bezár
 

színház

2013. 03. 29.
Megtört nézőtér
Disabled Theater - Sérült Színház
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Megtört nézőtér A színpadon különböző értelmi fogyatékossággal élő emberek hajtanak végre feladatokat. Hogy érezzük ekkor magunkat a nézőtéren? Sajnáljuk őket? Megértőek és elfogadóak vagyunk? Mosolygunk, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogy kellene, mint a kisgyerekeken? Egyet nem szabad elfelejteni: egy színdarabot látunk, a színpadon pedig színészek vannak.

Az előadás elkezdődik, a tolmács, aki a svájci németet beszélő színészek, a közönség, illetve Jérôme Bel koreográfus és táncos, a darab társalkotója között közvetít, ismerteti Bel első kérését a Theater Hora társulathoz. Egyenként ki kell menniük a színpadra, ott állni a közönséggel szemben egyetlen percig, majd visszatérni a függöny mögé. A darab ismétlődő jellege a későbbiekben is megmarad. A szereplők egyesével tesznek eleget a kéréseknek, azonban személyiségük és többiekhez fűződő viszonyuk egyre nagyobb teret kap. A harmadik megjelenő például, Matthias Brücker tesz-vesz, szemüvegét először felsőjével, majd nadrágjával igyekszik megtörölgetni, aztán cipője tépőzárát igazítja újra, addig-addig, míg – bőven túl az egy percen – a tolmács megköszöni neki, ő pedig elmegy. A közönség egy része halkan kuncog. Vajon min? – kérdezem magamtól. Hogy itt van ez a kedves, értelmi fogyatékos alak, aki még egy ennyire egyszerű feladatot sem tud elvégezni? Hogy milyen jópofa állandó izgágasága?

Szkéné színház

Megyünk tovább. Miután bemutatkoztak, elmondták nevüket, foglalkozásukat és korukat, a harmadik körben meg kell nevezniük betegségüket. Egyikük, Julia Häusermann tulajdonképpen bocsánatot kér azért, mert Down-szindrómás, majd elsírja magát, és odabújik társához. Erős jelenet, ekkor már kellemetlenül érezhetjük magunkat, és feltehetjük a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk, mit is nézünk itt. Ravasz egy darab ez azonban, kicsit játszik velünk. 

Ott lehet bennünk a kétkedés: hogyan lehet olyan emberekkel egy alkotást létrehozni, akik nem is biztos, hogy értik annak üzenetét, hogyan lehet eszközként használni őket, anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne, ismerik-e annak célját? A feladatok ötödik körében a színészek elmondják véleményüket a darabról, egyikük édesanyját idézi, aki freakshow-nak nevezte az előadást. A Sérült Színház azonban visszafogottan tereli el magától a vádat azzal, hogy nem eljátszandó szerepekbe kényszeríti hőseit, hiszen magukat adják, magukról beszélnek, a negyedik kör táncaihoz maguk választották ki a zenét, találták ki a koreográfiát. Ám a freakshow-jelleg élét akkor veszi el teljes mértékben, amikor tulajdonképpen magunkra tereli figyelmünket, amikor nem az válik fontossá, hogy egy értelmi fogyatékos hogyan képes elvégezni a feladatot, megválaszolni a kérdést, hanem az, miként reagálok tetteikre én magam. 

És szépen lassan rájövünk, hogy ami itt a spontaneitás látszatát kelti, amögött mégiscsak szándék rejlik. Ha azt hisszük, hogy az előttünk álló szereplők szeszélyeikkel fellazítják a darabot, és minden alkalomra egyedivé teszik az előadást, akkor elfeledkezünk arról, hogy színészekkel állunk szemben, akik játszanak, még ha magukat alakítják is egyúttal. Mindazonáltal nehéz megítélni, hogy mi egyszeri és mi a darab állandó része. Éppen ebben rejlik ereje, érzékeny játékában valóság és valóság között, az esetleges és pillanatnyi és a véletlennek tűnő, de nagyon is tudatos között. Ám mindkettő célja ugyanaz: a lehető legközvetlenebbül megmutatni ezeket az embereket és a hozzájuk való viszonyunkat. Ez pedig akkor működik igazán, ha közvetve mi magunk is megszólaltatunk. Veszít-e az erejéből egy részlet, melyet véletlennek és éppen ezért nagyon őszintének gondoltam, ha megtudom, hogy előre eltervezett? A hatása ugyanaz marad ott és akkor, ez mindebben a nagyszerű: arra a sztereotípiára épít, hogy ezek az emberek nem képesek kilencven percet végigjátszani anélkül, hogy ki ne esnének szerepükből, és arra, hogy én elnézőbb vagyok velük, nem veszem zokon, mert azt mondom, "hiszen betegek". Pedig bizonyos részek, melyek úgy tűnnek, ebben a pillanatban jöttek létre, ezért egyediségükben biztos vagyok, ismétlődnek újra és újra, előadásról előadásra, engem pedig átejtettek, saját szűklátóköröm csapdájába estem.

Az átverés azonban nem vesz el semmit az est értékéből visszamenőleg, mert ügyesen halad a darab tovább. Humora és energiája felszabadul, amikor az egyedülálló előadások kezdenek megtörni; hat tánc következik a társulat hat különböző előadójától, ám a többiek sem tétlenkednek ezalatt, szerepük hol tényleges, hol a reakcióik miatt izgalmas, nem lehet csupán a jelenet főszereplőjére figyelni, mindenki izgalmassá válik, ahogy a minimalista berendezés kellékké, a székek, amelyeken egymás mellett ülnek dobbá, a kólásüvegek, amelyekben víz van, mikrofonná.

A lényeg, hogy a Sérült Színház ekkor már egy közös performance felé halad, melyben egyre nagyobb teret kapnak szereplőik. Megváltozik a viszony az eddigi rendező és a szereplők kívánságai között, most már valóban róluk szól a darab, amit újraírhatnak véleményükkel; előadható egy másik tánc is, ha Justin Bieber inkább a kedvenc, látható lesz az is, ami "a rendezői szándék szerint" kimaradt volna, ha a társulat ezt akarja. Még az utolsó kör előtt, amikor ténylegesen együtt mozognának a színpadon, az egymásra rezdülő figyelem révén létrejön valami közös. Még az előtt, hogy Jérôme Bel arra kérné a színészeket, hajoljanak meg a publikum előtt.
 

Disabled Theatre

Koncepció:
Jérôme Bel, Theater Hora

Előadók:
Remo Beuggert
Gianni Blumer
Damian Bright
Matthias Brücker
Matthias Grandjean
Julia Häusermann
Sara Hess
Miranda Hossle
Peter Keller
Lorraine Meier
Tiziana Pagliaro

Dramaturg: Marcel Bugiel
Produkciós vezető: Ketty Ghnassia
Asszisztencia és fordítás: Simone Truong, Chris Weinheimer
Művészeti vezető - Theater HORA: Michael Elber
Próba vezető - Theater HORA: Urs Beeler
Ügyvezető igagató - Theater HORA: Giancarlo Marinucci

Bemutató: 2013. március 9.
Hebbel am Ufer, Berlin


2013. március 13.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

A cikk a berlini bemutató alapján készült.

 



 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
Interjúsorozat a cirkuszról, változásokról, zártságról és nyitottságról, klasszikus és új találkozásairól
Interjú Bodó Viktorral a pályakezdésről, a Szputnyikról és a külföldi jelenlétről

Más művészeti ágakról

Margó fesztivál, 2019 – Ők is boldogan éltek? A férfiváltozat
irodalom

Leülni vagy nem ülni? Leülni vagy nem ülni?
A 2019-es Margódíj-átadó
art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás
Fischer Iván változata A Müpában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés