Így elsőre egy ebéd ugrik be, talán a pénteki, hogy rizses hús. Furcsálltam rajta a sajtot, valószínű ezért. De nem garantálom, hogy ez nem a vacsora volt. Ha jól emlékszem, Nagy Márti társaságában költöttem el, aki arról beszélt, hogy hajnalban valaki a Love me tendert énekelte az ablaka alatt, erős dél-békési akcentussal – én megnyugtattam, hogy nem én voltam, és különben is, Áfra János már megmondta, pesti disznó vagyok én is, mint a többi. Ebbe aztán megegyezünk, mégse lehet mindent a véletlenre fogni. Szóval legyen a rizseshús a start.


Zsadányi Edit harmadik, sorozat-záró előadása engem egy kicsivel jobban megvisel, mint az előzőek, nem is bírom végigülni. A Mein kampfból olvas, a kirekesztés nyelvét és pszicholingvisztikai háttereit boncolgatja, hátborzongatóan pontos mondatokkal. Nehéz ez, mert a kánikula arany pallosa még mindig kinn lebeg a terasz fölött, emiatt nem lehet csak úgy kihátrálni, hogy ezt én úgy, hogy látják az arcomat, most nem. Ezután felüdülés a társművészeti előadások másodika, az építészeti szekció, ahol Z. Halmágyi Judit, Ekler Dezső és U. Nagy Gábor beszélget Árvai Andrással. A beszélgetés legfőbb pozitívuma számomra – a rengeteg plusz információn kívül –, hogy közvetlen és könnyed, valamint érdekes. Bevallom, felidézve több irodalmi eseményt, ennek a jelentősége igencsak felértékelődött. Kiderült, hogy a posztmodern építészetnek vége. Már megérte tehát.


Az este két hátralévő beszélgetése szintén megérne egy hosszabb misét, de engem most a kétnapos beszámoló terjedelmi korlátai szorítanak. Mindkét esemény, a „Németh Zoltán, Pollágh Péter, Orcsik szerint a vers”, illetve az „Új JAK-füzetek bemutatója Csobánka Zsuzsával, Aaron Blummal, Deres Kornéliával és Szabó Marcellel” jó volt.

De a java csak ezután következett. És ezen nem kizárólag Hartay Csaba – akit én szintén megpróbáltam megkérdezni, hogy szerinte a vers, viszont olyan korán feküdt esténként, hogy erre szerintem maximum emailben lett volna sanszom – szóval nem csak HCS és legendás házipálinkája érkezésére gondolok. Nem is a másnapi választások miatti bicskacsattogtatásra és fújtatásra. Nem is arra, hogy hajnalban komplett társadalomtörténeti előadást tartottam a körülöttem bóbiskolóknak, egyetlen, ártatlan kérdés kapcsán, akkora volt bennem már az iram. Hanem konkrétan a másnapra.

Szombaton arra ébredek, hogy Bach Máté panaszkodik a hátsó dohányzónál, elvitték a rendőrök, mert költőnek nézték, de aztán látták, hogy sportfotós, rendes gyerek, megkérdezték kultúrember létére minek vegyül ilyen kétes elemekkel, aztán visszahozták. Jónás Tamás azzal kontráz rá, hogy őt tegnap az ufók vitték el, amikoris elkezdett nekik felolvasni, hátha szexkísérletekbe kezdenek vele, de erre inkább őt is visszahozták. Ki érti ezt. Az első program azonban délután kettőkor rögtön a közgyűlés. Megijedni sincs idő.

Aki volt már közgyűlésen – zárójel: bármilyenen – az gondolom azért, aki nem volt, az meg azért mondaná, hogy ezt ne meséljem el. Az történt viszont, hogy ez a közgyűlés, az idei, kiemelten fontos volt a JAK életében. Egybeesett ugyanis a sorozatszekesztői és az elnöki választás. Ez itt most nem volt mindegy. Nagyon nem. Az éves beszámolót és a tagfelvételt azért most nem taglalnám, azt el lehet képzelni – plusz ha igaz, még videó is készült az egészről. Lezajlottak rendben.

Az igazi zúzás a sorozatszerkesztői szavazással kezdődött. Boldog Zoli odajött hozzám egyik este és mondta, hogy fogadásokat kötnek ránk, de akkora az izgalom, hogy valaki a teljes józsefattiladíját fel akarta tenni arra, hogy a Kisszínes duó fog nyerni – le kellett azonban hűteniük, hogy ők nem pályáznak. Hogy őszinte legyek, mi pályáztunk párban, Borsik Miklós és én, illetve Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán. Az egész hetes hol nyílt, hol háttérben zajló szájbox – lásd még: ekézés, smúzolás, ígérgetés és a hóhem nagyfokú tolása – épp eléggé feszültté tette a légkört ahhoz, hogy komolyan vehető legyen a dolog. Se a hely, se az idő nem alkalmas azonban, hogy kifejtsem itt a két páros közti különbségeket. Röviden annyit: mi keveselltük a pályázatukban a konkrétumokat és az innovációt, ők kevesellték bennünk a tapasztalatot és sokallták a csapatunkban az egy főre jutó Sárközy Bencék számát (a Libri kiadóval társultunk volna, ugyanis - ők továbbra is a PRAE.HU Kft-re szavaztak). Hogy Sárközy Bence neve a könyvszakmában milyen relációban negatívum, megválaszolatlan kérdés maradt számomra, a végeredmény azonban az lett, hogy az Orcsik-Sopotnik páros nyert. Bár tegyük hozzá, az 50-50 százalékos megoszlástól nagyon nem messze. További szellemeskedés helyett azonban annyi kommentárt engednék meg magamnak ezügyben: a közgyűlésnek alig kevesebb, mint fele, arra a tételmondatomra szavazott, hogy „Vigyük ki a JAK-ot a JAK-ból.”, és ezt a győztes párosnak sem biztos, hogy célszerű elfelejtenie. Munkájukhoz mindazonáltal sok erőt és sok szerencsét kívánok a magam és Borsik Miklós nevében is.

A második, még súlyosabb felvonás az elnökválasztás volt. A két elnökjelölt közötti fő különbséget nehéz lett volna pontosan megragadni, a programjuk ugyanis szerintem merőben hasonló volt – Gaborják Ádám általam nagyon is irigyelt tetoválásai gondolom nem jelentenek elégséges szempontot egy ilyen lényegi különbségtételhez. Itt is egy egész hetes készülődés előzte meg ezt az alig félórás procedúrát, meg volt tehát alapozva a feszültség. Bennem az keltett leginkább feszültséget, hogy nem szűntek meg a hangok, akik a klasszikus Vidék-Budapest ellentétre építették konspirációs teóriáikat. Én ezt nem is nagyon értettem, de állítólag többen kaptak éjszaka fenyegető leveleket, hogy ha nem akarják bebetonozva végezni a Maros, Tisza, Körös, Dráva és/vagy Bodrog fenekén, akkor jól gondolják meg, kire adják le voksukat. A viccet félretéve, nagyjából Krusovszky Dénes közismerten jó kapcsolatteremtő képessége és jó értelemben vett politikus alkata állt szemben Gaborják Ádám kiváló szervezői és hálózatépítő skilljeivel – ha egyet-egyet így ki kell emelni. A közgyűlés szintén az 50-50 körüli megoszlástól egy hajszálra, az utóbbi mellett döntött. A József Attila Kör elnöke tehát a 2012-es évtől Gaborják Ádám. Természetesen neki is sok szerencsét, erőt és kitartást kívánok a rá váró feladathoz. És gondolom ezzel sem vagyok egyedül.

A lengyel-magyar, Re:verse műfordítói estről lemaradtam. Sajnáltam, mert érdekelt volna, de aki nem tudja, mit csináltam épp, az nem olvasta az előző két bekezdést. Az ezt követő, titkos naplók felolvasását azonban semmiképp sem hagytam volna ki. Külön jó volt még előttük Gerner Csaba felolvasása a hét legdurvább idézeteiből – megjegyzés: kéne egy ilyen külön cikk, ide a Prae-re, nem? – aztán jött a két galád naplóíró: Péczely Dóra és Csobánka Zsuzsa. Bízom benne, hogy írásaik hozzáférhetőek lesznek hamarosan valahol a neten, szerintem mindkettejükét vitán felül végig kell olvasni (a JAK-honlapon, ahogy a drámaíró-szeminárium tagjainak Gerner Csaba felolvasta gyűjtése is - a szerk.). Azóta már rágugliztam arra is, milyen is egy amarillisz, és mi az az ent, mindent tudok tehát (aki pedig szintén vágyik mindent tudni, olvassa majd el a naplókat:). A hetet Kele Fodor Ákos darabjának – Partifecskék és tangapapucsok – előadása zárta.

Így volt vége, illetve persze nem így. Igazán vége az esti bulival lett, ahol mindenki még egyszer átadhatta magát a nyár legsúlyosabb fílingjének: „a szigligeti JAK-táborban vagyok”. A nap nyertesei és vesztesei egyaránt elhasználhatták barátkozós gesztusaik legjavát, még én is vagy egy tucat embernek nyilatkoztam mindenféléről a JAK jövője kapcsán, mintha tudnék bármit. De persze nem. Az éjszaka hősei egyértelműen Sára és Viktor, a két büfés voltak – innen is csókoltatom őket. Már fáradtak voltunk, Nagy Gabi a legdurvább csatazajban édesdeden aludt a könyvtárszoba kanapéján, Péczely Dóra Anthony Kiedis-szel smsezett, Tolvaj Zoltán feleségül akart venni egy hűtőt. Még megadtam Krusovszky Dénesnek a bérgyilkos ismerősöm elérhetőségeit, aztán reggel 8 körül lefeküdtem.

Vasárnap délután kettőkor utolsóként hagytam el a tábort, már sehol nem volt senki, az egy Balogh Endrét leszámítva, aki szivarral a szájában pakolt az üresben. A hét, az egész hét, hirtelen fényévnél messzebb volt, a kánikula is elmúlt. Sic transit, lám, sírni ér, szomorkodni nincs idő (copyright: Tolvaj Zoltán).

Minden tekintetben elképesztően gazdag napok voltak. Úsztunk éjszaka a fekete Balatonban, hallottunk mondatokat a pálinka emberségéről, láttuk kelni a napot, ettünk ötkor hideg tarhonyát, néztük értetlen rendőrök platónyi hátát, bámulhattuk, ahogy egy több magvetős kötettel és nagy összegű irodalmi díjjal kirakott szerző dramatizálva előadja a kitaszított, elátkozott szerencsétlent, ismerkedtünk teljhatalommal és szocióval. Néztem vasárnap a homályos kastélykertet, még kora reggel, lefekvés előtt, holtfáradtan, az utolsó cigivel a számban, és azon gondolkodtam, mitől volt ez mégis ilyen pokolian jó? Nem tudom. De jó volt. Jó. Jó. Ez volt az utolsó gondolatom.

Aztán még álltam ott sokáig, csöndben. Nyári hajnal, 2011.