Rareş Moldovan román költő, műfordító és Selyem Zsuzsa  író és irodalomtörténész. Mindketten a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen tanítanak. Első megközelítésben Szilágyi Zsófia a román‒magyar kulturális kapcsolatokról faggatta őket, igaz-e, hogy a két ország közötti kulturális kölcsönhatás nem olyan intenzív, mint például Szerbia és Magyarország esetében. Van ebben némi igazság, mondja Selyem Zsuzsa: 1989-ben ugyan megszűnt a diktatúra, de az így létrejött szabadság sem teljes, hiszen másfajta struktúrák a jelenben is léteznek, melyek folyamatosan eltávolítják őket. Moldovan is az 1989 utáni változásokra vezeti vissza a kulturális kapcsolatok gyengülésének okát, ugyanis amikor elérhetővé vált a távoli országok irodalma, a román kulturális élet inkább azok iránt érdeklődött, így a szomszédos országok, népek kultúrája háttérbe szorult. De mégsem kétségbeejtő a helyzet, állítja Moldovan: számos román írót fordítanak magyarra, illetve hívnak meg Magyarországra beszélgetések, fesztiválok, író-olvasó-találkozók keretében.

Selyem Zsuzsa a többnyelvű Echinox folyóiratot említi mint pozitív példát: ebben a lapban figyelt fel Moldovan verseire is. A kultúraközvetítés, illetve a kultúrák egymásra hatása azonban nem pusztán az irodalom feladata; mindketten a filmeket hozzák fel a kultúraközvetítés egy lehetséges módjaként. Moldovan kedves anekdotát fűz ehhez a témához: gyerekkorában a magyar televízió adásait nézték, mert a román csatornán nem volt elég műsor, és magyarul jól beszélő nagyanyja tolmácsolta neki a Szomszédok epizódjait, azzal a nem titkolt céllal, hogy a kis Moldovan ráérezzen az ismerős kultúrára.

A továbbiakban ismerősség és idegenség címszó alatt osztják meg tapasztalataikat a műfordításról és annak korlátairól: Selyem Zsuzsa a saját szövegeinek francia fordításáról számol be, Moldovan Pynchont és Joyce-t fordít. AZ ismerősség kapcsán említi Dragomán György Fehér királyát, állítja, hogy azért tudta nagyon közel érezni magához azt a szöveget, mert az elbeszélt történet számos ponton emlékeztette a saját gyerekkorára. Ismerősség és idegenség a gender studies  révén is felmerül, mondja Selyem Zsuzsa: hallgatói meglehetősen ódzkodtak a kortárs nőírók tanulmányozásától, ám a megfelelő elméleti bevezetés után elképedve számoltak be arról, hogy az alávetettség problémája, mely a nőírókat is érinti, mennyire ismerős számukra ‒ és mégsem eléggé reflektált.

Írók politikai-közéleti szerepvállalása a következő témakör: ezt mindkét beszélgető fontosnak tartja. Moldovan elmond egy történetet az 1989-ben a tömeg élén levő színészről és költőről, aki lemond  a művészetről. A két diszciplína képviselete skizofrén állapothoz vezet – ettől függetlenül lényegesnek tartja, hogy neki is megvan a véleménye a politikáról, illetve a politikai kultúráról. Selyem Zsuzsa visszakanyarodva a gender studieshoz, hangsúlyozza, hogy számára nemcsak a nők jogai kulcsfontosságúak; nem lehet csak erre az egy problémára fókuszálni, és ő éppen ezért tartja fontosnak, hogy megszólaljon közéleti-politikai témákban is. Moldovan egy versét olvassa el románul, majd Dömötör András ad elő három magyarra fordított költeményt, illetve Selyem Zsuzsa Elázott költők című rövidprózáját.

Wertetics Szlobodán harmonikázik a beszélgetések közti szünetben, majd Végel László és Radoslav Petković szerb író következnek. Az első téma ezúttal is a két nemzet közötti kulturális kapcsolatok jellege, állapota. Mindketten a rendszerváltás, illetve Jugoszláviának a kilencvenes években történt több nemzetiségi államra tagolódásában látják az okot, mely a magyar és a szerb irodalom egymástól való eltávolodásához vezetett. A kultúra kommercializálódott, mondja Petković, az angol, német, francia művek fordításait  jobban szeretik a kiadók, de természetesen mindent megtesznek a magyar irodalom szerbiai kiadásáért – állítja, úgy is, mint a vajdasági tartományi kormány kulturális miniszterhelyettese.

Szilágyi Zsófia a vajdasági magyar irodalom „híd-szerepéről” kérdez - a híd metaforája hatja át a beszélhetés nagy részét. A híd-szimbolika nem kimondottan szerencsés Petković szerint, ugyanis a Római Birodalom idejében a hódítók katonai célokból építettek hidakat, és a hídépítés egyik hozadéka ugyan valóban a kulturális kapcsolatok fejlődése volt, azért nem szabad elfelejteni annak eredeti, militáns funkcióját sem. A két nemzet közötti félreértések is szóba kerülnek, melyeket bizonyos történelmi alakokkal példáznak: mást jelent Damjanich és Jellasics egy magyarnak, mint egy szerbnek, mivel más és más szerepük volt a két nép történelmében. A beszélgetést a szerbiai cirill írásra vonatkozó kérdés zárja. Ismét hadászattal kapcsolatos analógia merül fel: Petković azokat a német tiszteket említi, akiket a gót betűs írás Hitler csatlósaivá tett - sajnos a szerbiai cirill betűs írás  népszerűsítése összemosódik a szélsőségesen nacionalista nézetekkel. A szerb szerző és politikus egyébként nagyon szeret Budapestre járni, és legújabb, Csordás Gábor fordításában megjelenő regénye is itt játszódik, mégpedig 1956-ban, a forradalom idején, melynek története elbűvölte őt, és amelyről, bár nem volt tabutéma, mégis sokáig hallgattak az ő országában. 

A rendszerváltozás tehát nemcsak eltávolíthat, hanem bizonyos szempontból közelebb is hozhatja egymáshoz a szomszédos országokat, illetve egymás mellett élő kultúrájukat. Lehetne mindez a fesztivál végszava, tovább fokozva mindezt Végel Lászlónak a berlini fal leomlásáról szóló szövege hangzik el. Szomszédság és szabadság: a fal leomlásával kezdődött és zárult a fesztivál.