A három 20-20 perces referátum után kerekasztal-beszélgetés kezdődött, amibe Kocsis Ágnes filmrendező (Friss levegő, Pál Adrienn) és Csákvári Géza, a Népszabadság filmkritikusa, valamint a Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál művészeti igazgatója is bekapcsolódott. A diskurzus csapongóbb, de izgalmas is lett a két magyar felszólaló bevonásával, akik a magyar fesztivál- és forgalmazási helyzet ismertetésével állították kontrasztba a külföldiek problémáit. Csákvári a Cinefest kapcsán említette, hogy azért ingyenes a fesztivál, mert ha pénzt kérnének a jegyekért, akkor nem 300, hanem 3 ember ülne a termekben. Nehezményezte, hogy a forgalmazók aranyáron adják a műveket a fesztiválnak, pedig a Cinefestes vetítések sokszor annyi nézőt generálnak a filmnek, mint egy többhetes moziforgalmazás. Kocsis Ágnes a témához kapcsolódva kiemelte: egészen abszurdnak találja azt a helyzetet, hogy a forgalmazók láthatatlanná teszik az alkotók filmjeit azáltal, hogy csak magas összegekért hajlandóak vetítésre bocsájtani őket – ha az adott mozi vagy fesztivál nem tudja megfizetni az összeget, akkor inkább a polcon marad az alkotás. Mint elmondta, alkotóként az is eszébe jutott, hogy ő maga teszi az Interneten elérhetővé a filmjeit, mert neki az az érdeke, hogy minél többen tekintsék meg a műveit – és itt ironikusan szólalt fel a Vajna-féle hivatalos filmpolitika ellen, amely arra a prekoncepcióra építi a tömegfilmek gyártását megcélzó elképzeléseit, hogy a honi művészfilmesek nem törődnek a közönséggel. Kocsis esetében azonban csupán arról van szó, hogy a nagyobb közönség megszólítása érdekében nem fog lemondani bizonyos esztétikai minőségről, bizonyos formai, filmes megoldásokról, amiket ő elengedhetetlennek tart ahhoz, hogy művészi alkotás kerüljön ki a kezéből.A beszélgetésből azonban kiderült, hogy nem csak a magyar filmszakma életében vannak abszurditások: például Németországban is bevett gyakorlat, hogy a minél nagyobb közönségszámot megcélzó filmek nagyobb állami támogatásban részesülnek, mint a bevallottan egy szűkebb rétegnek készülő művek. Ráadásul az állami pénzből finanszírozott filmeket adják el a nemzetközi filmforgalmazó cégeknek, akik aztán abból profitálnak, ami alapvetően az adófizetők pénzéből készült – és ahogy Kocsis is nehezményezte, még csak nem is a művészet terjesztése az elsődleges számukra.

Szerencsére a beszélgetés nem maradt végig borúlátó, szóba került a lehatárolt célközönséget megszólító niche-marketing működőképessége, a filmklubok és a filmfesztiválok hatékonysága, valamint a magyar rendezőnő a netes filmkritikát elítélő hangokra reagálva megjegyezte, hogy azért itthon is akad filmkritikus képzés az ELTÉ-n, így talán a neten írogató filmkritikusok mindegyike sem feltétlenül csupán önjelölt, minden szakmaiságot nélkülöző blogger, ahogy azt a többi résztvevő sugallta. Mindenesetre a fesztiválkurátorok életébe való bepillantáson kívül az is érdekes tapasztalatként szolgált, hogy nem csak a magyarok hajlamosak az önostorozásra és a panaszkodásra, hiszen az osztrák vagy éppen a német kollégák sem festettek túl fényes képet az ottani helyzetről – ez pedig reményt adhat arra nézve, hogy talán itthon sem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt egy felhős őszi délutánon látni szoktuk.