Harmadik osztályos koromban szerettem volna elbűvölni életem első szerelmét, aki a padtársnőm volt, neki írtam az első versem, sajnos nem jártam sikerrel. De annyi eredménye volt, hogy nagymamámnak mind a mai napig megvan ez a kézirat, és folyton fenyegetőzik, hogy egy nagyobb családi összejövetelen előveszi, én pedig el fogok süllyedni. Aztán középiskola elején kezdtem írogatni, emlékszem, tanultuk a kötött formákat, és kihívásnak éreztem, hogy nehogy már én ezt ne tudnám megcsinálni. Szóval elkezdtem próbálgatni, aztán megmutattam a magyartanáromnak, aki sokat támogatott. Emellett prózát is írtam, érdekes módon akkoriban az jobban ment, ilyen-olyan pályázatokon értem is el kisebb-nagyobb sikereket, akkor éreztem, hogy ezzel érdemes foglalkozni. Aztán ez később átalakult az egyetem alatt, most meg munka alatt kikapcsolódássá, hogy napközben számok körül jár az agyam, esténként, szabadidőmben inkább írok. Így kapcsolom ki magam.

 

Hát ez nagyon változó. Van amikor (akár munkaidőben is) kipattan a fejemből egy ötlet, ha éppen van időm, és elkezdem írni, akkor pár perc alatt elkészül egy vázlat. Ezekkel általában utána nincs túl sok munka. És akkor vannak a munkásabb versek, a hosszabbak, olyankor megvan a fejemben, hogy mit akarok, de a kidolgozással várok, amíg lesz annyi időm, hogy megírjam. Van noteszom, oda lejegyzem.

 

 

Soha. Állandóan szeretek bütykölni rajtuk, mindig van mit változtatni rajtuk, de muszáj belátnom józan ésszel egy idő után, hogy egyszer el kell engedni őket. Ugyanez volt az első kötetnél: tulajdonképpen megvolt egy kötetnyi jó anyag évekkel előtte, de folyamatosan írtam át, készültek újak, jobbak, és azok kiütötték az előzőket, de ezt, míg világ a világ, lehet így folytatni, le kellett zárni.

 

Az első kötetnél abszolút nem volt meg ez a közös fonál először, amire felfűződtek volna a versek, csak a vége felé kezdtem ezen gondolkodni. A másodiknál ciklusonként már a fejemben volt azért, hogy mit szeretnék, és úgy is fogtam neki, hogy ezekről és ilyen módon szeretnék írni. Most dolgozom a harmadik könyvön, az már egészen összeállt a fejemben, hogy én hogy képzelem el azt elejétől a végéig, de lehet is, hogy túl nagy fába vágom a fejszém, az egy verses kisregény lenne. Eddig tíz százaléka van meg kábé, a következő egy-két évet erre szánnám.

 

 

Bármi. A legbutább gondolat, álom, valakinek egy vicces gesztusa, apró történés bent a cégnél, a kávézóban, nincs szerintem erre recept, valami egyszercsak jön. Aztán vagy azonnal csinálok vele valamit, vagy később veszem elő.

 

 

Egy kiadós fürdés közben ugrott be az alapötlet. Akkor olvastam újra az Isteni színjátékot...

 

 

B.T.: Nem. De akkor gondolkodtam el rajta, ugrottak be a képek, meg van ez a film is, a Kárhozat útja, a cím onnan jött, egy utazás, van benne szerelem is, és akkor megtörülköztem és megírtam a verset.

 

 

Alapjában két világról van szó: az egyik, amit naponta megélek, a munka, a nyakkendő mint hurok, irodaház, iparnegyed. A másik, amiről te beszélsz, arra inkább vágyom. Ez így áll össze. Egyikben benne vagyok, a másikra vágyom, hazamegyek, igyekszem kikapcsolni az egyiket, kikapcsolni magam, áthelyezni a másikba.