Azért a baráti alapon szerveződött kvartett nem izzadhatott vért a program összeállításakor, hiszen alapvetően biztosra játszottak ezzel a szettel: négy, önmagában brandnek tekinthető név állt össze, hogy a diszkográfia közismert gyöngyszemeit csokorba szedve, egy intenzív meta-bestof műsorral kápráztassák el a rajongókat.

Olyan all-star produkció volt ez, mint mondjuk a Bosszúállók, csak itt nem a Marvel-univerzum, hanem a progresszív rock/metál szuperhősei gyűltek össze egy kis közös és kifinomult zúzásra. A Dream Theater magasztosan ívelt instrumentális tételei által keretezett műsort főként a két volt DT-tag, Mike Portnoy és Derek Sherinian markáns műveire fűzték fel, úgy mint az instrumentális, komplex prog.metal csúcsának tekinthető Liquid Tension Experiment és a Planet X (valamint a Sherinian-szólók) anyagaira.

Az alaphangot a betördelt ritmusú, eszehagyott tekerésekkel hajtott, néhol futurisztikus billentyű-köntösbe bújtatott tételek ütötték meg, nevezetesen a maróan súlyos gitárriffel döngölő Acid Rain, a Dream Theater 2003-as albumát idézően durvított Nightmare Cinema, valamint a Portnoy által csak a stílus legőrültebb dalának titulált Apocalypse 1470 B.C.

Kissé furcsa volt a shred-király MacAlpine áramvonalasabb, tisztán csengő gitársoundjával hallgatni a Petrucci-féle, marcona riffeket, de pont ez adta az este savát-borsát: ahogy a zenészóriások mind beleszőtték egyéniségüket a saját dalaikba ugyanúgy, mint az átdolgozásokba.

Az Apocalypse 1470 B.C.-t például roppant feszesen, a lemezverziónál lényegesen polírozottabb hangzással adták elő, miközben a gitárosok egy pillanatra sem vették le szemüket a nyaktörő ritmusokat alapozó Mike Portnoy-ról. Ez a szám szolgáltatott apropót az alapvetően showman-természetű Portnoy-nak, hogy kiélje komikusi hajlamait, ugyanis amikor egy leállásnál eltört a pedálja, gyorsan előlépett viccet mesélni, majd blues jamre buzdította társait, hogy aztán pillanatra pontosan ott folytassák a hangjegy-halmozó, őrülten zseniális darabot, ahol öt perccel korábban abbahagyták.

Ám dobosként már abszolút nem dominálta az összhangzattant Portnoy (aki egyébként szereti túljátszani a témáit), hanem hagyta, hogy a többiekre irányuljon a reflektorfény.

Rajta kívül mindenki kapott szólózási lehetőséget is, amivel elsőként MacAlpine élt, aki anno 1986-os szólólemezével, az Edge of Insanityvel a ma divatos, neoklasszikus gitárjátékban gyökerező, komplex szólózási technikákat tömörítő "shredding" definiálásához járult hozzá.

A magas regiszterekben mozgó, szövet-puha soundjába gyors skálázásokat és harmonikus szólókat csomagoló MacAlpine korábban a The Strangert adta elő debütalbumáról, ám önálló szólójával ehhez a prezentációhoz már sokat nem tudott hozzátenni: mivel lényegében saját dalait is végigszólózza, így a kíséret nélkül hallatott produkció már nem volt annyira lekenyerező, mint az önálló nóták.

Ha MacAlpine sármos filmsztár-alkatával azt a típust testesítette meg, akinek minden szituációra van egy frappáns válasza (gitártémája), akkor Billy Sheehan a csendes, joviális profi volt, akit soha nem lehet kibillenteni a béketűrésből. Baseball-sapkája takarásában, girbe testtartása árnyékában a rock-basszgitározás magasiskoláját művelte az estén: a középmély-tartományban dörmögő instrumentumával nem csak játékos maratoni futamokat produkált, hanem szólójában azt is bemutatta, hányféleképpen lehet is játszani ezen a hangszeren.

A nagyszájú komikus, a magabiztos sármőr és a csendes profi mellett Derek Sherinian volt az érzékeny jófiú, aki mindig alá tudott pakolni egy különc szólamot, vagy egy szokatlan tónust a főriffnek. Sherinian csupán egyet vétkezett az estén: keveset trenírozta a Hammondját, ami robosztus billentyű-építménye mellett árválkodott. Ezért is volt öröm, amikor a négyes felmenői előtt tisztelgő, a fúziós jazz birodalmába kiránduló Cobham-átirat, a Stratus alatt megcirógatta a progresszív rockzene legizgalmasabb hangszerét, és némi retro-hangzással színezte át az amúgy sarkalatosan súlyos témákat.

Ahogy a Stratusból is látszik, ínyencségekkel is fűszerezték az amúgy a legismertebb dalaikból álló produkciót, előkerült például az Edge of Insanity japán bónusz dalaként napvilágot látott Birds of Prey – amibe Sheehan beillesztette tapping-szólóját –, vagy a basszgitáros egyre inkább feledésbe merülő formációjának, a Talas-nak a The Farandole című opusza is.

A "Fuck the singers" felkiáltással induló instrumentális előadásba aztán a végére mégis becsúszott egy szolid éneklős darab, a szintén a Talastól elővezetett Shy Boy, amit viszont G3-praktikákat követve tisztességesen szétjammeltek, amolyan szóló-fociként passzolgatva egymásnak a hangsorokat.

Ekkorra már a sikerszámokból összetákolt program merő örömzenélésbe folyt át, amiben a négy mélyen tisztelt mesterzenész nem csak a kezeit, de az arcizmait is elengedte, és ki-ki személyiségéhez illően, kaján vagy szelíd mosollyal koronázta meg ezt a perfektre szabott estét.

A hangjegyek számát és a tébolyult zenei megoldásokat tekintve Portnoy, Sheehan, Sherinian és MacAlpine minden húrt túlfeszített, de ami ezt illeti, ez piszkosul jól állt nekik.

 

A Change of Seasons: I The Crimson Sunrise (Dream Theater)

Acid Rain (Liquid Tension Experiment)

The Stranger (Tony MacAlpine)

Stratus (Billy Cobham)

Atlantis, Part 1: Apocalypse 1470 B.C. (Derek Sherinian)

Been Here Before (Derek Sherinian)

Birds of Prey (Billy's Boogie) (Billy Sheehan)

The Farandole (Talas)
The Pump (Jeff Beck)

Nightmare Cinema (Derek Sherinian)

Hell's Kitchen (Dream Theater)

Lines in the Sand (Dream Theate)

-------

Shy Boy (Talas)