bezár
 

zene

2006. 12. 11.
Zenei maximalizmus
"Tribute to Steve Reich" 2006. december 6. 19.30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Amadinda Ütőegyüttes / UMZE Kamaraegyüttes / Schola Cantorum Budapestiensis
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Zenei maximalizmus Steve Reich életművéből hangzott fel reprezentatív válogatás a Miklós-napi koncerten. Az idén hetvenéves zeneszerző magas állami kitüntetést, a szépszámú és lelkes közönség felejthetetlen élményt kapott. Steve Reich minimalista, de őserőket felszabadító hangzásvilága lenyűgöző, élő előadásban pedig a látvány tovább fokozza a zene hatását.
A koncert első felében három rövidebb, a 70-es években írt művet hallhattunk: a Music for Mallet Instruments, Voices and Organ után a Music for pieces of wood és a Music for a Large Ensemble szólalt meg. A szünet után pedig a 2004-es You Are (Variations) magyarországi bemutatójára került sor.

prae.hu

A Music for pieces of wood bravúros előadása kiemelkedett az első félidőben látottak-hallottak közül. Maga Steve Reich, aki addig a Nemzeti Hangversenyterem földszintjének közepén berendezett stúdióból "vezényelte" a hangosítást, elmaradhatatlan baseball-sapkájában átvágott a közönség sorain, felsétált a színpadra, és maga is együtt játszott - clavesszel a kezében - az Amadinda négy ütőművészével. A Zene fadarabokra című "kopácsolás" először érezhezően megdöbbentette a közönséget. Öt (bár mérsékelten elegáns öltözékük nem ezt sugallta, mégis)komoly zenészt láttak a hatalmas tér közepén néhány apró fadarabbal a kezükben…

Steve Reich "minimalista" zenéje ennél jóval szofisztikáltabb. A "claves"-nek tűnő ütőhangszer például valójában hajszálpontosan behangolt facső, mely erősítés nélkül is hatalmas hangot ad. Az öt szólam ritmusképletei szigorú rend szerint ismétlődnek, kombinálódnak és variálódnak, a jól felismerhető ismétlődő egységek ("pattern") és a mindvégig változatlan tempó az egyedüli fogódzópont bennük. A puszta ritmus-zenétől a hangszerek akkordikus összecsengése, valamint a dinamika és frazírozás távolítja még tovább a hangzást.

Az első félidőben hallott másik két Zene (a címről lehetetlen nem Bartók Zenéjére asszociálnunk), a Music for Mallet Instruments, és az ahhoz nagyon hasonló Music for a Large Ensemble a motorikus ritmikát és a posztszerialista motívumfejlesztő kompozíciót organikus hangzásvilággal egészítette ki. A dallamos ütőhangszerek (marimba, xilofon, vibrafon – és zongora) hangja a repetáló fúvósokkal és vonósokkal kellemes pulzálássá olvadt össze. Az emberi légzés periodikusságát követő dinamikai ívekben (ez különösen látványos volt a Large ensemble trombitaszólamában) összemosodó hangszínorgiát adott. Ezt lehetetlen közömbösen hallgatni: Reich zenéje egyszerre zsondít el és kényszerít együttlüktetésre.

A hangzásképet a kicsit visszhangosított, de dinamikusan változó erősítés (a keverőpultnál maga a szerző), és a vox humana alkalmazása tette éterivé: az énekhang virtuóz ritmushangszerként szerepelt, vagy akkordokat tartott ki, a hol nazális, hol telt passzázsok határozottan orgonaszerű hangzást eredményeztek (a Mallet instruments-ben elektromos orgona is volt).

A hosszú hangok és a szakadatlan tizenhatodmozgás kombinációja, valamint a második félidőben bemutatott "You Are (Variations)" címében is szereplő variáció mellett számos régizenéből ismerős szerkesztési módszer (kontrapunkt, hoquetus- és orgánum-technika) is előkerült. Tulajdonképpen egy oratóriumot hallottunk, amiben a páratlan és váltakozó ütemmutató és tempó mellett a hagyományos értelemben vett dallamosság, és mindenekelőtt a hanghoz társuló szöveg jelentette az újdonságot a szerző 70-es korszakához képest. A négy rövid mondat (egy zsoltársor, két rabbinikus aforizma és egy Wittgenstein-idézet) dallamtöredékei variálva ismétlődnek, vagy erősen augmentálva (széthúzva-lassítva) szólalnak meg. A lágyabb, háromnegyedes lüktetés és a felismerhetően zsidó-gregorián dallamvilág az egzotikus ütőhangszeres ezotéria felől a hagyományos európai szakralitás felé mozdítja Reich zenéjét.

Steve Reich muzsikáját hallva Pernye András mondata jutott eszembe: "a zene egyetlen formaalkotó elve az ismétlés." Az ismétlés mint alapvető kompozíciós elv gazdag lehetőségeit és erejét bizonyították a hallott művek. Egy ponton mégis megoldatlannak éreztem a kompozíciókat: a mindent átszövő ismétléssel szinte végtelenített zenei anyag megszakítása, a darabok berekesztése önkényesnek hatott. Az értő fül a finom fokozásból vagy a szövet egyszerűsödéséből sejti ugyan, hogy szakaszhatárhoz ér a mű, ám mégis, meglepődik, amikor a hömpölygésnek hirtelen vége szakad. Az egyszerre elnémuló hangszerek és megdermedő kezek bravúrját ezúttal hatalmas taps jutalmazta.

A mindvégig kiváló zenei interpretációra néhány tipikus apróság vetett árnyékot: így a rövid, ám annál töményebb zeneszámok hatását széttördelő hosszadalmas színpadrendezés, a késve érkező zenészek elhelyezkedését aláfestő gúnyos taps, a kurta díjátadási ceremóniát keretező Kepes András-magánszám és a gerjedő hangosítás. A bosszantó malőröket azonban könnyen feledtette Steve Reich jelenléte – és zenéje.

Nincs kétségem, hogy a december 6-i koncert minden résztvevője türelmetlenül várja az Amadinda negyedszázados fennállására komponálandó új mű budapesti ősbemutatóját és Steve Reich következő látogatását.

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Bartók György szerzői estje a Fugában
Platon Karataev: Napkötöző – négy szám

Más művészeti ágakról

színház

A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
Renaud-Delage: Gru 4
Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés