Ha valaki egymásba fonódó emberi sorsokról, netán az azokat átható eszmékről akar történetet mondani, ma már könnyedén nyúlhat a mozaik- vagy tabló-filmek bevett paneleihez, amelyek Ütközésektől Bábelig olyan melodrámai közérthetőséggel fésülik össze a karakterek életét, hogy még a legnehezebb felfogású néző is megértse: bizony, minden összefügg mindennel, az én tetteim a mások életével, és ezért nem árt némi erkölcsi felelősségtudattal élni az életünket. Persze az, hogy a világ legkülönbözőbb pontjai és emberei is hatással vannak egymásra, annyira nem új gondolat a globalizáció és az Internet korában, de a Wachowski-testvéreknek roppant mód megtetszett, mert rögtön egy majd’ három órás filmet készítettek róla – és hogy kerek legyen a kép, mellélopták a szabadság és egyenlőség témakörét is. Meg kell hagyni, a tabló-filmek toposzai mellett azért ügyesen lavíroztak el, hiszen míg az életek eddig egy térben ütköztek, addig a Felhőatlaszban különböző idősíkokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A David Mitchell díjnyertes regényéből adaptált film 6 különböző történetet mesél el, amelyet a karakterek, a színészek és a feldobott témák – a szabadságvesztés, az elnyomás és a lázadás motívumai – kötnek össze.

A regénnyel ellentétben, az 500 évet átívelő sztorik nem lineárisan, hanem egymást váltva sorjáznak: a kétségkívül remek érzékkel vágott, az összecsengéseket kidomborító, az ellentéteket és iróniákat aláhúzó szerkesztésmód grandiózus verziója a Felhőatlasz, ami a történetszálak közötti hektikus ugrálásának köszönhetően leginkább egy gigantikus montázsszekvenciára hasonlít. Ám a mai, komplex narratívákat mozgató TV-sorozatokon edzett nézőt már nem lehet átvágni azzal, hogy egyszerű sztorikat bonyolultan adunk elő – a Felhőatlasz ugyanis nem más, mint piszok nagy narratív truváj, ami mögül félúton kikopott a tartalom. Ugyanis ha egy pillantást vetünk az egyéni történetekre, rögtön lefoszlik az összetettség máza, és kirajzolódik egy roppant egyszerű (műfaji) képlet. Elsőként egy kolonialista, történelmi drámát kapunk, amiben az ültetvényeken dolgozó rabszolgák helyzetével megismerkedő Adam Ewing döbben rá a kizsákmányolás és a rasszizmus formáira. A későbbiekben is az elnyomás és a szabadság témaköreit taglalva, akad még 1973-ban játszódó kémthriller, amely során az igazságharcos újságírónő leplez le egy összeesküvést, amiben nukleáris katasztrófára törnek a gazdagok és bérgyilkosaik; de van itt poszt-apokaliptikus kalandfilm-töredék is, amiben a furcsán tört nyelven beszélő Tom Hanks-nek kell rájönnie, hogy a folyton a fülébe suttogó gonosz leprokón gyilkosságra vonatkozó tanácsai nem is olyan kifizetődőek, mint elsőre gondolná.

A legfontosabb eseménysor azonban a jövőben, a fogyasztói társadalmat elnyomó diktatúrává fejlesztő, disztópikus Neo-Szöulban játszódik, ahol a rezsim ügynöke üldözi a lázadók vezérét, aki egy "prófétát" ment ki az öntudatlan robotlétből. Ismerős, ugye? Természetesen a Mátrixért felelős Wachowski-testvérek vezényelték le ezt a részt, aminek hősnője, Sonmi-451 amolyan felvilágosító-beszédeket tartó bölcs lesz, aki – segítve a történetszálak közötti ugrálásban elveszett nézőnek – a film során vagy négyszer-ötször kivonatolja az alkotás gondolati magvát. Megijedni nem kell, gondolatból túl sok azért nem akad, ugyanis a Felhőatlasz csak szaporítja a szót, de nem mond semmi tartalmasat: "az életünk nem csupán a miénk" kezdetű kismonológ térül-fordul a filmben, az alkotók pedig nem átallják szájba rágni az Emberiség egyneműségéről és a cselekedetek következményeiről szóló tanulságokat.

Tovább szomoríthatja az érdemdús filmeposzra rákészült nézőt, hogy a Felhőatlaszt ellentmondásos, netán elmélyült jellemábrázolás nem, csupán gyermeteg színszimbolika jellemzi. Látványorientáltsága ellenére a film világa fekete és fehér: többnyire jók és gonoszok vívják harcukat, a változatosságot pedig csak az jelenti, hogy a több szerepben felbukkanó színészek egyszer pozitív, másszor negatív karakternek kölcsönzik maszkjukat-arcukat. Egyik oldalon az elnyomók (az Egyvélemény képviselői, a kapzsi aranyhajhászók, a fogyasztói társadalom gonosz urai), a másikon a szabadság eszményéről soha le nem mondó lázadók (az öntudatra ébredő Somni-451-ek, az ördögi sugallatot elhessegető vadászemberek, az összeesküvéseket leleplező újságírók). Jellemfejlődés azért mégis akad, a reinkarnáció szintjére lúgozott örök visszatérés koncepciójának köszönhetően, hiszen az egyszer koreaira, máskor barbárra maszkírozott hollywoodi sztárok újjászületnek a különböző idősíkokon, hogy aztán egyikőjük a mélyenszántó tanácsok ellenére se változzon, ám a másik kapzsi gyilkosból félelmét leküzdő, felebarátját megmentő emberré nemesüljön.

Persze, lehetni menteni a menthetőt, és dicsérni a műfajhalmozás hangnemváltásait, a gondosan kimunkált, áhítatinspiráló látványvilágot, a feszültséget ravaszul fokozó cliffhanger-dramaturgiát, de ez azt jelentené, hogy értéket tulajdonítanánk egy impozánsan vagy izgalmasan becsomagolt közhelytárnak. Ennek ellenére mégis írhatunk pozitívumot a Felhőatlasz számlájára, nevezetesen a homoszexuális zeneszerző, illetve a kétbalkezes könyvkiadó sztoriját. Mert mindkét Tykwer által rendezett történet kiegészíti, lábjegyzeteli az egydimenziós karakterportrét, és olyan hősöket mozgat, akik hibákkal és erényekkel, értékelhető félelmekkel és megkapó vágyakkal egyaránt rendelkeznek. A drámai végpontot a Felhőatlasz-szimfóniát jegyző komponista szolgáltatja, a társadalomból kiutált homoszexuális szerelmes lírai hangvételű sztorija, aki azért szegődik egy híres zeneszerző szolgálatába, hogy bizonyítson apjának, aki kitagadta őt. A megkapóan tragikus végkifejlet ellen komikus fellebbezést nyújt be az Észvesztőt brit sitcom-humorral átíró Timothy Cavendish, akit bátyja egy öregek otthonába zár azért, hogy bosszút álljon egy régi sérelmen. Innen kell kiszabadulnia, a Száll a kakukk fészkére főnővérének groteszk paródiáját alakító, nőnek öltözött Hugo Weaving zsarnoksága alól, amiben pár hóbortos öregúr és öreglány szegődik társául.

Ám a Cavendisht alakító Jim Broadbent tengernyi lelkesedése és tehetsége sem elég ahhoz, hogy túl sokat javítson a Felhőatlasz renoméján, ami a többi történetet elnagyoltan, kiszámíthatóan görgeti. Ha már gondolatiságát nem is mélyíti el jobban, legalább az eposzira duzzasztott cselekményt adagolhatná minimum a torkot szorongatva, netán gyomron vágva, ám az epizódok – és főleg a bűnügyi és a science fiction részek – nagyléptékű történetvezetése pont a hihetőséget, a komplexitást, és ezáltal az élvezetet csorbítja. Habár a film alternatív szórakozási opciót kínál nézőinek azzal, hogy embert próbáló feladat felismerni a sztárokat a néhol egészen groteszk maszkok mögött, a Felhőatlasz nem tud olyan óramű pontossággal hatni, és nem tud úgy eljátszani az érzelmekkel, mint ahogy azt feltételezi magáról. Spirituális tanulságát sem érzékelteti, sugallja, hanem inkább agyonismétli – ám összességében két és fél óra alatt se mond sokkal többet, mint a trailer ebben a két és fél percben. Ez pedig hangnemében és tartalmában kb. olyan, mint Brad Pitt Chanel N°5 reklámja: művészieskedő és édeskevés.