Később, már az előadás után, két hatodikos fellépőt kérdezve megtudom: valóban rutinos szereplőkkel állok szemben, az iskola, legfőképpen pedig kedvenc tanárnőjük, Balogh Eszter munkájának köszönhetően számos előadáson vannak már túl, legyen az gospel-éneklés a Bakáts téri templomban, vagy zenés darab, különböző fesztiválok színpadain. Most is dalolva, egy szál gitárkísérettel emlékeztetnek minket a műsor elején Napoleon Boulevard ronggyá hallgatott melódiájára: “Oly nehéz most jónak lenni, El se tudnád képzelni!” (Legyetek jók, ha tudtok)

A dalok között, innen-onnan elkiáltott gondolatokból és szóviccekből rajzolódik ki a mai, olvasni nagyon is szerető, 11-13 éves fiúk és lányok véleménye arról, miért és mikor jó olvasni igazán. A könyv menedék, remek búfelejtő, pihentető és információgazdag egyszerre – hangzik a színpadról –, még akkor is, ha az embert néhány osztálytársa tökéletesen hülyének nézi, amiért folyton csak olvas...

A beszélgetések láthatólag megrendezettek, mégis érződik az előadásból: nem egy rájuk erőltetett forgatókönyvet követnek, csupán saját gondolataikat rendezték formába tanáraik segítségével. Talán ebből is következik, hogy a produkcióban arányát tekintve hangsúlyosabb az énekszó, mint a beszéd – ilyenkor szinte ragyognak a gyerekek, akár angol gospelt, vagy a Kaláka által megzenésített Bőrönd Ödönt énekelik.

Mégis, talán akkor vannak leginkább elemükben, amikor zárásképp előadják kedvenc kiadójuk, a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatáról írt dalukat, melynek dallamát az LGT Ringasd el magad című száma adja – csak épp a szöveg frissült fel jelentősen. Itt ugyanis tanári kekeckedés, rosszkedv vagy épp szerelmi csalódás ellenszereként a következő megoldás a követendő: “Kapj elő egy vörös pöttyöst,/ pöttyözd el magad”.

És ezek a tizenévesek tényleg nem teketóriáznak: miután a lelkes és népes (büszke rokonokból és kiváncsi járókelőkből verbuválódott) közönség még egyszer visszatapsolta őket, egyszerűen csak “elhúzzák a pöttyöt” - azaz leugranak a színpadról, és szó szerint megrohamozzák a közeli Könyvmolyképzős standot. Gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy 10 perc alatt kifosztják a polcokat – de a Stephenie Meyer Twilight-sorozatával büszkélkedő kiadó rutinos volt, két dolgozójuk hősiesen állta a támadást.

Még mindig a többszáz oldalas vérfarkasos, vámpíros, ördögös könyvek lelkes felvásárlása zajlott a kiskorúak által, amikor a fent már idézett két lánytól megtudtam: valóban mindannyian falják a(z évente 30-40 kötettel bővülő) sorozatot, és rettentő büszkék arra is, hogy a könyvek közül néhányat épp az ő tanárnőjük fordított le magyarra. Sőt, már több kötetet eleve angolul olvastak el (íme a kéttannyelvűség haszna), és egyébként is imádnak iskolába járni, mert minden tantárgy jó és az összes tanár jófej.

Csak akkor szomorodom el egy kicsit, amikor rákérdezek, hogyan állnak a kortárs magyar mesékkel. Ruminiről vagy épp Trapitiról még nem is hallottak, a kortárs mesékről meg azt gondolják, messze nem annyira izgalmasak, és a fantáziaviláguk is sokkal sivárabb, ezért nem köti le őket. Én azért tennék egy próbát: szerintem egy jól előadott Csoda és Kósza megilhetné a csapatot egy újabb akcióra...

Fotó: Bach Máté