Szabó Győző, akit elsősorban színészként ismerünk, tíz évig tartó drogfüggőségéről és az abból való kilábasról írt meglepően izgalmas és megejtően őszinte könyvet – ezt azért jelzem, mert könyvet már a bemutató előtt kapok, és persze nem állom meg, hogy bele ne lapozzak. Közben zene szól, felcsendül a Where the Wild Roses Grow, majd a The Passenger, aztán meg a Perfect Day, és meglátom a Quimby énekesét az asztalok között. Ebből már sejthető, hogy minikoncert is lesz (ami miatt hirtelen olyan boldog leszek, mintha legalábbis belőttem volna magam, emlékezve a tavalyi Quimby-koncerten tombolásra). Majd a pincér Jägermeisterrel töltött fecskendőket kezd osztogatni; szerencsére nem intravénás használatra.

Szabó Győző, Csernus Imre és Sárközy Bence elfoglalják a helyüket a színpadon. Utóbbi köszönti a vendégeket, valamint moderálja az estet. Szabó Győző röviden ismerteti a helyzetet: azért írta meg a könyvet, mert muszáj volt kiírnia magából azt a pokoljárást, amit a drogfüggőségnek köszönhetett. Csernus Imre, aki az orvosa volt, a szöveg megírásakor sem hagyta magára; ő látta el jegyzetekkel a könyvet. Az ember öntudatlanul is a könnyebb utat választja – mondja Szabó Győző, és persze tudjuk, hogy minél könnyebb utakra tévedünk, annál nehezebb kijönni belőle. És igen, állat volt, mire Csernus helyesel, hogy valóban nehezen lehetett kezelni. Szabó Győző erre csak annyit mond – nem kevés iróniával: Jaj, ne, ezt most elkezdjük megint? Igen, én is hálás vagyok, hogy a Lipóton lehettem.

Sárközy Bence lelkesen ecseteli a könyv erényeit, szerinte az a lényeg, hogy teljesen mindegy, írt-e valaha Szabó Győző, a szöveg hihetetlenül erős, lüktet, Huxleyhoz és Hunter S. Thompsonhoz mérhető. A vallomásosság és a személyeskedés közti mértéktartás is becsülendő: jó, azt lehet tudni, hogy a könyvben szereplő Morpheus az Csernus, de amilyen naturalisztikus részletességgel számol be a szerző a drogos orgiákról, annál óvatosabban beszél a családtagjairól, például.

Szabó Győző ezután felkonferálja a lányát, valamint egy régi zenész barátját, akivel "sokat tintáztak együtt" – és igen, ez Kiss Tibor. A kislány és a cimbora eztán együtt éneklik el a Most múlik pontosant – nagyon szépen. A színpaddal srégen szemben pedig svédasztal, szendviccsel, lazaccal, kaviárral megrakodva, mert másképp is lehetsz hedonista.