bezár
 

színház

2011. 11. 14.
Hamukitörpe
Rossini Hamupipőkéje az Operában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Azt gondoltam, csinálunk egy csajos délelőttöt, könyékig elmerülünk Hamupipőke mosogatólevében. Janka lányom már korábban kiképezte magát mindenféle mesei és rajzfilmes adaptációval, ráadásul hosszabb ideje fixírozza a Mezzo tévén látott milánói Scala-féle Hamupipőkét – gondoltam, nagyot nem tud csalódni. A végeredményt nézve a nagy csalódás valóban elkerült minket, de ugyanígy az igazi katarzis is elmaradt.
Az Operaház vasárnapi matiné-előadása a gyerekeket célozza. Rossini Hamupipőkéje ugyan nem kifejezetten a Disney-verzióval kompatibilis, mivel ahogy a kis ismertetőben is megjegyzik: „Ferretti, a szövegíró a csodás elemeket teljesen kihagyta a cselekményből Rossini kérésére, aki nem kedvelte a fantasztikumot.” Rossini operája sokkal inkább görbe tükör, az elszegényedett kisnemes ironikusan tálalt kötéltánca, nem pedig dajkamese. Az operaházi előadás azonban nem hagy(hat)ta figyelmen kívül a Grimm-testvérek történetét, ezért ezt a csavart egy furcsa keret szolgálja. Az előadás kezdetén utcagyerekek megpróbálnak kirabolni egy kalickában ülő pénztárost (a műsorfüzet szerint cirkuszigazgatót), akit az épp arra járó bohócok kiszabadítanak, majd a gyerekeket beterelik egy volt-nincs szekrénybe (aki tudja, tudja), s máris mindannyian a mese bűvös terében találjuk magunkat. Valójában ez az előjáték épp annyira súlytalan, mint amennyire magyarázat nélküli is – de a rövid sustorgás a nézőtérről még épp nem nyomja el a nyitány hangjait. Az olasz nyelvű előadás cselekményének megértését a kivetítő feliratai segítik, s bár eleinte aggódom, hogy bírnak majd ki a gyerekek-szülők három óra suttogós felolvasást, ez kevesebb gondot okoz, mint a furcsa keret és a kerettörténethez tartozó vihar-jelenet értelmezése.

Fotó: Juhász Attila


A háromfelvonásos előadás három színpadképet jelent: először Don Magnificóék otthonában, másodjára a hercegi bálban, majd ismét Hamupipőkééknél zajlanak az események. Vagy inkább állnak, csordogálnak. Furcsa kontraszt a zene sodrása és a szereplők állóképként beálló csoportjai, csak egy-egy figurának van minimális mozgása, mintha ez a mesevilág inkább képeskönyv, nagyszabású és nagyszerű jelmezek és díszletek felvonulása lenne. Mert a kellékek valóban látványosak, a mostohalányok jellemét jól emelik ki a jelmezek, a sárga és narancsszínű parókák, Don Magnifico kanárisárga frakkja vagy Hamupipőke-Angelina szemkápráztatóan csillogó báli ruhája. Néhol még az Operabál közönségének felvonulását karikírozó szándék is felsejlik. Hiszen minden a bálra összpontosít, a felvonuló „szépségeket” vakuzó komornyikok várják, Hamupipőkét meseautó röpíti a csillogásba. Aztán valamiért épp a bál marad el. A szereplők mintha idő előtt ráunnának a szerepcserékre: a hercegnek beöltözött inas rájön, hogy a komoly döntést, hogy ki legyen a feleség, nem is neki kell meghoznia, az inasnak öltözött herceg hamar nyűgössé válik a felvonulóktól, és még Hamupipőke is mintha inkább nyafogva várná, most végül lesz-e a lánykérésből valami. Az üvegcipő persze nem esik le a lábáról, de a csillogó karpereccel szerencsére rátalál a herceg, és gyors összeborulás után véget is ér a darab.

A furcsa ízvilág szerintem ebből a Grimm-szószos Rossini-szeletből fakad. A Rossini-opera a Hamupipőke-játékot inkább jelzésértékűnek tekinti: a mostohalányok undok, butuska, veszekedő lányok, Hamupipőke pedig saját szerepével sincs igazán tisztában addig, míg a herceg nevelője, Alidoro fel nem nyitja a szemét. Miután Hamupipőke eldönti, hogy részt vesz a bálon, már arról is tud határozni, kit választ magának. Nem a hercegjelmezben pompázó inas, hanem a szolgának hitt herceg mellett dönt a szerelem nevében. A mostohaapa itt nem valódi gonosz bácsi, hanem inkább zsörtölődő öregúr, aki mérges, amiért a veszekedő lányok felébresztik a legszebb álmából. Ez a Hamupipőke, aki képes hátat fordítani a kisszerű, vesztes családnak, rafinált nő. Ehhez képest az operaházi Megyesi Schwartz Lúcia inkább a Grimm-meséből megismert szerencselánya. Maga sem érti, hogyan keveredett ebbe a kavalkádba: pillog jobbra, libben balra, sodorják az események. A hangja néha olyan távoli, hogy alig halljuk, majd kicsit megbicsaklik, de nem igazán címszereplős. Sokkal inkább az Don Magnifico, azaz Szüle Tamás vagy Dandini, az inas (Massányi Viktor). Mindketten visznek valami szerethető darabosságot a szerepükbe, amitől vitális, játékos figurákká, a sorsuknak kiszolgáltatott, ám kellően önironikus alakká válnak a nézők szemében.

Fotó: Juhász AttilaMásképp élnek a mostohalányok: a partizó szőkeségek rugójárásával ellensúlyozzák vélt gonoszságukat, sejtetve, hogy nem annyira az ártó szándék, mint inkább saját együgyűségük mozgatja őket. Kicsit visszafogottabb figura Alidoro, a herceg nevelője, aki alapvetően az előadás rendezője lenne, de inkább tűnik jótét lélekkel megáldott háttérszereplőnek, mint valódi sorsgabalyítónak az előadás legtöbb részében. A vég is ehhez mérten alakul: valahogy hirtelen, átmenet nélkül ér véget a darab, még van egy gyors finálé, aztán már csak a gyerekek bújnak elő a volt-nincs szekrényből, állítólag megjavulva. Ha cirkuszigazgató lennék, nem vennék rá mérget, hogy holnap nem fognak ugyanúgy kizsebelni, mint három órával ezelőtt.

És mégis, a fanyalgás dacára, jó érzéssel megyünk haza az előadás után. A klasszikus mesét ugyan nem írja felül a modernizált verzió, az énekeseknek sem ez volt a legjobb napja, de valami miatt hatni kezd a darab: nemcsak a selyemruhás kislányok arca pirul ki, valahogy a nénik is mintha fiatalodtak volna ez idő alatt… Ha titokban is, de mindenki valahol Hamupipőke szeretne lenni, s ebből a meseszerűségből, ha szűkösen is, átjött a lényeg: a kislányok sóhajtoznak, az anyukák egy pillanatig ábrándoznak, minden rendben. A varázslat sikerült, bár a volt-nincs szekrénynek ehhez nem sok köze lehet. A kislányom, aki kétszer indult volna haza az előadás szüneteiben, alig akar hazajönni. Azt mondja, jöjjünk legközelebb is. Talán ez is van olyan fontos, mint egy felnőtt számára (tökéletesre) csiszolt előadás.

Rossini: Hamupipőke
(La Cenerentola)
Opera három felvonásban

Szövegíró: Jacopo Ferretti

Don Ramiro: Megyesi Zoltán
Dandini: Massányi Viktor
Don Magnifico: Szüle Tamás
Clorinda: Váradi Zita
Tisbe: Szolnoki Apollónia
Hamupipőke: Megyesi Schwartz Lúcia
Alidoro: Fried Péter


Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Benedek Mari
A világítást tervezte: Mórai Ernő
Koreográfus: Papp Csaba
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Szabó Sipos Máté

Rendező: Nagy Viktor

2011. november. 6.
Magyar Állami Operaház


Szkéné színház

nyomtat

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

Istentelen ifjúság a Radnóti Színházban
Rítus és mesterséges intelligencia, avagy Choy Ka Fai (SG/GR) Yishun lángokban című előadása a Trafóban
A szexuális nevelés hiánya és TikTok a Nemzetközi Roma Színházi fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés