A kiállítás már-már az utcán kezdetét veszi: az üvegfalon neveket és fedőneveket olvashatunk. Nem marad sokáig kétségek között a látogató, vajon kiket takarnak ezek a nevek – egykori besúgók listáját látjuk. Mindez szoros összefüggésben van a bent látható kiállítással, ahol bárkiből megfigyelt válhat. Baglyas Erika videóból és tárgyból összeállított installációja alkalmat kínál arra, hogy megtapasztaljuk a hatalmi rendszerek működésmódját anélkül, hogy azt bármilyen konkrét narratívába helyezné.

A kiállítóteret egy nagy, paravánszerű fal szűkíti le, amelyet három oldalról körbe is járhatunk. A hatalmat jelképező falon egy üres balkon jelenik meg. A fölénk magasodó balkont egy reflektoros lámpa világítja meg szemből, így a korlát és a tartóelem markáns árnyékot vet a bunker fehér falára. A bunker a betolakodás gesztusával kelt kényelmetlen érzetet, a balkon pedig titokzatossága révén válik elidegenítő elemmé. Mögötte ugyanis nem nyílik meg a fal, s ez megerősíti azt a sejtésünket, hogy bentről, a bunkerből valaki figyel. Hogy ki, azt nem tudjuk – ahogyan a megnyitón Ungváry Krisztián megjegyezte a besúgók láthatatlanságával kapcsolatban: "a téglát nem viseli a tégla". Azt viszont tudjuk, hogy kit és mit figyel: minket, látogatókat és a kiállítást. A bunkerrel szemközti falra szerelt monitoron ugyanis a kiállítóteret látjuk különböző nézőpontokból felvéve – megfigyelve. A kamera gyanakvó pillantása tehát azonosul a besúgóéval. A monitor felett egy felirat olvasható: "lássa Harangozó elvtárs", ami újabb támpontot ad az értelmezéshez.

Az installáció egy olyan zárt világot idéz meg, amelynek összefüggéseit a benne élők sem látták tisztán. A művészet nyelvén mindez az elidegenítő effektusokban érhető tetten, amelyek egyúttal azt a fontos tényt is hangsúlyozzák, hogy még utólag sem beszélhetünk tisztánlátásról. A kiállításon rejtve maradnak az áldozatok, miközben a tettesek is csak látszólag, pusztán fedőneveik révén lepleződnek le. Nem esik szó az egykori besúgóhálózat működésének részleteiről sem, holott valójában ennek a modelljét látjuk. A Bunker éppen ezzel a nemleges attitűddel képezi le a pártállamiság egyik kiragadott, jellegzetes motívumát, a besúgók világát.

A fény reflektorszerűen világítja meg a kiállítás hangsúlyos részeit, így az erkélyt, és a felirat fölötti részt – eképpen világít rá maga a tárlat is a közös múltra. Ugyan nem szól mindarról, amiről a történészek, azonban nem is hallgat el. Mit kezdjünk a történelmi múltunkkal, hogyan térjünk ki az elhallgatás és a feledés elől? A témát nem a kortárs művészetben szinte már közhelynek számító iróniával közelíti meg, hanem szótlan semlegességre törekszik. Ilyen módon elkerüli azt a csapdát, hogy egy vitatható történeti rekonstrukció keretei közé szoruljon. A Bunker megkísérel olyan módon semleges maradni a kérdésben, hogy a megfogalmazás egyedül a néző feladata legyen: a nézőben hangzanak el azok a nevek, amiket az ablakon olvas, ahogyan a kérdés is, hogy voltaképpen mi rejtőzik az installáció belsejében, milyen titkot rejt a Bunker. Bár az alkotó nem bízza a véletlenre vagy a néző fantáziájára a választ, kellő arányban támogatja a maga koncepcióját feliratokkal és más óvatos utalásokkal. Ennek ellenére nincs az az érzésünk, hogy a mű szánkba adja a szavakat, és ez nagy erénye a kiállításnak.

Kérdés, hogy az installáció mennyire tudja újszerűen használni a hatalom jelképeiként megidézett paneleket. A fal mellett a balkon szintén a hatalom fogalomköréhez kapcsolódik a személyi kultusz kifejező vizuális megjelenítésével. Az installáció elemei közül a kulcsszerep a kameráé, amely a megfigyelés eszközeként képes rekonstruálni a látogató számára egy olyan történelmi-politikai helyzetet, amely érdekes kérdéseket vet fel a művészetben, és nem mellesleg izgalmas szituációt eredményez a kiállítótérben. A befogadó megfigyelésének gesztusa – a történelmi háttéren túl – az installáció műfajiságának önfelmutató példája is egyben, ahogyan a néző minden kétséget kizáróan fókuszává válik a műnek, és megkérdőjelezhetetlen részesévé lesz.