Hatalmas tér, monumentális díszletek, sűrűn redőzött kelmék rajzolják meg a félhomályban világító, hófehér arc körvonalait, mely egyszerre sugároz erőt és gyengeséget, fájdalmat és nőiséget. Bernini Szent Terézét juttatja eszembe. A barokk szobor azonban életre kel, és a német expresszionista tánc emblematikus alakját, Mary Wigmant idézi.

A Dunaújvárosban december 28. és 30. között lezajlott, második Monotánc fesztiválon Bozsik Yvette-től az 1996-ban készített Hommage a Mary Wigman című koreográfiát láthatták (újra) a nézők. A produkció 1997-ben, az Edingburgh-i Total Theatre Award fesztiválon elnyerte a Best Use of Design díjat.

A Berzsenyi Krisztina által megálmodott egymással egybeolvadó díszletek és jelmezek valósággal lélekkel ruházzák fel az üres színpadot, és kézzelfoghatóvá teszik a táncos és a betáncolt tér kapcsolatát. A díszlet reagál minden emberi rezdülésre, az áttetsző függönyök szinte lélegeznek, mintha a táncos energiájának kivetülései lennének. Szólótánc ez? Vagy tánc a térrel?

A megidézett szellemalak a díszlethez kapcsolt jelmez kötöttségében, egy helyben állva is betölti mozgásával a színpadot. Apró, de erőt sugárzó mozdulatok, élénk arcjáték, szuggesztív tekintet, a nyak piciny rándulásai, a kézfejek külön gesztusrendszere, a karok kígyózó mozdulatai, a csípő széles lendülete - mintha valóban Mary Wigmant látnánk. Az időutazás azonban nem a nézőt viszi vissza az 1930-as évekbe, hanem, mintha a német táncosnő utazott volna a mába. Nem múzeumban érzem magam, ahol poros, egykor forradalmi, mára meghaladott táncstílust tanulmányozok. Egy eleven, dinamikus előadásnak a résztvevőjévé válok, mely egyszerre intenzív és finom, ösztönös és tudatos, látványos és bensőséges. Szóló tánc ez? Vagy Bozsik Yvette tánca Mary Wigmannel?

Miután Bozsik Yvette kibújik jelmezéből, mindhárom függöny egy-egy árnyjátékként látható átöltözés helyszínévé válik. Új és új kosztümök és maszkok utalnak a német expresszionista táncosnő korszakaira, koreográfiáira. Az egyiptomi ruha alól, a törzsi maszk mögül, a boszorkányos mozdulatok, és kacér simítások közben azonban Bozsik Yvette saját személyisége villan elő. Nem is átöltözések ezek, hanem folyamatos átlényegülések, melyek biztosítják a feszültség és lágyság, a megmutatás és elleplezés, a szellemidézés és önkifejezés váltakozásának szüntelen hullámzását.

Már-már úgy érzem, az előadás főszereplője nem Mary Wigman, még csak nem is Bozsik Yvette, hanem a tánc. Nem Wigman boszorkánytáncát látom, hanem magának a táncnak a rítusát, mely elvarázsolja nemcsak a nézőt, de a táncost is. A fények kialszanak, Jean Philippe Hertier sodró zenéje elhalkul, csak a sötétben mozgó árnyalak lépteinek susogását hallani. Maszkját levettette, mögötte az üres jelmez mozdulatlan.

Bozsik Yvette egyszer azt mondta egy vele készült interjúban: „Úgy szeretnék megöregedni, mint Mary Wigman, aki ki tudott állni a színpadra egy szál ruhában, mindentől megszabadulva. Nem használt felesleges jelmezt, díszletet, maszkot, gesztusokat, csak táncolt. (…) Nem azt akarom, hogy szépek legyünk, hanem azt, hogy igazak.”

HOMMAGE Á MARY WIGMAN
Koreográfus-elõadó: Bozsik Yvette
Zene: Jean-Philippe Heritier
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Fény: Petõ József

fotó © Lovász Lilla