Vitatható, hogy vannak-e egyáltalán említésre méltó stílusjegyei a skandináv krimiknek, annyi közös mindenesetre van Stieg Larsson Millenium-trilógiája és Nesbo életműve között, hogy ötletesen értelmezik újra a detektívtörténet elavult műfaját, más zsánereket hívva erősítésül. Nesbo elsősorban a kilenc regényt számláló Harry Hole-szériájáról ismert, a kedvenc főhősét nélkülöző Fejvadászok alkalmával hasonlóan használja vendégműfajként a noirt, a (bűn)thrillert és a heist (rablós) akciófilmet, mint svéd kollégája a “nemi erőszak és bosszú" és az "önbíráskodó" narratívát.
A Fejvadászok hőse Roger Brown, egy menő fejvadászcég ambiciózus és sikeres alkalmazottja, gyönyörű kéglivel és feleséggel. Van viszont egy titka: mivel halálosan retteg attól, hogy elveszíti szeretett feleségét (egy fejjel alacsonyabb nála, emellett magánéletében hajlamos a botlásokra és az önzésre), fényűző életüket műkincsrablásból szponzorálja. Festményekre utazik, fejvadászként szerzett információira és a megfelelő helyeken dolgozó társaira építve. Egy nap felesége bemutatja neki Clas Grevét, aki tökéletes jelöltnek tűnik egy vezetőt kereső mamutcég számára, emellett egy vagyonokat érő festmény van a birtokában. Amit hősünk még nem tud: Greve is fejvadász, ő viszont a szó régi értelmében, azaz nem humán erőforrásban, hanem embervadászatban utazik.
A Fejvadászok inkább tűnik könnyen filmre adaptálható regénynek, mint akár A tetovált lány, mivel elképesztően pörgős cselekménye mindössze néhány nap alatt játszódik (tehát elmesélhető húgyhólyagbarát játékidőn belül), emellett kevés karakterrel operál, Larsson sokszereplős “kitette?" krimijéhez képest szolid, minimalista kamarathriller. A Nesbø-regény önmagában is filmszerű, például flash forwarddal nyit, továbbá nem a fabula teszi remek műfajdarabbá, hanem a szüzsé, azaz Nesbø egy teljességgel jelentéktelen történetet mesél el brilliánsan. A sztori előrehaladtával kidobja a heist-szálat, helyette Dávid-Góliát történetet mesél, amelyben egy underdog hős (a mindössze 168 centi magas anyámasszony katonája Roger Brown) kénytelen összecsapni egy übermensch gyilkológéppel, mindezt ráadásul egy főnyeremény nő szerelméért.
Milyen elvárásaink lehettek a filmverzióval szemben? Nesbø regényéről kijelenthető, hogy remek darab, kérdés viszont, hogy mit adhat egy ilyen regényhez egy filmverzió, leszámítva a jó reklám-lehetőséget (“skandináv krimi", “a Millenium-trilógia producereitől" és “Jo Nesbø bestselleréből").  A tetovált lány mindkét adaptációjának alkotói kihozták a maximumot a lehetőségeikből. A svéd film a színészek személyében adott pluszt a történethez: Noomi Rapace például meglepő, de helyesnek bizonyuló választás volt a főszerepre. A regényben kislányos Lisbeth-et Rapace 30 évesen, anyaként játszotta el, a színésznő emellett maszkulin megjelenésével a Larsson-regény feminista subtextjéhez is illett, továbbá a skandináv nő-kép totális ellentéteként (nem téveszthető össze például a hófehér bőrű és szalmaszőke hajú szélsőjobboldali énekesnővel, Sagával) méltó nemezise volt az újnáci antagonistának. Az amerikai remake esetében Rooney Mara már a regény kislányos karakterét hozta, viszont a színésznő, na meg David Fincher, a rendező bevállalóssága ezt is kompenzálta. A hű regény-adaptációk ennyit tudnak hozzáadni az eredeti műhöz: a regény satnya formaiságát látvánnyal, film-effektekkel és a színészek nyújtotta explicit, színházi jelenvalósággal gondolva tovább (egy író azt ír, amit akar, a filmet viszont korlátai teszik izgalmasabbá).
A Fejvadászok tehát lehetett volna remek film, ha az alkotók hűen adaptálják a sztorit, továbbá odafigyelnek a szereplőválogatásra és nem sumákolják el a regény keményebb jeleneteit. Morten Tyldum rendező viszont egyik kritériumnak sem tesz eleget. A történet váza megmaradt, de Tyldum mániákus rövidítésbe fogott, az epizód-szerepű jelenetek kihagyásával viszont a fordulatok is súlyukat veszítették, a regény kidolgozott karakterekre építő kamarathrillere helyett tehát egy videojáték kifinomultságával bíró akcióthrillert kapunk. Nem ismerjük meg például a hősnő karakterének rendhagyó femme fatale voltát, emiatt motiválatlanná válik hősünk legtöbb cselekedete, amivel a film krimi-potenciálja is elsorvad. Már a nyitány el van rontva: a regény remek flash forward felütéséhez képest Tyldum a hamar elsikkadó heist-szálat konferálja fel, feleslegesen. A regény bravúros szüzsészerkesztését embert próbáló (de azért nem lehetetlen) feladat lett volna filmre konvertálni, Tyldum viszont inkább a sztori lebutítását, csonkolását választotta.
Ami a castingot illeti, az eredmény felemás. Aksel Hennie remek választás Brown szerepére, Nikolaj Coster-Waldau (a zseniális Trónok harca Jamie “Királyölő" Lannistere) szintén telitalálat Clas Grevének. A probláma a szebbik nemmel van, a történet két fontos női szerepére ugyanis sikerült két tökéletesen felejthető küllemű színésznőt találni, akik láttán a néző még kevésbé érti, mire ez a nagy felhajtás. A regény problémásabb jeleneteinek filmre vitelét Tyldum nem volt hajlandó bevállalni. A film erőszak-ábrázolására előszeretettel panaszkodnak a nézők és a kritikusok, de e sorok íróját ezek szerint cserben hagyta a memóriája vagy tévedésből vágott verzióval találkozott (jogos a 16-os karika). Ami a regény ismeretében különösen fájó, hogy a frenetikus pottyantósbudi-szcéna is csonkítva került filmre, ez szintén egy epizód-jelenet volt, amely ugyanakkor ilyen minőségében a lehető legtöbbet adta a történethez.
A rövidítés-mánia azért is hiba, mert a film így mindössze 100 perces lett, pedig ilyen tempó mellett a néző könnyedén leült volna akár két és fél órát is (a Tégla vagy A tetovált lányok kapcsán sem érkezett sok panasz a játékidő miatt). Tyldum munkája tehát pocsék adaptáció, de Nesbø erős történetének köszönhetően átlagon felüli bűnthrillerként élheti meg a regényt nem ismerő mozilátogató, a pozitív kritikai fogadtatást inkább az író érdemli, nem a rendező. Nincs viszont veszve Nesbø filmes karrierje: a Fejvadászokból természetesen amerikai remake készül (ha a regényt veszik alapul, ennél csak jobb lehet), melynek kapcsán Mark Wahlberg producer/színész neve merült fel, a Harry Hole-saga egyik opuszát, a Hóembert pedig maga Martin Scorsese tervezi filmre venni.