El sem búcsúztunk még vendégeinktől, már is köszönthettük Csobánka Zsuzsát, aki mosolyogva közeledett felénk a buszmegállóból ciklámen-bordó esernyővel. Miután mindenkit barátként üdvözölt, vacsorázni indultunk. Bár az ebédlőbe lépve megijedtünk Péterrel, hogy megint édesség van vacsorára (még emlékeztünk a pár nappal azelőtti vargabélesre...), Zsuzsa öröme megnyugtatott bennünket: gyermekkori kedvence a rizskók. Vacsora után nem is tudtuk kivárni a nyilvános beszélgetést, már ekkor kiderült, hogy bőven lesz izgalmas témánk. Az első, már a többiek előtt feltett kérdés arra vonatkozott, hogyan egyezteti össze a munkáját és az alkotást, ugyanis Zsuzsa egyszerre tanít irodalmat egy csepeli középiskolában, PhD-dolgozatát írja a kortárs irodalom tanításáról, kritikus és mindemellett maga is író, költő. Zsuzsa elmondta, hogy számára ezek a különböző területek kiegészítik egymást (annyira igaz ez, hogy könyveinek illusztrációit is kollégája készíti), bár valóban az írásra este vagy a "metrón" jut csak ideje legtöbbször. Így azt is megosztotta velünk, hogy nála az írás nem megtervezett folyamat, "kiömlik a papírra", és az utómunkálatokra nem fordít sok időt. A kötött versformákat sem kedveli, inkább egyfajta belső forma, belső ritmus formálja a verseit.

Felolvasott nekünk a Hideg bűnök című verseskötetéből és az újabb, még megjelenés előtt álló költeményei közül is. Az írónak és értelmezőnek érdekes találkozása volt, mikor a Mostoha mondat című vers életrajzi vonatkozását és ihletettségét mesélte el a szerző. Életrajz és fikció összefonódása a Belém az ujját kötet kapcsán is előkerült, mikor Zsuzsa L. Varga Péterhez fordulva nevetve mondta, hogy ő is benne van a könyvében. A vershez és prózához való viszonyát összetetten jellemezte, korábban úgy érezte, már nem fog többé verset írni, mert a próza tágabb lehetőségei mintha jobban megfelelnének annak, amit és ahogyan írni szeretne, ám mégsem tudta megállni, az elmúlt időszakban egyszerre dolgozott új verseskötetén és regényén. A prózakötetében gyakran megjelenő motívumokról elárulta, hogy csak azután vette észre őket, mikor már egyre többen kérdezték róluk. A test és a szexualitás témája tényleg nagyon fontos számára, a közvetlenség és az érzékiség mindig is foglalkoztatta, ennek nyoma valóban meg is látszik a szövegein. Arra a kérdésre adott válaszában, hogy mennyire lehetséges lefordítani azt a nyelvet, amelyet ennek kifejezésére megteremt, maga is elismerte, hogy nem könnyű feladat. Elmesélte, hogy nemrég készültek francia, angol, német fordítások a műveiből a kieli Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljára, ekkor ébredt rá, hogy szüksége van fordítókra, ezért is nagyon örült ennek a meghívásnak. A beszélgetés után rögtönjelentkeztek is hárman, hogy szeretnének fordítani tőle, annyira megragadták őket a felolvasott szövegek, ezt máris az elérhetőségek cseréje követte. Megosztotta velünk krakkói élményét is: mikor ott járt, találkozott egy fiúval, aki a számára különösen kedves A nyugalom című művet (Bartis Attila) olvasta, és mint kiderült, Jakobnak hívták – most születő regényének főhősét korábban 

szintén Jakobnak keresztelte el. E történet minket is nagyon kíváncsivá tett a készülő regényre, Zsuzsa fel is olvasott nekünk belőle. 

A beszélgetést követően további kérdéseikkel még sokan megkeresték, végül pedig többen kikísértük a buszmegállóba, mert sajnos másnap reggel már tanítás volt, Zsuzsa még sokáig integetett felénk a buszról.

Az utolsó napon a fordítói műhelyt és a közös ebédet a táborzáró megbeszélés követte, majd egy kellemes délutáni séta után Nagykovácsi madárcsicsergésében a tábor lakói még egyszer összegyűltek, hogy a teraszon borozgatva beszélgessenek az elmúlt egy hét tapasztalatairól, élményeiről. Nehéz megidézni szavakkal a várostól távol, kicsit mindentől – kivéve az irodalomtól – elszigetelve töltött idő hangulatát. Ha erre gondolok, magam előtt látom a szemináriumi termet, ahol oly sok izgalmas előadást és beszélgetést hallottunk, ahol a szünetekben mindenki a saját munkájával bíbelődött, vagy ahol Buda György bevezette az olasz Gabriellát a szinkrontolmácsolás rejtelmeibe. Eszembe jutnak az érdekesebbnél érdekesebb sztorik, amelyeket a "miért választottad éppen a magyar nyelvet?" kérdésre meséltek el nekem válaszként – a kedvenc a véletlenül látott gyógyszerreklám története: "kérdezze meg orvosát...", olyan nehéznek hangzott, hogy a horvát Filip elhatározta, megtanulja ezt a nyelvet. Az emlékképek közé vegyülnek az esti beszélgetések és nevetések, Reet hangjának és az észt daloknak varázslatos hangulata és a tábor jelképévé vált mesés virágkoszorúk is.


(A fotókat készítette L. Varga Péter és Vásári Melinda.)