Azért a baráti alapon szerveződött kvartett nem izzadhatott vért a program összeállításakor, hiszen alapvetően biztosra játszottak ezzel a szettel: négy, önmagában brandnek tekinthető név állt össze, hogy a diszkográfia közismert gyöngyszemeit csokorba szedve, egy intenzív meta-bestof műsorral kápráztassák el a rajongókat.

Olyan all-star produkció volt ez, mint mondjuk a Bosszúállók, csak itt nem a Marvel-univerzum, hanem a progresszív rock/metál szuperhősei gyűltek össze egy kis közös és kifinomult zúzásra. A Dream Theater magasztosan ívelt instrumentális tételei által keretezett műsort főként a két volt DT-tag, Mike Portnoy és Derek Sherinian markáns műveire fűzték fel, úgy mint az instrumentális, komplex prog.metal csúcsának tekinthető Liquid Tension Experiment és a Planet X (valamint a Sherinian-szólók) anyagaira.

Az alaphangot a betördelt ritmusú, eszehagyott tekerésekkel hajtott, néhol futurisztikus billentyű-köntösbe bújtatott tételek ütötték meg, nevezetesen a maróan súlyos gitárriffel döngölő Acid Rain, a Dream Theater 2003-as albumát idézően durvított Nightmare Cinema, valamint a Portnoy által csak a stílus legőrültebb dalának titulált Apocalypse 1470 B.C.

Kissé furcsa volt a shred-király MacAlpine áramvonalasabb, tisztán csengő gitársoundjával hallgatni a Petrucci-féle, marcona riffeket, de pont ez adta az este savát-borsát: ahogy a zenészóriások mind beleszőtték egyéniségüket a saját dalaikba ugyanúgy, mint az átdolgozásokba.

Az Apocalypse 1470 B.C.-t például roppant feszesen, a lemezverziónál lényegesen polírozottabb hangzással adták elő, miközben a gitárosok egy pillanatra sem vették le szemüket a nyaktörő ritmusokat alapozó Mike Portnoy-ról. Ez a szám szolgáltatott apropót az alapvetően showman-természetű Portnoy-nak, hogy kiélje komikusi hajlamait, ugyanis amikor egy leállásnál eltört a pedálja, gyorsan előlépett viccet mesélni, majd blues jamre buzdította társait, hogy aztán pillanatra pontosan ott folytassák a hangjegy-halmozó, őrülten zseniális darabot, ahol öt perccel korábban abbahagyták.

Ám dobosként már abszolút nem dominálta az összhangzattant Portnoy (aki egyébként szereti túljátszani a témáit), hanem hagyta, hogy a többiekre irányuljon a reflektorfény.

Rajta kívül mindenki kapott szólózási lehetőséget is, amivel elsőként MacAlpine élt, aki anno 1986-os szólólemezével, az Edge of Insanityvel a ma divatos, neoklasszikus gitárjátékban gyökerező, komplex szólózási technikákat tömörítő "shredding" definiálásához járult hozzá.

A magas regiszterekben mozgó, szövet-puha soundjába gyors skálázásokat és harmonikus szólókat csomagoló MacAlpine korábban a The Strangert adta elő debütalbumáról, ám önálló szólójával ehhez a prezentációhoz már sokat nem tudott hozzátenni: mivel lényegében saját dalait is végigszólózza, így a kíséret nélkül hallatott produkció már nem volt annyira lekenyerező, mint az önálló nóták.

Ha MacAlpine sármos filmsztár-alkatával azt a típust testesítette meg, akinek minden szituációra van egy frappáns válasza (gitártémája), akkor Billy Sheehan a csendes, joviális profi volt, akit soha nem lehet kibillenteni a béketűrésből. Baseball-sapkája takarásában, girbe testtartása árnyékában a rock-basszgitározás magasiskoláját művelte az estén: a középmély-tartományban dörmögő instrumentumával nem csak játékos maratoni futamokat produkált, hanem szólójában azt is bemutatta, hányféleképpen lehet is játszani ezen a hangszeren.

A nagyszájú komikus, a magabiztos sármőr és a csendes profi mellett Derek Sherinian volt az érzékeny jófiú, aki mindig alá tudott pakolni egy különc szólamot, vagy egy szokatlan tónust a főriffnek. Sherinian csupán egyet vétkezett az estén: keveset trenírozta a Hammondját, ami robosztus billentyű-építménye mellett árválkodott. Ezért is volt öröm, amikor a négyes felmenői előtt tisztelgő, a fúziós jazz birodalmába kiránduló Cobham-átirat, a Stratus alatt megcirógatta a progresszív rockzene legizgalmasabb hangszerét, és némi retro-hangzással színezte át az amúgy sarkalatosan súlyos témákat.

Ahogy a Stratusból is látszik, ínyencségekkel is fűszerezték az amúgy a legismertebb dalaikból álló produkciót, előkerült például az Edge of Insanity japán bónusz dalaként napvilágot látott Birds of Prey – amibe Sheehan beillesztette tapping-szólóját –, vagy a basszgitáros egyre inkább feledésbe merülő formációjának, a Talas-nak a The Farandole című opusza is.

A "Fuck the singers" felkiáltással induló instrumentális előadásba aztán a végére mégis becsúszott egy szolid éneklős darab, a szintén a Talastól elővezetett Shy Boy, amit viszont G3-praktikákat követve tisztességesen szétjammeltek, amolyan szóló-fociként passzolgatva egymásnak a hangsorokat.

Ekkorra már a sikerszámokból összetákolt program merő örömzenélésbe folyt át, amiben a négy mélyen tisztelt mesterzenész nem csak a kezeit, de az arcizmait is elengedte, és ki-ki személyiségéhez illően, kaján vagy szelíd mosollyal koronázta meg ezt a perfektre szabott estét.

A hangjegyek számát és a tébolyult zenei megoldásokat tekintve Portnoy, Sheehan, Sherinian és MacAlpine minden húrt túlfeszített, de ami ezt illeti, ez piszkosul jól állt nekik.

A koncerten elhangzott dalok:

A Change of Seasons: I The Crimson Sunrise (Dream Theater)

Acid Rain (Liquid Tension Experiment)

The Stranger (Tony MacAlpine)

Stratus (Billy Cobham)

Atlantis, Part 1: Apocalypse 1470 B.C. (Derek Sherinian)

Gitárszóló

Been Here Before (Derek Sherinian)

Birds of Prey (Billy's Boogie) (Billy Sheehan)

Basszusgitár-szóló

The Farandole (Talas)
The Pump (Jeff Beck)

Nightmare Cinema (Derek Sherinian)

Hell's Kitchen (Dream Theater)

Billentyűszóló

Lines in the Sand (Dream Theate)

-------

Shy Boy (Talas)

Képek: Dorogi László (www.hardrock.hu)