S hogy mi a bűn? Hiszen „nem csináltunk semmit” – mondja az első felvonás tiszteletese pontosan meghatározva, kövekként zuhogó szavaival rámutatva arra, mi is ez a felejthetetlen, megbocsáthatatlan bűn voltaképpen. A rendőr csak ütött, hiszen ez volt a dolga, csak kivitte a vonathoz az elszállítandó zsidókat, csak éppen ő volt szolgálatban, a többiek csak féltek, csak nők voltak, vagy csak azt sem tudják, éltek-e már akkor. Hogy lehet-e ezzel együtt élni, be lehet-e rendezni a kocsmát és a színházat a zsinagógában, ha úgysem használja senki, meg lehet-e tagadni azt a múltat, ami életünk oly szerves részét alkotta, lehet-e karriert építeni a párt által támogatott színésznőként akkor, ha anyánkat a Gulágra viszik? A darab kérdései húsbavágóak, válaszaik megrendítőek, mindegyik egy-egy hatalmas pofon, hogy térjünk már észhez. Mindez alaposan megbolondítva a magyar népmesék és népdalok elemeivel, mérhetetlen mennyiségű iróniával és szarkazmussal, egyszerre téve tragikomikussá és groteszkké a történetet.

Nem titok, hogy a váz Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyvéből épült, mely egy lovasberényi igaz történetet dolgoz fel: 1946-ban előadták a faluban Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát. Jelen voltak azonban a lerészegedett szovjet katonatisztek is, akiket sokkal inkább érdekelt Iluska öle, mint játéka. A „színészek” – akik huszárjelmezt viseltek, ezért voltak fakardjaik – megakadályozták ugyan, ám másnap közülük többet is Szibériába szállítottak.

Éppen így indul Mohácsiéknál is minden, a teljes darab három felvonásból, a János vitézből ismert három legfontosabb helyszínből áll össze: a faluban, majd a francia király udvarában, végül pedig Tündérországban vagyunk, legalábbis az elmondottak szerint. A faluból viszont ezúttal nem a jobb jövő reményében indulnak útra, a francia király udvarában nincsen dőzsölés és pompa, ahogyan Tündérország is csak a végtelen kiábrándultságot sugárzó, változatlannak, az idő múlását nem érzékelő, megnyomorító kommunizmusnak, valamint a november 7-ei ünnepségnek a színhelye.

Minden színész játszik, színészt játszik, Jancsit, Iluskát, a gonosz mostohát és a többieket. A Donnál elveszettnek hitt Horváth János, aki Jancsit alakította, vakon, mindenkit meglepve tér vissza. Makranczi Zalán esetlensége, a világot naivan éppen ezért értetlenkedve figyelő karaktere jó megoldás, elveszti mindenét, ráadásul kétszer is. Radnay Csilla Iluskát játszó falubeli Ilonja kezdetben bizonyítja, képes igazán szeretni és hű maradni, lelkiismerete mindig erősebb, mint a vágyai, de a történet végére  kivillan megalkuvó énje. A párttitkár csillogó színésznő feleségeként (tökéletes a hátát teljesen szabadon hagyó, földig érő, fehér selyemruhája), az sem érdekli, hogy férje egy igazi állat, úgy látja, minden folytatható és elfelejthető, mert úgy akarja látni, majd integetve tovaszáguld Wartburg kabriójában.

A férjet, korábban a szovjet őrnagyot, a lányokat erőszakoló, kedvtelésből füleket levágó, ezért Van Goghnak nevezett, Lenin hetes ikreinek egyetlen túlélőjét alakító Kulka János hátborzongató. Néróként jelenik meg, pánsípot fújva, balett lépésekkel haladva, művészetkedvelőként és egyszerre agresszorként, a nyelvhelyességhez és Petőfi, azaz Sándor bácsi soraihoz görcsösen ragaszkodó démoni figura. Irritáló, visszataszító finomkodása mögött pontosan érezzük: sátáni alak lakozik.

Az első felvonás falujának díszletei egy csak gyertyákkal megvilágított ódon várszerű építményre emlékeztetnek, persze később – mint említettem – kiderül, a zsinagóga az. Nemzetiszín lobogós, operettes, daljátékos indítása éles ellentétben áll a jelenlegi és múltbeli eseményekkel, sőt a  darab mesevilága is lépten-nyomon sérül: az Üveghegy, a kurta farkú malac birodalma, s még a francia király udvara is a munkatáborok helyszíneivé alakulnak. Az elhurcolt nők dolga a kővé változtatott hullákat szilánkokra taposni. A férfiak tollal mázsássá tömött párnákat cipelnek. Eközben arról vitatkoznak, a mázsa toll vagy a mázsa acél a nehezebb. Károly vesztét is a párnák okozzák; sérülése miatt nem tud lábra állni, mire a szovjet katonanő lelövi. Itt eszmélünk újra, megrendülésünk visszafordíthatatlan, a halott életre kel, ahogyan sorban igaz lesz ez a többiekre is: a mindig rossz helyen lévő Braun Jolánról is kiderül, mégiscsak látta belülről a gázkamrát és a krematóriumot.

Horváth János darabvégi átka, mely szerint aki halott, az valóban halott, eltünteti a köztük „élő” holtakat. Erőszakosan kénytelen ráébreszteni: ami elmúlt, életünk része kell, hogy maradjon, énünk, identitásunk ebből táplálkozik, az elveszett nemzedékek a mi nemzedékünk alkotóelemei kell, hogy legyenek, különben nem vár más ránk, csak az éjfekete magány. Szarvas József Károlya zseniálisan oldja ezeket a kérdéseket mindenre „oké" jelet mutatva, jól van, köszöni szépen, a halála ellenére, nem akar ő halottként mindenbe beleszólni, amire mindig figyelmeztetik is.

A tragédiát a játék, a játékot a tragédia töri meg, ennek válnak szuggesztív megtestesítőivé Paula és Gedi bácsi. Előzőleg Nagy Mari az alakításában gonosz mostohaként igazi cselszövő, állandóan a kezében lévő seprűjével éppen csak el nem repül. Ilon anyjaként viszont bölcs öregasszony, meglátásaiban is a józan paraszt eszét követi. Ő válik a darab egyik legizgalmasabb figurájává, öregsége teszi egyszerre komikussá és sajnálhatóvá. Hollósi Frigyes Gedi bácsiként zseniális: „Ne basszunk már szekéren!” felkiáltása igazi csúcspont, miközben Van Goghot, a brutális szovjet őrnagyot próbálja rendre tenni, Károly apja, aki örökké rendre igazítja a fiát (hiszen még meghalni sem tud rendesen), Hollósinál (régóta várt) telitalálat ez a szerep.

A népdalelemekből, Kacsóh daljátékából, nemzetiségi dallamokból építkező zene minden felvonásban képes katartikus hatást kiváltani. A darab legvégén az egész termet megrengető erejével a székben ülve, testünkben érezzük az egyre halkuló és gyengülő ütemeket, de az Egy boszorka van…, a szovjet indulók vagy a klezmerre emlékeztető dallamok is célba találnak.

Jelen van itt már az első perctől kezdve mindenki: a zsidóverő csendőr, aki minden hatalmat kiszolgál, akinek – saját bevallása szerint – az a dolga, hogy üssön; a csalfa Ilon; a megmenekült zsidó Jolán; a Donnál elveszettnek hitt Horváth Jancsi; a feleségét és vagyonát elszerető Imike; az ő apja, Károly és az ő apja, Gedi bá; a durva, sonkát, tojást szátténcoló szovjetek; az álszent, felesége és lánya halálán túlzottan könnyen túllépő tiszteletes. Ez utóbbi Stohl András alakításában igazi Tartuffe, afféle bort ivó és vizet prédikáló, valahogy mindig megmenekülő, alamuszi alak. A tabló teljes, így indul a mulatság, sírva vigadás, vigadozó sírás egy Tündérországnak nevezett helyen, ami mégsem az. A legnagyobb csalódás itt éri a faluba a Gulágról visszatérőket: egykori életük már csak álom, az idő áll, az óra azóta se jár valamikor ezerkilencszázkhmkhm november 7-én.

Bánfalvi Eszter
Dénes Zsolt
Farkas Dénes
Fehér Tibor
Földi Ádám
Gerlits Réka
Hevér Gábor
Hollósi Frigyes
Kulka János
László Attila
László Zsolt
Makranczi Zalán
Martinovics Dorina
Mátyássy Bence
Nagy Mari
Radnay Csilla
Stohl András
Szabó Zoltán
Szarvas József
Szatory Dávid
Tompos Kátya

Díszlettervező: Khell Zsolt