egy vers mindig egy virtuális dialógus feltételei közé helyezkedik el.” Itt a két végső pólus Ady Az eltévedt lovas című verse és a kötetborító már említett festménye. Nagy költői merészség a magyar irodalom egyik legsokrétűbb, leginkább történelemfilozófiai vízióját egy cukorral behavazott, lépcsőn fel-le-(?) menő alakként értelmezett-láttatott, szinte egzisztencialista törékenységű figurával párhuzamba állítani. Sőt, mivel a két szereplő folytonosan áttűnik egymáson, és sosem tudhatjuk, hogy melyik a lovas és melyik a „cigarettás”, csak a ködguba a biztos, s hogy valamiként még nem józanodtunk ki annak a felismeréséből, hogy alapvetően eltévedtünk.

Hihetőleg így is van, látván a mindennapok történéseit, a szupremáciába süllyedő országvigyort kiválasztottaink arcán. Mégis, ez az itt csak személyességében jelenlévő eltévelyedés legtöbbször olyan képi-gondolati jelenségekre hivatkozik, amelyeknek ebben a kötetben nincs tárgyi megfelelője. Valamiként az igazi párbeszéd így elmarad.