A papírforma automatikusan érvényesíti magát: ha dán film, akkor jöhet a vesébe vágó realizmus, a szociálisan érzékeny témaválasztás és persze a családi viszonyok szennyesét kiteregető pszichológiai dráma, sőt, az egészre ráborított, pengeélesre fent feszültség is. Szomália partjainál járunk, ahol az országot szétrobbantó civilháború óta jó kenyérkereseti lehetőségnek számít a kalózkodás. A dán Rosen hajót foglalják el épp a szomáliai vízi gengszterek, hogy 15 millió dolláros váltságdíjat kérjenek a legénységért. Innentől két irányba is szorítunk, az egyik szálon a családszerető tengerész szakács, Mikkel (Pilou Asbæk) sínylődését és mentális leépülését, a másikon pedig a vezérigazgató, Peter (Søren Malling) önfejű és keménykezű tárgyalásait követjük végig.
Tobias Lindholm nem kispályás, az Emberrablás kb. úgy vág gyomron, ahogy az író-rendező R című rögrealista börtönfilmjében tolcsokolják egymást az életfogytiglanis rabok. Itt nincs Bruce Willis képű amerikai zsernyák, aki kiosztja az igazságot, és vérrel-verejtékkel megmenti a rászorulókat. Az idő csak pereg, a tárgyalások elhúzódnak, mivel a cég által bevont professzionális tanácsadó javaslata szerint a nagy összeget nem szabad megfizetni a terroristáknak, és az érzelmeket sem lehet belevinni az egyezkedésbe. Vagyis első a pénz, második a szakács, s ha már ez a közhely olyan masszívan kitart a film másfél óráján keresztül, legalább az emberrablás semmittevéssel múlatott napjaiba is betekintést nyerhetünk. Ahogy az R-ben az erősebb börtöntöltelékek állatiasították el a szintén Pilou Asbæk által alakított főhőst, úgy itt a szomáliai kalózok parancsolgatnak, ugráltatnak és bökdösik ki ósdi szovjet géppisztolyaikkal az emberséget a dán tengerészekből.

Lindholmot viszont látszólag csak az érdekli, hogy ragaszkodjon a tényekhez, de azt már nem akarja feltárni, mi is lapul a realizmus szemcsés képei mögött. A szomáliaiakról konkrétan annyit tudunk meg, hogy "nekik nem számít az idő", az érthetetlen nyelven kiabáló kalózok kb. annyira szimpatikusak, mint a vietnámi komcsik egy Rambo-filmben. Hogy honnan és miért jöttek, az a Wikipédiáról előbb derül ki, mint a forgatókönyvből, az Emberrablás ugyanis sem motivációkat, sem tulajdonságokat nem társít az érzelem kimutatásra képtelen emberrablókhoz. Lindholm mindent a bizonytalan, paranoid légkör elmélyítésének rendel alá, így a néző sem tud többet, mint az elfogott és csak lesunyt fejjel kuporgó dán tengerészek. Az érzelmi hatás persze zsigerig hatol, amikor látjuk, hogy a lassan ép eszét is sutba dobó Mikkel a több hónapos fogság végére még jobban magába zárkózik, mint a túlzottan magabiztos, a felelősség súlyát nem érző vezérigazgató, aki minden segítő kezet elutasít a tárgyalások során. Lindholm filmje viszont nem sokkal okosabb, mint akármelyik random amerikai thriller, a különbség csak annyi, hogy itt nem a lehetetlen akciókat kivitelező életmentések, hanem a pszichológiai leterheltség miatt csorog veríték a szereplők arcán.

Mivel az alkotók kínosan ügyeltek arra, hogy hiteltelen, hihetetlen részletek ne piszkítsák be a valósághűséget, a narratíva meglehetősen lomhán, önismétlésekkel tarkítva csordogál. Lehetett volna még másfele is tapogatózni (pl. mit csinál ilyenkor a dán kormány? a céges igazgatón kívül tényleg senkit nem érdekel, hogy elraboltak hét dán állampolgárt?), ám a szigorúan két emberre fókuszáló cselekményvezetés előnyeit sem aknázta ki Lindholm. Hiába koncentrálja a figyelmet a tehetetlen szakácsra és a sikertelenséget, ellenállást életében talán először megtapasztaló vezérigazgatóra, ha sem a jellemüket nem mélyíti el, sem a lelki életükbe nem kínál bepillantást. Mikkelé a szorongás és a reménykedés között csapong, ami persze meggyötri az azonosulásra csábított nézőt, de a két soros összefoglaláson túl nem közöl tengermély ismereteket a keménykezű, önfejű vezérigazgató sablonkarakteréről sem.

A környezetszennyezés miatt munkájukat vesztő halászokból, és a klánháborúk után foglalkozás nélkül maradt egykori katonákból verbuvált szomáliai kalózokról még ennyi sem derül ki, úgyhogy az aktuális témaválasztás sem tud érvényesülni. Az Emberrablás mindettől függetlenül persze feszült, felkavaró mozi, ami másfelől közelít témájához, mint a Túszdrámához hasonuló amerikai bűnfilmek, de ugyanazt az eredményt éri el: a moziból kifelé menet már foszladozik az izgalom élménye, a hatást simán kimoshatjuk majd a teleizzadt ingből – az emlékeink közül úgyis kikopik magától.